17. A szegény ember és a halál.

Egyszer volt hol nem volt, volt egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint rostán a lyuk, még egygyel több. Mikor az utolsó megszületett, már nem tudott keresztapát hivni, mert az egész világ komája volt. Megyen hát, elindul hetedhét ország ellen, hogy hátha találna mégis valahol keresztapára. A mint megyen, mendegél, egyszer megtalálja Jézust. Hová mégy -181- te szegény ember? mondja neki Jézus. Megyek keresztapát keresni, ha találnék valahol. Ejh, mondja neki Jézus, soha se fáradj más után, majd leszek én keresztapja fiadnak. Ekkor azt mondja a szegény ember: hát ki vagy te? Én Jézus vagyok. A szegény ember feleli: nem kellesz nekem, mert te csak a jókat szereted.

Akkor megint megyen, mendegél, s egyszer meglátja a halált. Mondja neki a halál: hova mégy te szegény ember? Megyek, mond amaz, keresztapát keresni a fiamnak, ha lelnék valahol. Azt mondja a halál neki: soha se fáradj, jó ember, majd leszek én keresztapja fiadnak. Hát ki vagy te? kérdi a szegény ember. Én a halál vagyok, mondá amaz. Na, jó! téged elfogadlak keresztapának, mert te a jót is, a roszat is egyformán szereted. Ekkor mondja neki a halál: jere be nálam, hadd vegyem fel az én ünnepi köntösömet, mert igy rám ismernek. A szegény ember is bement a halál házába, s elrémült mindjárt a sok kisebb nagyobb gyertyától, mely a halál házában égett, s kérdezi a haláltul: micsoda sok gyertya ez itt? Azt mondja a halál: ez az élet gyertyája; itt minden embernek van egy és csak addig élhet, mig gyertyája el nem ég. Azt mondja a szegény ember a halálnak: mutasd, melyik az enyém. Ekkor oda mutat a halál egyre, mely már csak egy kis darabka volt. Akkor azt mondja a szegény ember a halálnak: hé, koma! toldd meg egy kicsivel az én gyertyámat, hiszen már mindjárt elég. Azt mondja neki a halál: nem lehet, jó koma, senki gyertyáját meghosszabitani, mert a feltámadás megharagudnék rám, nem vón kit feltámasztania. No de mégis addig kunyorált a szegény ember, -182- hogy csakugyan megtoldotta egy szállal a halál az ő gyertyáját.

Elment hát a szegény ember házához a halál; nagy vendégséget, keresztelőt csapott a szegény ember, ugy hogy a halál leittasodott; ekkor aztán bezzeg adott a szegény embernek olyan nagy hatalmat, hogy ha ő a haldoklónak csak ágyához ér is, vagy ágyának eleibe áll, mindjárt meggyógyul; de mihelyt miatyánkot vagy áment mond, mindjárt meghal. A szegény ember azonnal igen nagy hirre kapott, mint a kinek olyan nagy hatalma volt; járt mindenfelé gyógyitani urakhoz, királyokhoz és igen meggazdagodott. A halál mondá neki, -183- midőn házátul elment, hogy látogassa meg gyakran; de már annak néhány esztendeje mult, és ő még sem látogatta meg a halált. Egyszer hát rá gondolja magát, hogy el kéne menni a halálhoz; befogatja hát hirtelen ezüst szőrü paripáit az üveg hintóba, mert már ekkor ennyire meggazdagodott; azzal megyen, mendegél a halálhoz a sebes lovakon. Mikor már közel volt a halál házához, talált az uton egy siró gyermeket, kit mindjárt felvett a hintajába, kérdezé tőle, hogy miért sirna. Azt mondja a kis gyermek: azért sirok, mert megvert édes apám, hogy az imádságból egy szót nem tudtam. Kérdi tőle az ember: hát melyik volt az a szó? a miatyánk? Nem az, mondá a gyermek. Egész végig mondotta a miatyánkot az ember, még sem az volt. Utoljára azt mondja: hát az ámen? Az az! felelé a halál, mert ő volt a siró gyermek képiben. Ámen neked, koma, ámen. Ekkor az ember mindjárt meghalt, fiai pedig a nagy gazdagságon elosztozván, most is élnek, ha meg nem haltak.