EGY KIS CURIOSUM.

«Némely kritikus – mond Macaulay egyik essayjében – oly véleményben van, hogy a nő, ha merészelt könyvet bocsájtani közre, e tette által minden nemét illető előjogról lemondott s a legszigorúbb kritika alul sem igényelhet kivételt. Mi más véleményben vagyunk. Megengedjük ugyan, hogy oly országban, hol számos írónő találkozik, kiket tehetségök és előnyeik elég hatással ruháznak föl, hogy a közvéleményre befolyjanak, a legveszélyesebb következményekkel járna, ha valamely hibás történeti mű vagy egészségtelen bölcselet, csak azért, mert e bűnt egy lady követte el, megrovás nélkül maradna. Azonban úgy hiszszük, hogy a kritikus ily alkalommal jól cselekszik, ha azon becsületes lovagot utánozza, kit kötelessége Bradomante ellen kényszerített sorompóba lépni. A lovag, amint a rege mondja, szerencsésen védte az ügyet, melynek bajnoka volt, de mielőtt megkezdte volna a viadalt balisordját kevésbbé halálos karddal cserélte föl, aztán ennek is gondosan kitörte hegyét és élit».

Ily tompa karddal akarunk mi küzdeni Bulyovszkyné ellen, ki a Wiener Zeitung január 21-iki esti lapjának tárczájában, alkalmasint magyarul megjelenendő utirajzából, egy figyelemre méltó töredéket bocsájtott közre. A töredék nem azért figyelemreméltó, mintha képes volna érdekes széptani vitára adni alkalmat. Oh nem! Az egész csak csinos csevegés akar lenni, mi nőnek oly jól illik s épen ezért legnagyobb hibája az, hogy kissé nehézkes és igényteljes. De ezért még nem szólalnánk föl; van más dolgunk is. A miért föl kell szólalnunk, az a bizonyos kósza vágy, hiú ábránd, vétkes becsszomj, szánandó erőpazarlás, mi egyik fiatal színészünket már semmivé tette, most egyik legjelesebb színésznőnket fenyegeti s még lassankint színészetünk divatos betegségévé válhatik. «A színművészet hazájának – mond Bulyovszkyné – kosmopolitikai természeténél fogva nem vetnek határt hegyek és folyók, mégis meg kell vallanom, hogy sehol sem találtam oly honosnak, mint a német nemzetnél, mely művészetének eredeti tisztaságát a leglelkiismeretesb hévvel őrizte meg. Ott még nem fogyó fényben ragyog a szivet és lelket emelő Thália, míg túl a Rajnán – és sajnálattal mondom – innen a Lajthán is, a kihivó Terpsichore s a kaczér Melpomene csillogó kiséretükkel az előtérbe léptek. Szeretem hazámat, mint magyar nőhez illik s ha valaha sikerülne a dicsőség meredek magasságára jutnom, nyert babéraimat legörömestebb a hazai géniusz lábaihoz tenném le, de mindennek daczára a távolba tekintek keresni azt, mi itt nem található: az égalj ott nem oly boldogító, de elismerés követi a törekvést és számára szabadabb, szélesebb küzdtér s kevésbbé korlátolt látkör nyilik. Azonban hova ragad képzeletem? Lelkemnek oly húrját érintettem, mely örökös rezgésben van s oly kevéssé juthat nyugalomra, mint amily kevéssé képes nyugalmat adni. Ha merészlenék a húroknak hangot adni, az egy mélyen elrejtett szenvedélynek lenne rhapsodiája, melynek chaoszából csak a hivatott lehetne képes kivenni a harmoniát.»

E vallomás eléggé határozott, ha nem is elégé világos. Megerősíti azon, a lapokban és társas körökben már többször szőnyegre került hírt, hogy Bulyovszkyné oda akarja hagyni a magyar színpadot, hol nem méltányolják eléggé, hol tehetségének kifejtésére igen szűk kör nyilik s mint német vagy franczia színésznő akar szerencsét kisérleni, avagy a legjobb esetben, egy kis társaságot alakítva a la Rachel és Ristori be akarja utazni az ó és új világot. A kritika mindezt nem hagyhatja szó nélkül s nem kérve engedelmet sem Jókai, sem Szegfi úrtól, bonczkés alá veszi a művésznő szándékát s amennyiben gyanúsítja is, amennyiben megmagyarázza neki, hogy amit ő mély s talán tiszteletre méltó szenvedélynek hisz, valami egészen egyéb, hogy túlbecsülve magát, jobb sorsot érdemlő tehetségét megrontani igyekszik, hogy elvégre nem érti művészetét, mert benne a lehetlent akarja megkisérleni. – Azon művészetek, melyeknek közlönye a nyelv, mint a költészet és színészet, soha sem válhatnak kosmopolita természetüekké, még akkor sem, ha minden nemzeti tartalmukat elvesztették.

