A HOLT KÖLTŐ SZERELME.

Ballada Jókai Mórtól. Előadatott a Magyar irók és Művészek estélyén 1874.

E ballada nem jelent meg külön füzetben de mint a magyar irók és művészek estélyén Liszt zongorakisérete mellett elszavalt költeményt közölte több lap s általában ugy ünnepelték, mint a magyar költészet rendkivüli tüneményét. Ime az ok, a miért hozzá szólunk s nem tartjuk fölöslegesnek vizsgálni: vajon csakugyan gazdagodott-e költészetünk, vagy az egész zaj csak egyike azon irodalmi humbugoknak, melyeknek épen nem vagyunk szükében.

Jókai balladájának tárgya Petőfi neje és fia. Nincsenek ugyan megnevezve, de a költő czélzata nagyon is észre vehető. Nem vizsgáljuk: ajánlatos-e a nem rég elhunytakat, kiknek rokonai még élnek, kikhez sok gyöngéd emlék füződik, ily módon regény, dráma vagy ballada tárgyaivá tenni, s mellőzve egyéb szempontot, magának a költői hatásnak szempontjából is, nem jobb kerülni mindent, a mi a kedély elfogultsága miatt épen ugy csökkentheti a költő szabad alkotását, mint a közönség nyugodt élvezetét! Legyen elég csak azzal a kérdéssel foglalkoznunk: méltóan énekelte-e meg Jókai Petőfit, a költőt, a hőst, a jó barátot, s vajon a költemény mélabus hangjával nincs-e kiáltó ellentétben a conceptio komikai hóbortossága? Gyönge költeményt irni akár kin megesik, még a legnagyobb költőn is, de hogy valaki annyira félre ismerje tárgya természetét s az eredetiséget és hatást abban keresse, a minek sem eszmei jelentősége, sem æsthetikai értéke nincs, az ugy látszik Jókainak valóságos irányává kezd válni. Őt annyira túlbecsülte a közönség és hirlapirodalom, hogy ő maga igen természetes viszonzásul épen nem becsüli őket s azt hiszi, hogy mindent irhat nekik, mert mindennel megelégesznek, mindent dicsőitenek a mit ir.

A ballada azon kezdődik, hogy hőse, a költő harczba indul és bucsuzik neje- és gyermekétől. Ez a balladának legjobb része, ebben egy pár szép lyrai helyet találhatni, bár csodálkozunk, hogy Petőfi Szeptember végén czimű elegiáját, mely hasonló érzést, hasonló rytmusban fejez ki, nem használta fel Jókai, mert igy erősebben és közvetlenebbűl hatott volna az olvasóra a bucsuzó költő halálsejtelme. Ez után mind inkább romlik a mű, egy-egy szebb sor vagy épen versszak igyekszik ugyan fentartani az érdeket, de mind hiába; a tragikai conceptio csakhamar komikaivá torzul. A hős ugyanis elesik; a holló a fán megjelenti férje halálát e nőnek, a ki aztán nem sokára férjhez megy. De a halott nem nyughatik sirjában, megjelen a nőnek koszorús kalpaggal fején, hanem a fő nem az övé, valaki másé, egyé a sok közül, a kikkel együtt esett és temettetett el. Koszoruját meglelte, a fejét nem a mi alkalmasint azt akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sirban is legtöbb gondjok van koszorújokra. A nő nem ismervén reá, hiába hivja, nem megy vele. «Te nem vagy ő, férjem sohasem voltál, arczod nem az övé» kiált fel a nő. Ekkor a szellem – ha ugyan megérdemli e nevet – mentegetőzni kezd, hogy nem lelte meg fejét, téved a kéz, majd visszamegy érte s megleli, bár a közös sirban nagyon nehéz a válogatás. És megjelen ujra, de akkor sem a maga fejével. Húsz évig jár-fel a sirból más-más fejjel, végre megtalálja a magáét. A nő ekkor már őszül, a gyermek vén ifjú lett, a ki unja az életet. Most reá ismernek mindketten s elmennek vele a sirba, hogy örökre csókolhassák egymást.

Ki nem érzi, a kinek csak egy kis költői érzéke van, hogy Jókai itt lábbal tapod minden népköltészeti hagyományt, költői illusiót, s a tragikai conceptiónak a fejkeresés komikai fordulatával oly groteszk irányt ad, mely ellen egyaránt fellázad erkölcsi és aesthetikai érzésünk. A népköltészetnek régi hagyománya a sirból feljáró lélek, a melyet a műköltők nagy hatással szoktak feldolgozni, kivált a balladaköltők. De e költői motivummal, a mely míndig fönséges, nem lehet gyermekjátékot űzni. A balladaköltők ezt rendesen mint subjectiv csodást, mint visiót használják a feldult, lázas lelki állapot költői kifejezéseül, a minő az erős bánat, kétségbeesés vagy lelkiismeret furdalása. Ilyenkor mindig az élő kebelében rejlik az a varázs, a mely a halottat felkelti sirjából s a halott ez érzés ereje által nyer hatalmat az élő fölött. Az élőnek a halott nem jelenhet meg más alakban, mint a hogy képzeli, s a halott nem tehet mást az élővel, mint a mit ez óhajt vagy a mitől fél. Így találjuk ezt az északi, így a magyar népballadákban, így magának Shakespeare-nek tragédiáiban is. S ha Jókai e motivumot akarta használni, elég lett volna, ha a férjhez ment özvegy nem tud boldog lenni uj férje karjai között, régi férje emléke miatt, ha a sirból feljáró halott vádoló arczczal mély búval tölti el, ha a gyermeket anyja búja hervasztja s ha a férj és atya végre magával viszi a boldogtalanokat a sir nyugodalmába. De Jókai nem kedveli az egyszerűt, a lélektanit, a költőit, neki valami hallatlan kellett s így teremtette meg a fejét nem találó halottat, a ki azt húsz évig keresi, tövistől megtépve, elfáradva a nagy munkában, ruhájaszakadtan. S van-e Jókai e leleményének bármily tekintetben eszmei jelentősége, van-e kapcsolatban a nő lelki állapotával s általában fejez-e ki valamit? Ha csakugyan fejez ki valamit a költő akarata ellenéreis, az nem lehet egyéb, mint parodia a sirból feljáró szellemekre, épen mint Arany János komikai cposzában, a Nagyidai czigányok-ban, Puk Mihály esete, a ki levágott fejét hóna alatt hozza s Csóri, a vajda, azt mondja neki: «Tedd fel a fejedet, én is voltam olyan szegény ember, mint te.» De ezt Csóri csak álmodja s különben is a mi illik s igen helyén van egy komikai eposzban, a mely rendesen a komoly eposzok parodiája szokott lenni, nemeillik egy tragikai balladába s legkevésbbé Petőfi emlékéhez.

Petőfi 1848-ban heves polemiát folytatott Jókai ellen és szemére vetette, hogy «öt impertinentiát» követett el rajta. Nem akarjuk itt eldönteni, vajon Petőfi vádjai alaposak voltak-e, de hogy Jókai e balladájával nagy méltatlanságot követett el Petőfi emlékén, az előttünk bizonyos. Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő közül valamelyik csakugyan elvesztette a fejét, az bizonyára nem Petőfi.