Ha nekem szóltál volna,

Szeretőd most szebb volna;

De nekem nem szóltál,

Velem csak tréfáltál;

Elmult időd ne sirassad már.

Késő immár bánkódni,

Elmult időt siratni;

Máskor eszed legyen,

Szived bátrabb legyen,

Szivtűl, szivhez szólni, nem szégyen.

Nyisd ki festett kapudat,

Tűkör két ablakodat,

Hadd lássam pálmádat,

Piros két orczádat;

Hadd mulassam veled magamat.

Csillagok sokasága,

Nap és hold ragyogása,

Mindenek hasznára,

És vidámságára:

Csak a szivem jár érted gyászba.

Maradj tehát, reményem,

Tündöklő szép napfényem;

Im látod utamat,

Induló lábamat;

Talán többé vissza sem jövök.

-13-