A nyelv bizonyos földhöz, bizonyos levegőhöz, bizonyos nemzethez köti őket, még pedig a legtermészetesb s épen azért legzsarnokibb kényszerűségnél fogva. Anyanyelvén kivül sok nyelvet megtanulhat az ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat rajtok s valahogy még szónokolhat is, de hogy csak kettőt is – legyen bár egyik saját anyanyelve – úgy elsajátíthasson, hogy rajtok egész a költészet vagy szavalat valódi művészetéig emelkedhessék, az teljes képtelenség. Ime a kényszerűség, melyet mindenki belát, ki a művészetek mélységeibe bepillantott s melynek vasigájába a legnagyobb lángész is ellenmondás nélkül hajtja fejét. Miért? Hiszen a legbajosabb nyelvtant is meglehet tanulni s a gyakorlat és szorgalom minden akadályt legyőz. Valóban mindent, kivéve e lehetlenséget. A nyelvtanból sokat tanulhat a költő és színész, de a rhythmust és szavalatot, a szenvedély és hang, a gondolat és kifejezés titkait az élő és ezer változatban élő nyelvből kell ellesnie, s ide, a tehetségen és szorgalmon kívül, két nyelvhez két emberélet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia két formához szokhatnék s nem érezné magát csak egyben szabadon. Mi a költő nyelvét s a színész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly számtalan finom árnyalattól függ, melyekről az olvasó és hallgató hirtelen számot sem tud magának adni, de melyekből ha egyetlen egy is hiányzik, már a legkellemetlenebben érezhető s egyetlen egy is elég, hogy az egészet paralyzálja vagy épen nevetségessé tegye. S mindezt soha sem tanulhatjuk meg egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva, táplálja phantasiánkat. E nélkül költő és színész örök meghasonlásban fog szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásában, mi kihűti lelkesedését, megbénítja alkotó erejét vagy a legjobb esetben, szűk körbe szorítja, modorba ejti.

S azon kívül hogyan szerezhető meg az a sok minden, mi, ha nagy részt nem függ is a nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles sajátságaiból foly? Hogyan lehet egy idegen phantasiája elég fogékony, elég teremtő oly dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk, hallanunk, értenünk, éreznünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük? Hogyan hathat be az idegen valamely idegen nemzet kedélyvilágába annyira, hogy legfinomabb, legelrejtettebb, legvisszhangzóbb húrjain képes lehessen játszani?

A tapasztalat lehetlent mond s az irodalmak és művészetek története elítél minden kétnyelvűséget. Még nem volt nagy költő, ki két nyelven egyenlő erővel és bájjal tudott volna írni. Az ó világban rendesen barbár volt az egyik nemzet a másikra nézve, s ha a római költő meg is tanult görögül, nem mert egyszersmind írni a nyelven, vagy ha mert, soha sem emelkedhetett a classicusok soraiba. A középkorban latinul írtak a költők, de épen azért kénytelenek voltak békét hagyni nemzeti nyelvöknek, vagy ha nem tartották szégyennek azon írni, latinul írtak rosszul, s ez áll még a prózaírókra nézve is. Az újabb időben, mikor a franczia nyelv világuralomra látszott jutni, sokan megkisérlék franczia költőkké válni és csekély szerencsével. Nagy Fridrik, mint franczia költő és stylista mind végig középszerű maradt, bár Voltaire javítgatta műveit, németül pedig rosszul írt. Goethe franczia verseivel gúnyolódni szoktak a francziák. Heine verset nem, csak prózát mert írni francziául, de ez nem tette volna híressé s csak a német formában találta magát otthon. Béranger, saját nyilatkozata szerint, annyira el volt foglalva a franczia nyelv titkainak tanulásával, hogy nem maradt ideje idegen nyelveket tanulni. A költészetben a nyelv fele a gondolatnak, néha maga a gondolat s a költő vagy mélyebben szereti művészetét, vagy önzőbb, mintsem feláldozza vagy nevetségessé tegye magát. A színésznek ugyanezen helyzete van. Még soha sem hallottuk, hogy német színész franczia színpadon, vagy viszont, föllépni merészelt volna. Az megtörtént, hogy némelyek idegen földön nevelkedve vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva magukat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszökbe a két nyelvű művészet s megmaradtak pályájukon. Ristorinak Párizsban sokan tanácsolták, hogy játszék francziául, nem mert, s hajtott azon kritikusok intéseire, kik bukását jósolták.

