I.

Sovány, hajlott asszonyka vánszorgott az utcán. Barna télikendő volt rajta s a kezében bot. Minden kapu előtt megállt és körülnézte a kaput. Végre egy zöldre mázolt háromemeletes ház elé érkezett. Ott a kapu oldalán öntött vastábla hirdette, hogy orvos is lakik a házban.

Dr. Tardy Imre

MED. UNIV.
GYOMORBAJOSOK SZAKORVOSA
RENDEL D. E. 10–12
D. U. 3–4

Szombaton délután 4–5 között szegényeknek ingyen.

Ez az utóbbi sor apróbetűs volt, de az asszony mégis ezt a sort olvasta el legfigyelmesebben.

– Hát ez az: „Szegényeknek ingyen.“

A házban nagy sürgés-forgás volt. Egy tallérgombos libériás inas, a lépcsőn lerohantában hármasával ugrálta át a lépcsőköveket. Egy cukrász-inas rózsaszínü tortát vitt fölfelé, tornyosat. Egy kékplüssbe öltözött úriasszony lekiáltott az első emeletről az inas után:

– Fiakert ám Józsi, fiakert!

– Igenis! – kiáltotta vissza az inas rohantában.

A beteg asszony félrehúzódott a lépcső karfájához, amíg mellette le és fölrobogtak ezek az emberek. A házmester akkor kezdte gyujtogatni a lépcső gázlámpásait. Haragosan kiáltott a cukrász-inas után:

– Máskor a cselédlépcsőn járj!

A lépcsőházat a gáz bűze járta át. A novemberi köd visszanyomta a gázt a házba. A lépcső is nyirkos volt a ködtől.

Az asszony az első emeletre ért. Keskeny folyosón pillantott végig: az orvosnak a címtábláját kereste. De homályos volt ott minden. Az asszony tétován állott. Az udvar mélyéből kávépörkölés illata lengett föl. Az első ablaknál egy szobaleány féle hajolt ki. A karján alvó csecsemőt tartott.

– Az orvos úr, – kérdezte az asszony, – itt lakik valahol ugye?

– Itt, jobbra az első ajtó, – felelte a leány.

S dúdolásba fogott.

A szobában bútorokat toltak ide-oda. Az már az orvos lakása volt.

Az asszony csak állt az ajtó előtt, mintha azon habozna, benyisson-e vagy ne? Az inas ekkor, akit lerohanni látott, visszatért, s bekiáltott egy udvari ajtón:

– Kaptunk fiakert, nagyságos uram.

– Jól van, – hangzott vissza egy öblös férfihang.

Az inas (fókaképü szőke fiu) az asszonyhoz fordult!

– Nini, – maga az, néni!

– Én vagyok Józsi. Hát te… hát maga… inas?

– Sutba vágtam a kaptafát, – felelte vígan az inas. – Jobb így. Úrnak úr a szolgája is.

S vígan pödört egyet szőkén pelyhedző bajuszán.

– Az orvos úrhoz jöttem, – szólt félénken az asszony. – De talán rosszkor. Valami baj van itt?

– Nem. Semmi baj. Az öreg nagyságost várjuk, – szólt az inas jelentős hangon. – Az asszonynak az apja. Most jön a vasúton. Mi baja, néni?

– Nem tudom.

– No majd itt meggyógyítják. Olyan hamar fölpendül, hogy egy hónap mulva akár táncolhat is. Különben, ha akarja, én is meggyógyítom. Igyék tejet, – ennyi az egész. Meglássa ezt fogja mondani a doktor úr is. Nem nagy mesterség ez, – szólt megvetően legyintve, – csak diploma kell, egy kis árkus papiros. Ha diplomám volna, magam is gyógyíthatnék.

– Tej? Hát nem ad rendelvényt?

Szegénynek nem. Gazdagnak ad félesztendeig is. Haj, sok gazdag ember jár ide! Szép kisasszonyok. Egy bárókisasszony is jár ide. Magas és barna. Olyan haja van, hogy alig bírja tartani. Mindig két hatost ad borravalónak.

– Hát tej, – mondotta elgondolkozva az asszony.

Aztán fölemelte a fejét:

– Mégis bemegyek, Józsi, hátha nem tejet mond.

– Tessék, – mondotta az inas az ajtóra mutatva. – Meglássa, hogy tejet mond. Amikor én beteg voltam, nekem is tejet mondott. Ő maga is tejet iszik, amikor beteg. Tessék besétálni.

