ALFÖLDI SZINMŰTÁR.1)

Az Alföld, a mily gazdag gabonában, oly szegény irodalmi terményekben s a minő nagy tiszteletben áll előtte a szalonna és töltött káposzta, épen oly kevés becsűek a könyvek. Az írók és könyvárúsok bizonyságot tehetnek. Túl a dunai részen mindig két annyi könyv kel el, mint a Tisza áldott vidékén; Debreczenben közelebbről is megszüntek a Csokonai lapok és Szegednek egyetlen lapja még mindeddig nem tudott fölelevenülni. Szomoru dolog; annyival inkább, hogy az alföld a magyar elem fészke.

Azt hitte az ember, hogy a mult évek, midőn minden ember kénytelen volt hirlapot olvasni, e vidéket is közelebb hozzák az irodalomhoz. A hirlapok után majd könyvek következnek, s a szellemi haladás megkezdi emelkedését. Azonban, úgy látszik, hogy Debreczen, Szeged és más alföldi nagyobb városok polgárainak még most sem vált életszükségletökké egy kis olvasás. Elég a kalendárium, melyben a vasárnapok, időjóslat, magzatok, atyafiak, komák és komaasszonyok névnapjai feltalálhatók.

Igen rosszul van ez igy. Nincs miért büszkélkedni a tősgyökeres magyarsággal, magában az csak holt kincs. Jó pénzzé kell verni és forgásba hozni, hogy vegye hasznát az ország. Ugy fáj az ember lelke a látományon. A nemzet életerős tagjai munkátlanul, tétlenül, s a szellem lekötve bennök. A jó s legépebb magyar természet, annyi szép képesség kifejletlenül, vagy tévesztett irányban.

Holott itt alakulhatna meg a valódi magyar középrend, melyre annyira szükségünk van, s találhatná mind szám szerint, mind anyagi tekintetben, legerősebb támaszát az irodalom s általa a nemzeti műveltség.

A serdülő nemzedék nyujt is e reményekre némi kilátást. Azért nem kell elcsüggednünk. Mindenekelőtt az alföldi hirlapokat kell ujra feltámasztani, s velök a közélet és irodalom részvétét. Lassan-lassan megnyílik a szellemi élet világa. Az alföldi embernek sok patriarchális eszméje van, s inkább megveszi azt a lapot vagy könyvet, mely saját szülötte városában jött ki, még pedig ismerős irótól, mint az idegent. A többi aztán magától jön. De a hangot el kell találni kedélyéhez. Ez a legfőbb.

Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy ez mindeddig hiányzott. Például a Csokonai lapok – mást most mellőzzünk – oly diákos és tapintatlan modorban valának szerkesztve, hogy megszünésökben csak az irodalmi közöny sajnálható.

Már e szempontokból is örvendenünk kell e vállalatnak, habár szinműtárak hazája nem a vidék, hanem a főváros, hol szinész, drámairó és műveltebb izlésü közönség kölcsönös hatással vannak egymásra. A kiadónak czélja koronként megjelenő füzetekben egy eredeti s egy forditott szinmüvet közleni. Ez is mind jó, csak félünk, hogy az eredeti szinművek sorozatát alkalmasint megbukott, el nem fogadott vagy évtizedek óta heverő, becscsel soha nem birt, s már divatból is kiment szinművek fogják kitölteni. Legalább a jelenleg közlött eredeti mű ilyesmit gyanittat. Igy az irodalomnak mit sem használunk. A rossz, selejtes költői műveknek közlönyt inditani meg nagy bűn. Izlést ront, s csökkenti a jók hitelét. Tudományos könyv legyen bármily hiányos, mégis mindig tartalmaz valami jót, s viszonyosan hasznos is lehet. Nem igy a költői mű.

Ez első kötet Horváth Cyrill akadémiai rendes tagnak egy öt felvonásos szomorujátéka kezdi meg Vetélytársak czim alatt. Horváth Cyrill régi drámairó már, de alig hihető, hogy egy-két szorgalmas könyvtárnokon kívül, valaki emlékezzék műveire. Jobb is lett volna nyugodni a borostyánokon. Most nincs az a boldog idő, midőn az akadémia száz aranynyal jutalmazta a csinos jambusokat, s Tóth Lőrincz és Jakab István voltak a koszorus drámairók. Ma már senki sem ir, olvas és játszik ily darabokat. Kinevetik vele az embert, legyen bár még oly becsületes arcza, kétszer oly tudós neve és háromszor oly tiszteletet igénylő ruhája.