S Bulyovszkyné, ki csak jeles tehetség, meri azt tenni, mit a lángelmék sem mernek. Még a magyar nyelv titkait sem érti a művészet kimeríthető mélyéig, s hiszi, hogy a német vagy franczia nyelveket maholnap magáévá teheti! Meg van győződve, hogy kitünő német vagy franczia színésznő lesz, aztán visszatér, hazájába, a nemzet géniusz lábaihoz tenni babérait! Ah, asszonyom, ön nem tudja mit csinál!

Ön soha sem tévedhet oly nagyon, mint e wiener zeitungi czikkben tévedett. Önt sokan hibáztathatják, önön sokan mosolyoghatnak, de én szívemből szánom és sajnálom – illusiómat: azt hittem, ön érti művészetét – s istenem! ön oly kevéssé tudja vagy akarja érteni, mintha ma lépne először színpadra, vagy még annyira sem.

Ugyan mi indíthatta önt e lépésre, e czikkre, e tévedésre, e bohóságra? A művészet szeretete nem, mert hogyan szerethetné ön azt, mit, a mint megmagyaráztam, nem tud vagy nem akar érteni. Talán az elégedetlenség, a fájdalom, a nagyravágyás? Alkalmasint. Legalább czikkében így sóhajt föl: tekintetem a távolba száll, hol elismerés követi a törekvést és számára szabadabb küzdtér és szélesb látkör nyílik. Valóban meltán mondja e sóhaj után: de hova ragad képzeletem? Ön képzelődik. A beteg képzelődés hiú ábrándja mindaz, mit ön oly mély és tiszteletreméltó szenvedélyként ápol keblében. Az ábránd mindent feledtet önnel, mi való s mindent reméltet, mi soha sem fog betelni.

Tehát az ön törekvését csakugyan nem követte volna elismerés? Vajon az-e az ön állása a színháznál, a közönség előtt, a hirlapok véleményében, mi ezelőtt nyolcz évvel volt? Én úgy tudom, hogy ön egyik elsőrangú színésznőnkké emelkedett, kit a fővárosi közönség számtalan tapsokkal és koszorúkkal halmozott el, néha olykor is – bocsánat a kifejezésért – midőn nem egészen volt érdemes rájuk. Vidéken egész diadalutat tőn s számos kitüntetésben részesült. Mindezt elismerésnek lehet ismerni el, még Németországban is, ön álmai boldog hazájában. Avagy talán a kritika ellen van panasza? Önt a kritika mindig jeles tehetségnek ismerte el s ha nem minden szerepét itélte sikerültnek, ha némely szerepkörben nem találta oly kitünőnek, mint másban, ez a legtermészetesb valami a világon. Még nem volt oly nagy költő és művész, kinek árnyoldalai ne lettek volna s a kritikának magasabb hivatása van, mint hizelegni vagy bókokat mondani. A kritika talán igazságtalan is volt ön iránt? Elhiszem. Ez oly valami, mit a közpálya egyetlen férfia vagy asszonya sem fog elkerülni soha, s ha elkerülhetne, talán nem is volna jó, mert csak a szabad vélemény korlátozásával történhetnék meg. Jól emlékszem, hogy évekkel ezelőtt önt egy lap csaknem üldözte; de találkozott valaki, ki önt védeni igyekezett, s az a valaki épen az volt, ki ön ellen most tompa kardot forgat, noha mindinkább kedve jő azt kiélesíteni. Azt is tudom, hogy nem rég, Prielle Cornélia vendégszereplése alkalmával, sem voltak elég igazságosak önhöz, művészete és önmaga iránt. Ah, asszonyom, ön nagyon beteg, s én aligha ki fogom gyógyítani.

Talán az igazgatósággal vannak kellemetlen összeütközései, talán cselszövénynyel is küzd? Meglehet, avagy nincs úgy, mit tudom én; ide elegyedni nem a kritika dolga. Azonban azt tudom, hogy akárhova menjen ön, soha sem fog kifogyhatni a vádakból a kritika, közönség és szinházi viszonyok ellen. Ön beutazta Német- és Francziaországot, de úgy látszik, csak hiú ábrándokat hozott haza és igen kevés tapasztalást. Ha mégegyszer kimegy és mint német vagy franczia szinésznő, bizonyosan többet fog tapasztalni, még akkor is, ha sikerülne a lehetlenség, s bukása nem volna bizonyos. Ön vissza fogja óhajtani a közönséget, mely csak tapsolni tud, de nem egyszersmind fütyülni is; a szegény magyar kritikát, mely midőn a legigazságtalanabb volt is ön irányában, nem eshetett önnek oly keservesen, mint esni fog a külföldi legigazságosabb; a mi színházi viszonyainkat, melyek elvégre korlátoltságuk miatt sem adhatnak nagy tért a cselszövényeknek. Ön vissza fog térni csalódva és bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy kincs; a magyar közönség részvétét; egypár kipótolhatlan szép évet, s ereje nagy részét. Az istenért, asszonyom, mit csinál! Alvajáróként mélység felé közeledik. Ébredjen, még egy lépés, és soha sem fog többé fölkelni.

