XIV.

Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás, mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.

De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte való napon.

Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.

Ezt a napot tehát ott tölti.

Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.

A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át beszármazhatott.2) -75-

A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel, kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.

Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.

Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.

– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.

– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen szépeket.

– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.

Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak a figuráit másoltam.

A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége kőzött ma se bírom megfejteni. -76-

És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:

– Milyen ékszert viselnek a görög nők?

– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország már nem gazdag.

– Nyaklánczot viselnek?

– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.

– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?

– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.

– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.

A nők nevettek.

Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.

– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok szabadon voltak, s -77- karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.

– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?

– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.

A királyné szólt az ajtónálló nőnek:

– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.

Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.

Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és tapsoltak.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam összerendezni.

Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben megnézze magát.

De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:

– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!

Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és -78- gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel felénk.

Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből, szépségéből mindig fény áradt reám.

Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:

– Ilyenek-e ott a leányok?

– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár termetet csak márványnőkön látunk.

– Mi hiányzik még rólam?

– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.

Emőke a királynéhoz fordult:

– Szép vagyok, nagyasszony?

– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.

Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.

– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen teljes.

Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon dalolt:

Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi eső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.

Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta: -79-

De nehezen várom tavasz elmulását!
Tavasz elmulását, búza aratását.
Napraforgó virág teljes kinyillását;
legény-vitézeknek visszafordulását.

Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:

Emőke folytatta:

Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
Akár ég akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Igy találják reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.

A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt. Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.

– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?

– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

Aztán rám fordult a beszéd.

– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, -80- – és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?

– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki, hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem megtanultam.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.

– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.

– Önként?

– Szeretetből, – feleltem.

– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.

– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?

– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.

Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.

– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. -81- – A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt, mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.

És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:

– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy alig lehetett a kezét rólam lefejteni.

A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.

Aztán a királyné kérdezte:

– És apád mégis eladott?

– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.

A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.

– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! – folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt! Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra tapodjon!

Én csak eldermedtem az ijedtségtől.

A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva kisérte. -82-

– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.

Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.

De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.

Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.

Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.

Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert, és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:

– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.

Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű szemei rám nyiltak, mint a mennyország.

– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.

– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – -83- minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.

– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.

– Holtomig bánom azt a jelenetet.

– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.

– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.

Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.

– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.

És a kezét nyujtotta.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.

– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes eszed.

És visszalebbent a szobába.