Furcsa alkatrészekből állottak e drámák. Első s fődolog volt csengő és pengő jambusok; dagályos képek mennél hosszabbra nyujtva, hogy kiadhassák az iveket, mit a cselekvény nem tudott, a kornak a régi magyar előidőkből kellett vétetni; aztán megjelentek a személyek, német lovag-drámákból megszökött, s attilába erőszakolt hősök, egymást halálosan gyülölő várurak, bölcs remeték s módfölött okos vén cselédek; vitéz lovagok, kiknek erényét majdnem gyűlölni kell, s gyáva ostoba bűneíket szánni. Szerelmes halvány leányok, kik tengert pityeregnek és szélvészt sóhajtanak. E diszes társaság, miután öt hosszu unalmas felvonást német érzelgések és magyar táblabirói pathoszszal telebeszélt, rendszerint elpusztitotta egymást, vagy boldog lett, egy-egy álerkölcsi eszmét hagyva megemésztésül a nézőknek. Körülbelül ezekből áll Horváth Cyrill drámája is.

Legyen ennyi róla elég s mellőzzük a részleteket. Becsületünkre! átolvasásuk is szörnyü fáradságba került. Aztán egy akadémiai tagnak sokkal több ismerete van, mintsem egy irodalmi ujoncz fejtegetéseire szoruljon. Más baj is van itt: az a csodálatos mánia, mely a csizmadiát szokta elérni, midőn politikus lesz; vagy a borbélyt, ki erőnek-erejével doktor akar lenni. Birálat helyett jó tanácsot akarunk adni. Sziveskedjék Horváth Cyrill kerülni a múzsákat s dolgozzék akadémiai szakmájában valami olyat, mely, ha nem kitünő, legalább hasznos lehet; ne compromittálja az akadémiai tagsági czimet, melyet már annyiszor compromittáltak, s éltesebb létére ne alkalmatlankodjék nekünk, kiknek a fiatalokkal is elég bajunk van.

A másik szinmű, Hugo Victor Borgia Lucretiá-ja fordítva a kiadótól. A választás dicsérendő; Hugo Victor, a német kritikusok ellenére is, a jelesebb drámairók egyike. A hol genialitás van, hamar békülünk a hibákkal, s a költészetnél lelkesülnünk kell. Eredetisége mellett feledjük különczségeit, eszméiért megbocsátunk erőszakosságának. Ő annak nem oka, hogy iskoláját elferditék, modorrá aljasiták, s tizenöt év óta csak jellemeit nyesik a drámagyártók, kik közül a világ alig tanulta meg egy-kettő nevét.

Borgia Lucretiában is mily óriási feladattal küzdött meg, s mily nagy eszmét vitt keresztül. Egy női szörnyet tesz érdekessé, drámaivá azzal, hogy anyai szeretetet gerjeszt szivében. Összhangzásba hozza jellemével, bár testvérét gyilkolta meg és atyja ágyasa volt. A gyülölet mellett részvétünk ébred, haragunkban szánjuk. Csupán az egyetlen erénye, roppant bünei mellett, s ezért szenvednie, buknia kell. Minő mély igazság és kiengesztelődés!

Ajánljuk a kiadó figyelmébe Hugónak a többi, még magyarra nem forditott drámáit is; úgy Delavigne Kázmért, kitől a magyar szinpad semmit sem bir. Nem volna fölösleges a régibb és újabb spanyol drámákhoz is hozzányulni; mert a spanyol drámairodalom gazdag, s a spanyol költészet népdalai után itélve a mienkkel leginkább rokon minden nyugotiak közt. Csodálatos, hogy a spanyol drámákat forditóink mindeddig elhanyagolták.

A kiadó forditása nem művészi, s még csak nem is hibátlan. A vous-t épen oly gyakran használja a magyarban, mint a hogy a franczia szokta. Egy-egy lapon huszonnyolczat is megszámlálhatni: «Azon nap, midőn tizenhat éves lettem, a halász nyilvánitá, hogy nem az apám légyen, mig csak a világon férfiak hadjáratra s nők gyönyörélvezetre fognak találtatni.» Ez mind francziául van. «Minden kedélyeimet teljesítik.» Ennek nincs értelme. A kedély kedvteléssel vagy vágygyal van fölcserélve. A herczeg szolgájához gúnyosan igy szól: Kedvesem. Ez sajátságos kifejezés s magyarban a barátommal leginkább megközelíthető.

Nem hiányzanak a nyelvtani hibák sem. Ezeket nyesegetni, meglehet, pedantság, de elkövetni mindenesetre több a figyelmetlenségnél. Törődni ik-es ige, folyik ik-telen vagy legalább kétes, s ilyenkor jobb iktelen alakban használni. Az ik-kel különben is el van árasztva nyelvünk. Megbocsájtani tájszólás; ki mondja főnevét igy: bocsájnat? stb.

A kiállitás és nyomás becsületére válik a kecskeméti nyomdának.