SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.

A Nemzeti Szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz – huszonöt év óta sokat változott. Hugó, Dumas Scribe helyett. Feuillet és Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű ujabb diadalait ünnepli; Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sűlyedtek; Czakó nem tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit ujabbak váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák, mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta a helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a színháznál elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész írta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti színház titkára, rendezője, dramaturgja szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lyrai és az elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt szerkesztő, se hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azon kivűl írt néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést, szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik főoka termékenységének. Aki költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az illető forma szerinti uralmat s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz, bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél fogva könnyü dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez, részint az eredeti műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatja és telhetett el tárgyával: egy szóval gyors és könnyü dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztáb lelkesűlés óráit, kivált akadémiai pályázatra készűlt. De az írók nem írhatnak máskép mint a hogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva szoktatták magokat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az akarattól és készűltségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz czímű vígjátékához, aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ír a Liliomfi czíműnél, a melyet amugy könnyedén mintegy csak odavetett.

Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom adta a színpadnak mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A színpad volt dajkája s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi pártok egyikéhez se, a politikában pedig, épen nem vett részt. Az irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek iránta, de folyvást bírálták minden tekintet nélkül. Egyetlen egy magyar költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség kevésbbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járúlt még az is, hogy a fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak meg volt a maga drámaíró barátja, a kit borura-derűre emelni igyekezett; néha magok a drámaírók váltak színikritikusokká és feltünő szenvedélyességgel bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég nyugodtan tűrte ugy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat. Tulajdonkép nem igen hitt az elméletben s egész ujabb időkig nem is foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál nagyobb buzgalommal tanúlta a színpadot, a szinészeket és közönséget. Minden nap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a szép nyelv, lyrai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy az expositió világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik és gyors kifejlést ér, a hatás nem igen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a legjobb drámát is tönkre tehetik, ha a szerepek nem természetök- és tehetségökhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják s általában sok gyakorlati jó tanácscsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek meg vannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei, melyeket nem lehet figyelem nélkűl hagyni s gyakran némely külsőség sem téveszti el hatását.

Szóval Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt szerepet, s nem egy eszményi, hanem a nemzeti színház közönségét tartotta szeme előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt. Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi leleményessége, mely ha koronként kimerűlni látszott is, ujabb erővel buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű franczia drámák hatása, melyek épen föllépése idejében kezdették leszorítani színpadunkról a nehézkes német drámákat és végre a siker, melyet bajos lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltünően erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, s nem igen igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, a mi fölemeli a lelket és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni és hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz biztossága és elevensége se itt se ott nem tartott lépést a bonyodalom leleményességével s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.

Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, a melylyel védeni szokták akkortájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, a mely legalább is kétes becsű, sőt a mint a gyakorlat értelmezte, veszélyes is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy-társaság szószékén, ezt később hírlapi polemiáiban is. Harmincz év óta ez elv védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a színpadi hatás elvét pártolta, sőt a kritikusok egy része is ide szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy minden oly mű jó, a mely a színpadon egy párszor tetszést arat és mind az rossz, a mely nem részesűl ily szerencsében, mintha a tetszés és nem tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, a melyeknek kevés közük a drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, a mi nem valóban drámai, ennek csak külsősége, álorczája vagy épen színpadi csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbbé mívelt részének változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki s az eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették. Egyébiránt abban, a mit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva hírdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás volt kiinduló pontja, a mennyiben a tragikai és komikai alapot egészen mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette s mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és történelem helyett.

Nincs ok kicsinyleni vagy épen hibáztatni a cselekvényre fordított gondot, mert épen az egységes, gyors és erős összeütközések között fejlődő cselekvény a drámai költészet főjellemvonása s ez értelemben mondja Aristoteles, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illusioba a fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha úntalan érezzük, hogy mind ebben kevés a lélektani s még kevesebb a költői igazság? S emberek helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya és sok egyoldalusággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb vagy nagyobb értéke. A színpad tanúlmányát se lehet hibáztatni. A dráma földje a színpad, s az nem épen véletlen szüleménye, hogy az új kor legnagyobb drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. A ki tanúlta a színpad természetét s különböző osztályokból egy nagy tömegbe gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonkép a drámai forma titkait tanúlta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat s épen úgy megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti, a mélyebben gondolkozót, ha nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több eszközét ismeri. De mindez nagy részt csak a forma tanulmánya. A tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést, csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak s nem a színpadnak az életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása épen oly befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz összhangja. Tulajdonképen egymást szülik és táplálják, de meghasonolva szintén egymást emésztik.