Az asszony bevánszorgott a váróterembe.

Már sokan voltak ott, tán húszan is. A villamos lámpás az ajtó fölött megvilágította őket. Mind szegény és mind sárga, sovány, kedvetlen. Asszonyok, férfiak, egy tizenötéves fiu is.

A szobában vörös bársonynyal bevont bútorok. Középen egy poros pálma. A pálma is mintha gyomorbajos volna, bágyadtan lógatta halaványzöld leveleit.

Végre az orvos ajtaja megnyilt. Az orvos kilépett. Sápadt sovány ember az is; fiatal, lógókezű; az orra szinte átlátszó; a füle mellett vöröses szőke barkó. Az arcán szeplőfoltok.

Fölcsiptette a szemüvegét és nagykomolyan körülnézett.

A betegek álltak. Nem mert egy se leülni a szép karos székekbe. Az asszony a falhoz támaszkodva állott.

– Mind gyomorbajos? – kérdezte az orvos ridegen.

Senki se jelentkezett más bajjal.

– Álljanak úgy, hogy a lámpás felé legyen az arcuk.

Sorra pillantgatta a nyelvüket, szemüket, és bólogatott, mormogott.

– Akiknek van étvágyuk, csak a gyomruk nem emészt, álljanak ide.

Tízen odaállottak, ahova az orvos mutatott.

– Akiknek nincs étvágyuk és a gyomruk se emészt, álljanak emide.

Nyolcan a szoba másik felébe térültek.

Csak az asszony maradt az ablak mellett külön egymagában.

– No, – mondotta az orvos az első csoporthoz fordulva. – Maguknak azért rossz a gyomruk, mert többet zabáltak, mint amennyit kellett volna.

Aztán enyhébb hangon folytatta:

– Vagy pedig ártalmas ételt ettek. Hát három napig ne egyenek egyebet, csak tejet. A negyedik naptól kezdve ehetnek főtt almát, sovány hideg húst és lágytojást; semmi tészta! kenyérnek csak a hajából! Hagymától, borstól, babértól, paprikától tartózkodjanak! Pálinkát, fehér bort nem szabad inniok! Vizet is csak keveset! Jó veresbort mértékletesen! Elmehetnek!

A másik csoport felé fordult:

– Ma ne egyenek semmit! Egy korty ásványvizet vagy tiszta igazi veresbort igyanak, ha nagyon szomjasak! Holnap keljenek föl jó korán és járjanak egy vagy két óra hosszat. Minél tovább, annál jobb! Akkor menjenek ki a Városligetbe! Ott van az a svájci tehenes! Igyanak egy pohár tejet azon melegen, ahogy a tehénből kifejik! Estig ne egyenek, ne igyanak semmit! Ismét menjenek oda! Ismét igyanak egy pohár tejet! Másnap ugyanezt cselekszik, csakhogy délben is ihatnak egy nagy pohár forralt tejet. Semmi kenyér, semmi más! Harmadnap annyi tejet ihatnak, amennyit akarnak. Enni mást nem szabad! A negyedik naptól kezdve ehetik, amit azoknak mondtam. Lágytojást is ehetnek. Jóllakni azonban nem szabad! Később már mindent ehetnek, amit jóízűen tudnak enni, csak arra vigyázzanak, hogy étvágy nélkül ne nyeljenek le egy falatot se. Elmehetnek!

Már csak asszony az maradt ott:

– Orvos úr, – mondotta. – Én egyáltalán nem tudok enni. Amit lenyelek… nem tudok lenyelni semmit.

Az orvos cigarettát vont elő a zsebéből s amíg azt meggyujtotta, ridegen folytatta a kérdéseit anélkül, hogy az asszonyra ránézne:

– A gyomrán daganat van.

– Igenis, orvos úr.

– A köldök táján.

– Ott.

– Menjen haza és feküdjön le. Próbáljon forralt tejet inni langyosan. Ha lemegy: jó, ha nem megy le, nem segíthetünk.

Az asszony megdöbbent:

– Dehát csak nem halálos a baj?

Az orvos vállat vont:

– Magában gyomorrák van.

Azzal megfordult. Kalapot nyomott a fejébe és elsietett ő is le a lépcsőn.

Az asszony még egy percig ott állott. Viaszsárga arca még színtelenebbé vált. Meredt szemmel nézett az orvos után, mintha arra várna, hogy visszatér és azt mondja, hogy tévedett, a baj csak ez vagy amaz.

De az orvos nem tért vissza.