Azonban talán igazságtalan vagyok önhöz Nincs szándékában a kétnyelvű művészet, magyar színésznő akar maradni csak mint Rachel és Ristori akarja beutazni a világot, hogy felmutassa, mily magasra emelkedett önben a magyar művészet.

Meglehet. Czikkéből azt is épen úgy ki lehet olvasni, mint ama másikat. S csakugyan ez utóbbi kevésbbé absurd szándék, de szintén oly beteges ábránd és hiú erőpazarlás. Túlbecsüli magát, innen ered minden baj. Tudja e minő szinész vagy szinésznő látogathat meg idegen nemzetet? Csak olyan, ki a maga szerepkörében a legrendkivüliebb s egyetlen tünemény. Ön minden esetre jeles színésznő, de ilyennek legtúlzóbb tisztelője sem nevezheti, még akkor sem, ha csak bókot akar mondani. Hallott-e ön valaha, hogy Rachelen kivül, valamire való franczia színésznő külföldre utazott volna, pedig vannak ott jelesnél jelesebb tehetségek. Legfeljebb egy-egy vaudville csapat vándorolja be Európát, mert a sajátságos franczia genre érdekes az idegenek előtt, kiknek jórésze egyszersmind érti a nyelvet is. A német színész már nyelve miatt sem igen mer tulmenni a Rajnán s hogy néha Londonban játszik, az csak felsőbb pártfogás következménye. S mit játszanék ön Németországon? Hihetőleg magyarra fordított német drámákat. Németországnak ez idő szerint egyetlen nagyobbszerű szinésznő sincs, de az az egy-két jelesb tehetség minden esetre jobb önnél. S mit játszanék Francziaországban? Alkalmasint magyarra fordított vígjátékokat. S ön e szerepkörben akarna mérkőzni a franczia szinésznőkkel? Mintha nem is járt volna ön Párisban soha s a mult nyarat nem Francziaországban, hanem Moldovában töltötte volna. S vajjon a magyar nyelv, melyet Német- és Francziaországban senki sem ért, nem fogná-e önt még jobb viszonyok közt is megrontani. Ha mégis népszínműénekesnő volna? E sajátságos genre még érdekelheti az idegeneket, s hogy élvezzék, nem oly mulhatlanul szükséges nyelvünk ismerete. De a fejlődő magyar tragédiát kár az idegenek elé vinni, még akkor is kár volna, ha önnél jelesb tehetség képviselné előttük színművészetünket. Nem így használhat ön a magyar színművészetnek, hanem úgy, ha honn marad, s hiú ábrándok helyett kétszerezett igyekezettel fejti szép tehetségét, minden nap a magyar szavalat egy-egy titkát fejti meg, s új meg új diadalokkal szolgál nemzetének. Itt koszorú és taps vár önre, ott gúny és lenézés. Óh, asszonyom, kimélje meg magát, kiméljen meg bennünket!

Miért polemizáljak tovább? Miért bonczoljam ön czikkének azon állításait, melyek a német és franczia színművészetre vonatkoznak. Ön szerint a franczia színészet alul van a középszerűségen, s a német folytonos emelkedésben. A legjelesb német kritikusok ellenkezőt állítanak, s untalan csak a német költészet és szinművészet hanyatlását emlegetik. De erről nem vitázok. Még egy más húrt sem akarok pengetni. Nem vette-e észre, asszonyom, hogy egész polemiámban kerültem a hazafiságra való hivatkozást! Nem szeretem a hazafi-phrasisokat. A hazafiságot éreznünk kell, s nem beszélnünk róla. Ha a hazafiság elhagyja a szivet, rendesen az ajkára száll. S ön is jobban tesz vala, ha nem emlegeti hazája iránti szeretetét, hanem hallgat és érzi. Mégis lehetlen, hogy végül Arany egyik versét némi változtatással ne intézzem önhöz:

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A színésznek nyelvét – addig terül,
Ott éri végét a színész hazája;
Azon túl maga jövevény,
Szava üvegházi növény,
Legszebb illatja, szine kárba megy:
Széles világon nincs népe, hona – csak egy
Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanul.
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szük és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő a honért, a honnal s honnak él –…