Szigligeti színműveiben többé-kevésbbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol összhang van is, az nem fensőbb fokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből s nem annyira valamely eszme, tény vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény ösztöne, a bonyodalom ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát, az érdek fokozását, de nem követi nyomról-nyomra a szenvedély fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját éleményeiből vagy az élet és történelem közvetetlen hatásai alatt, önkénytelen a színpad emlékei lepik meg képzelődését s a szereplő színészek állanak előtte mint szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai akarva nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősb a genrealakokban; midőn magasb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni kezd, épen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal új eszmékkel, de nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az erkölcsi és társadalmi érdekek erős cultusa, a mely mélyen érzi s másba is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemesis szent félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan itéletet, melyek óvják az élet sívár vagy épen léha felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert biztosítanak, de ha az ujság ingere enyészni kezd, lassanként mind kevesebb érdeket találunk bennök, kivált tragédiában. Ismervén a cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza erőtlenebb, mintsem felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas nyilatkozik, a mi tartósabban, foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs olyan bűbája, a mely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek, a kiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek sokat árt az idő; régebbiek mind inkább vesztik hatásukat s újakkal kell fentartani uralmát. De bár hogyan ítéljünk Szigligeti művei æsthetikai értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe s ezt még inkább el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk. Összes munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma fejlődésének. Negyven év óta főtámasza a fővárosi és vidéki színházaknak, az eredeti műsor nagy részt műveiből telik ki, s nagyobb közönséget vonzott a színházba mint elődei. Több-kevesebb sikerrel művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig elhanyagolt cselekvény jogait s fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.

Először is tragédiákkal lépett föl s egy jó darabig leginkább történelmi tragédiákat írt, Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, a kik egész epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanúlt, előbb prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől, kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy és Vörösmartynál; kerüli a lyrai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.

Átalában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ily nemű törekvésén majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak s a legtöbbször bizonyos bágyadtság jéllemzi pathoszát. Mindez lyrai ere csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lyrai alanyiság árt a drámaírónak, de bizonyos lyrai erő és hév nélkül meg nem születhetik a drámai páthosz, a mely legtöbbször nem egyébb, mint a jellemek és helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke. Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk, épen úgy Sophocles és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller, sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem és kétségbeesés oly kifejezése, mely megragadja lelkünket és emlékünkben maradjon. Egyetlen verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek nyelvtani rögeszméi, stylbeli különösségei, de keveset ad a drámai styl fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani s nem látszik kedvelni a szenvedély inversios, szaggatott nyelvét s egyenetlen változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti nyelvét, mert könnyen lehet megtanúlni és elmondani. De vajon megelégedjünk-e ezzel s az ugynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a magyar drámai nyelv példánya?

Sokkal lényegesb és méltánylandóbb az a különbség, a mely Szigligeti első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája épen úgy félre vezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkivűl Shakespeare a történelmi dráma terén is örök becsű műveket hagyott hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felűl nem múlt példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz, bámulatos egyénités s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de egészben véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé s cyclusos bevégzettségökben drámai formában írt epopeiának tünnek föl, melyekben az egyes drámák mind megannyi rhapsodiák. Maga Shakespeare Chronikled histories néven nevezi e drámáit, melyek kedvencz darabjai voltak korának, midőn minden műnem és faj mint egy a drámába olvadt. Mily különbség a római tárgyú tragediái s az angol történelemből vett drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész, egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is s csak a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból foly a cselekvény a fő hős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagy részt egymás után vagy mellett füződnek az események s kapcsolatuk a dráma hősével meglehetős külsőleges, vagy laza. Szóval amazok valóban történelmi drámák, mig ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A németek között előbb Goethe Götz von Berlichingen-ével, majd a romanticusok indúltak e nyomon s a német kritika igazolásukra a történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban tér el drámáétól. E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly Csák Máté töredékén is észre vehetni a német romanticusok szellemét, kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopeinak.

Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első trágédiái Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba épen drámai cselekvényök által vonták magokra a figyelmet s főérdemök csak is ebben áll. Vörösmarty a másik irány képviselője, a ki azt, legalább elméletben, elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és indulatok erőtlen rajzát.22) Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága végig vonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel, de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagy részt leszorúltak a színpadról és feledségbe sűlyedtek, de a melyek fenmaradtak is, mint Gritti, Béldi Pál, a Fény árnyai, nem nagy becsüek. Hiányzik bennök a tragikai fenség; vagy a cselekvényben vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy egymást emelni birják. Grittiben egy pár jó jelenetet találunk, de a hősben nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni s alig tesz többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében, mind erényében van valami gyámoltalanság. A Fény árnyai-ban a főszemély, Charlotte, átalakulása nem eléggé drámai, jellemének alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedélylyé, a mi aztán a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind valóban tragikaivá.

Szigligeti ujabb tragédiái közül (1868–1873) csak három kerűlt színre és jelent meg nyomtatásban. A Trónkereső, Török János, Struensee.23) Az első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között is legjobb, évtizedek óta a legsikerűltebb tragédia irodalmunkban. A közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a hírlapok épen azt támadták meg benne, a mi legjobb, a tragikai alapot. Elmondották, hogy a főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak s bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a sors szeszélye. Sulyos vád de mivel nem igaz, nem nyom többet ama dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy kis bővebb fejtegetést.

A mű hőse Borics, a ki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él. Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban, megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei s felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól s foglalja el a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is szabadítója lehet. Anyja Predzlava, a ki tudja, hogy fia nem törvényes szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. A helyett, hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással. Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a főúrak is aláírtak volt, a kik őt most behívták. Borics nem hisz az okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeret furdalásainak martaléka s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét s Borics nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, a melyben neki is bevallja törvénytelen szülöttségét s egyszersmind megesketi Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától s hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett Borics haza érkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De épen akkor kondúl meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az iratot, elhiteti vele, hogy anyja rá bízta búcsuját, végakaratát; minden rágalom, a mit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.

Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, győzni, mert megalázott uralkodni, mert sértett, boszúlni akar. Mindinkább sűlyed, de mind erélyesebbé válik és kész mindent koczkáztatni. Mint keresztes vitéz ismét Magyarországba jő és összeesküvést szervez, Bodomér, Kúnország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban. A harczos kún leány szereti őt s már az első vesztett csatában megmentette életét, a mi Judit szívébe a féltékenység fulánkját ütötte. Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje mindenütt nyomában, s midőn a kún leány másodszor is megmenti Boricsnak veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik gyanújában s férjét bár alaptalanul, hütelennek hiszi. A másodszor is megszabadult Borics Kúnországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei trónját és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig aláztatása, boszúja újabb küzdelemre sarkalják s már a tábor indúlandó, midőn föllép féltékeny neje s boszúból átadván anyja iratát, születése titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt lelkifurdalások kinozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet sereget Magyarország ellen. Kihívóan lép a kún tábor elébe, fölbontja a csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet a mely aztán leszúrja.

E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és Schiller Demetrius czímű tragédia-terve és töredéke között. Mindketten a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jó hiszemben küzd trónjáért s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A főkülönbség köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De épen e főkülönbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé Demetriust és sülyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a koronához, de nem lépett vissza követte szenvedélyét, s így szabad akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jó hiszemben küzd, csalódásban él s így tettei nem eshetnek erkölcsi beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e: Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja, marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és könnyen lelkesülő természet, a ki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz az elégületlen magyar főuraknak. Ime hogyan ragadja a szenvedély, mennyi ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyülöletet és boszút keltenek szívében, egész odáig sülyed, hogy hazája ellen idegenekkel szövetkezik s azt nekik zsákmányul igéri. Szenvedélyét, hol akaratlanul, hol akarva mennyire táplálják anyja és neje, e két nő kimélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nem csak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt is altatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé sűlyedt-e? Mind az életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat, néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad akaratot, mely tulajdonkép nem egyébb, mint a viszonyokból fejlődő és a viszonyokra ható szenvedély. És épen abban áll a tragikai hatás félelmletes és rejtélyes volta, hogy a nemesis fejlődése egyenetlen és aránytalan. A bűntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk, mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki, mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a katasztróffal, a melyet fölidézett.

Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai alapját. A Trónkereső Szigligeti legnagyobbszerű tragikai conceptiója. Cselekvénye is sikerűltebb, mint a minőt régibb műveiben találunk.

Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják mindenütt, a melyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek nemezisének hatását érezzük, nemcsak a főhősben, hanem környezetében is. A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is nagy mértékben, mindazon sajátságok, a melyek Szigligeti tragédiáit nem igen szokták emelni. A cselekvény inkább combinálva van jól, mint megalkotva; a szenvedély kevésbbé bágyadt ugyan, de nem erős, a jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás és sehol sem eléggé eleven.

Legfeltünőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét és féltse a kún leánytól, a ki részt vesz harczaiban és kétszer menti meg az életét. Ez indokok jól vannak combinálva, de magában a jellemben nincsenek jól összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes, vitéz és bölcs s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón elfoglalására szólítják fel s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat, teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet s erősb indokul szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja át. A mi féltékenységét illeti, annak okai meg vannak a viszonyokban, de nincsenek meg természetében A költő minden felvonásban mondat vele valami olyast, a mi féltékenységét sejteti s elég fokozatosan egész a kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk, elhigyjük s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik főhibája Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy kritikusai félre értik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a legkirívóbb ellenmondásokkal. Harczos, vad, egészen amazon s mégis oly szelid érzelmekben áradoz, mintha a modern lyra legérzelgősb termékeivel táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a szenvedély jogát állítja ellenében s mégis oly keresztyén, lemondó érzelmű, a minő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek inkább hordják magokon a kor bélyegét s jellemzőbb vonásokkal emelkednek ki. De legkitünőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez utóbbi, a kinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind, bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság erősb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem merjük hibának mondani?

Szigligeti költészete sajátságában, a mely ki tudja ugyan fejezni a szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát, aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és valódi páthosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében duló szenvedély megengedné, s legválságosb perczeiben sem emelkedik helyzete és lelki állapota magaslatára. El-elbágyad s néha oly felkiáltásokban tör ki, a melyek inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz, mint egy hősi lélek fájdalma.

A más két műről kevés a mondani valónk. Szigligetinek talán nincs műve, a melyben a melyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai mesterkéltségök mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek épen nem valók e czélra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőűl Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt s a dráma kezdetén egész szerelemmel és szenvedélylyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs semmi, a mi táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem ártatlan kaczér vagy gondolatlanul bizalmas sőt okos, belátó asszony, a ki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát s igyekszik felvilágosítani férjét. A mi pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet illeti, ez iránt oly kevés rokonszenvet tanusít Török, sőt annyira lenézi, hogy épen nem alkalmas gyanuja, féltékenysége táplálására. Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne vehetné, hogy ha a fenforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet, az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység árapálya, a kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.

Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál fogva is gazdag drámai mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki nagy czélokért lelkesülve jól kiszámított ármánynyal kezébe ragadja a főhatalmat s azt épen oly módon veszti el, a mint megnyerte; mindent tesz a népért, de a nép nem érti s veszni hagyja szabadítóját; nagy czéljaiért küzdve lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, a kit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény folyamában lassanként elpárolog s tragédia helyett egy cselszövényes melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok gazdagsága és össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága. Különösen Struensee szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig veszszük észre ébredését, fejlődését s midőn már erős viszonynyá válik is, egyetlen nagyobb hullámot sem vet, a mely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.

Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak és szerelemből tovább is minister marad, bár nagy czélját elérni többé nem reméli, ez bukásának csirája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva czéljával szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kivánná megtartani; ha ellenségei a multért ki nem békülnének, barátai a jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanunak erősb alapot kölcsönözne s felköltené a király gyanúját: mindinkább érthetőbbé, drámaiabbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mind ebből keveset vagy épen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés a drámai bensőbb érdek s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású s abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása végett s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltünő mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt ölelt föl s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt s mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nem egyszer épen a szerfölötti hatni akarással ártott.

Szigligeti épen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték terén, mint a komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években tünt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nem egyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, a melyek inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek épen a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kisérletet. Tárgyát hol a multból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb komikumot és le-leszállott az alsóhoz. Irt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először szólaltatta meg rimes jambusokban.

E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint drámáiban és szorosb kapcsolatban áll a cselekvénynyel. Nem mélyebb vizsgálója s a társadalomnak, s az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem mélyebb vizsgálója se a társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább áthatják szinpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot, rögeszmét, divatos lelki betegséget, vagy épen bűnt jellemzően kidolgozott typusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a kisebb gyöngeség és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénynyé, habár a fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet rajzát kedveli: kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házas pár, az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai: Házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom, nagyrészt mind e körben forognak. Népszinművei sokkal inkább tükrei a magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai genre-alakjai gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe nyomulnak s egy-egy ötletökből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat, Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél. Komikai erő seholsem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt. A mű leleménye épen oly önkénytelen, mint gazdag, mintegy a jó kedv szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek s a cselekvény legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják. Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik nem becsülte eléggé az e fajta vígjátékokat. Pedig soha sem a műfajtól függ a becs, hanem magától a műtől s mi részünkről többre becsüljük a Szent-Iván éji álmot, sőt a Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbb fajú vígjátékait.

Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is czélzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cziczomás, ha prózához fog, kevés szavú, száraz, köznapi. De nem egyszer meglábolja ez örvényeket, s ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb, természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai s e tekintetben is emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, s az erényt és ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő nincsen kas czímű vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és okos ifjú, ez nemes szívű és házias leány. De csak így bizonyára nem arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s gyakran föllépteti őket vígjátékai- sőt drámáiban is vígjátékíróink mintegy örökölték tőle e nemes szívű párt, kivált az okos és erényes leánykát, Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk őket különböző változatban. Nagy baj az, a mikor a színpad kevés igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt s mintegy meguntatja a közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése, hanem épen a gyarlóságoké, de ha ellentétűl vagy más okból szükséges az erények föltünése is, ne tegyük tönkre æsthetikai értéköket, mert ártunk vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet nélkül. Moliére épen oly gondot fordított okos és erényes személyeire, mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitünők.

Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és Valér összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha költő írt. Moliére tanulmányát e szempontból sem ajánlhatni eléggé vígjátékíróinknak.

A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A bajusz, Ne fujd a mi nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez utóbbi megjelent nyomtatásban is.

Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy épen becses műnek. Az első a mult század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes Koltay, egy előkelő német családból származott leányt vesz nőűl. A nő szereti férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy s telelni Bécsbe költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem vágja le, a mi megbotránkoztatja a német köröket s a nőt kellemetlen helyzetbe hozza. Kettőjök között áll Koltay huga, Erzsi, egy derék magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, a ki eddig Párisban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát s őt németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e czélját egyik régi imádója, Hugolini gróf, de a kit egészen más éri dek vezérel, tudniillik beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva, el akarná csábítani. Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék. Kamarási és grófi rangot igérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál, vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie, sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz levágása ellen tiltakozik magyar érzése. E közben Erzsi mátkája, gróf Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, a kik aztán megszégyenülve oda hagyják Koltay házát s így a feleség is, bajusz is megmarad.

E műben inkább csak kiinduló pont az, a mi Mária Terézia korára emlékeztet. Az egész cselekvény nem igen hangzik össze a korral. Ha a németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő nemességben, a mint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név is, mert a mult században az ős német neveket nem igen elevenítették föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van benne egy pár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. E mellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket s e tekintetben nem sokat tanult a francziáktól Szigligeti erényes typusaival, az unalmas derék ifjúval és leánynyal itt is találkozunk. Várkövi és Erzsi nem mások, mint Fenn az ernyő nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az elsőnek még neve is hasonló.

A Ne fujd, a mi nem éget czíműben egy öreg úr, akarja kigyógyítani szintén öreg barátját, a ki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás közben maga is bele szeret s így barátja versenytársa lesz. Mindakettőt egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint hogy maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öreg úr leányát, a kit atyja épen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény s a jellemrajz is nagyon gyönge. Szigligetin nem csak az esik meg, hogy jellemrajza és cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai alapeszméhez nem tud cselekvényt találni vagy cselekvényét nem lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és hivatás czímű vígjátéka. Ebben egy csoport genreképet veszünk, a melyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonkép két hőse van. Egyik Szövési Boldizsár, egy jó indulatú ember, a kit csendes házi életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem a helyett lopatja magát gazdaasszonyával, unalmában philosoph lesz és titkos író, a ki a dicsőségnek szeretne élni. Unokaöcscse Szövési Dezső, könnyelmű fiatal ember, a kinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével költő akar lenni.

Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni, hogy elvehesse Darvai gyáros leányát s épen azért egy laphoz segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen egyebek akarnak lenni, mint a mire valók, a miből természetesen annak kellene következni, hogy egyik se érje el czélját, mindenik pórul járjon s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény menete nem felel meg a czélnak.

Czeczilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik s ez vonja más felé s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöcscsöt. Az ember azt várja, hogy Szövésit philosophiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe bonyolítja, a melyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk s épen nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észre veszi, hogy Czeczilia iránta titkos hajlammal valódi szerelemmel viseltetik, miért aztán nőűl is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért, mert nevetségessé vált s ez úton semmire sem mehet, hanem mert Czeczillia jó indulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge jellemrajzzal párosul. Czeczillia kisasszony még legeredetibb s legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt rajzol, a ki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén éltes emberbe; e mellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal viseltetik az egész Szövési család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik komikaivá, még sem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Czeczillia leány helyett özvegy asszony, e körülmény még inkább emelte volna a hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket, mint a drámaíró.

Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igen is bohózatos. Általában az a baja, a mi történelmi vagy úgynevezett udvari vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem akar bohózatot írni, de csakhamar bele esik a bohózatos hangulatba, ki is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül s így mind a cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stilre nézve egyaránt. A mű a XIV-dik század elején játszik, III-dik Endre özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhába belopódzik az udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, a kit szeret s a ki viszont szerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh Venczel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret s épen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmes levele átadását. Brebir gróf kijátszsza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt, mert a midőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez meg-megtartja a csörgő sipkát, hogy ellenőrizhesse kedvesét s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg is nyeri bizalmát s élhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is ráveszi, hogy a gyanu elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari hölgy, jelen meg, majd az egész udvar föllép s az ifjú cseh Venczel csúffá téve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a Jusztinét.

A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nem igen erős. Nekünk úgy tetszik, hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szükannyi furfangra, hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza, legfeljebb az, a mit Brebir gróf mindjárt az expositióban megemlít, hogy őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg s tudni akarná: vajjon hű-e még most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett s ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Venczel egy ismeretlen ifjúban mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Venczel nagyon együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a színpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strikeot és az Amerikait,24) a melyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek föleleveníttettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai. Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést s a kritika is, a mely gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, nem épen a legjobb tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban valami ethnografiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak, hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese, népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese, népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket, ha utánoz a műköltészet, azt szint’ oly népi vagyis naiv felfogással igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg a népnek, vagy színházi nyelven szólva, a nagy közönségnek írják, s a költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak, mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia, hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Épen azért jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki æsthetikailag jogos határait.

A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de mindebből valami, bizonyos közép faj, vegyes tartalommal, társadalmi iránynyal, segédűl véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig megvolt a keresztyén drámában s az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy szerint, hol az egyik hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához, majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj, melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi mások Shakespeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi és ezek mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára s van még ma is, úgy szólva az amabból táplálkozik. A harminczas években a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A párisi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirívó színekkel festhették az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta alapeszméűl s általában ott is, hol nem vett föl valamely speciális kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tünt föl a népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé, részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg a magyar genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochæusokban írták már s költői rhytmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken kisértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai czélokra, egész bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok kifejezője, vagy kisérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagy részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében legkitünőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák örvényét. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább sikerűlt, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Közép fajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást, mint elősegíti, és együttvéve ritkán æsthetikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el s nem igen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő szerepe, egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem oly nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen nyakára nőttek a komoly részeknek s a hatásból az oroszlánrész mindig őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválalniok. Az énekrészek nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is, mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia vaudeville Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és æsthetikai becsben. S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta tárgyához s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mind ez a körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A Lelenczet e legjobb népszínművet, a komoly nemben a népszínmű énekesnő hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most midőn a népszínmű új életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre emlékeztetnek, a menynyiben a komikai és tragikai elemet nem jól vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyúlt. Némely lap ezt hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt maga a műforma természete szabja meg épen mint a tragédia és komédiában. De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben nyerhetnének kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban a többi kopott vagy elmosódott. Megvan bennök a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.

Egy szóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszínmű fejlődése a Nemzeti Színházba nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámaírói pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszínműveknek nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és æsthetikai becs magasabb színvonalára emelik, a mit adjon isten!