CSIKY GERGELY UJABB SZÍNMŰVEI.

Semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek. Az ifjú költő egymásután nyeri az akadémia drámai pályadíjait; a nemzeti színház bizonyos előzékenységgel adatja elő minden ujabb művét; a hirlapoknak épen kedvencze s úgy tekintik őt, mint a jövő drámaíróját.

Mi elejétől fogva nem tartoztunk Csiky bámulói közé, de értjük e jelenségeket. Az akadémia Teleki-pályázatán a viszonylag legjobb műnek mindig kiadatik a díj, a Karácsonyi-díjat csak önálló becsűnek adhatni ugyan ki, azonban ha nyolcz-tíz évi várakozás után nem akad kitünő mű, a birálók elvégre oly művet is megjutalmaznak, mely ha nem kitünő is, de egy vagy más tekintetben önálló becsű. A nemzeti színház kapva kap minden ujdonságon, a melytől közönséget remél, különösen Csiky művein, a kit boldogúlt Szigligeti annyira pártfogásába vett. A hírlapok az akadémia ellenében fölmagasztalván a Jóslatot, Csiky első művét, s nagy drámaírót jósolván belőle, már csak következetességből is folyvást dicsérik kedvenczöket, bár lanyhábban, mint fölléptekor.

Csiky termékenységgel viszonozta a közönség és kritika figyelmét. A Jóslat után csak hamar két tragédiát írt: a Máguszt és Jánust s egy vígjátékot, az Ellenállhatatlan czíműt. Mind e művek fejlődésről tanuskodnak, s bizonyos haladást épen nem tagadhatni meg Csikytől. Első művében sok mindent összezavart, rosszúl vegyítette a komoly és komikai elemeket, meséje kuszált és nehezen érthető volt, a mellékdolgok erőt vettek a főcselekvényen: újabb műveiben tisztább stilre törekszik, tragédiát és vígjátékot ír, cselekvénye is kerekebb. Drámai forma, nyelv és verselés tekintetében is haladt, a mennyiben párbeszédei gyorsabb menetűek, kevésbbé látszik kedvelni a közhelyeket s olykor szabatosan és hangzatosan tudja kifejezni gondolatait.

Azonban a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást keveset gondol a hagyománynyal, történelemmel, sőt a valószinűséggel is. Cselekvénye inkább külső, mint belső, inkább mechanikai csinálmány, mint élő organismus; jellemrajza egy-két durva vonásból áll, a szenvedély fejlődését, erejét és hangját épen oly kevéssé képes felfogni, mint visszaadni. Tragikai conceptióiban maga sem látszik hinni, komikuma pedig csak tréfa, a melynek nincs semmi mélyebb jelentősége. Általában nem ismeri a külső világot s belső világa szegény. Mintha nem belső szükségből, hanem külső kényszerből írna. Nem látszik, hogy valami meghatotta volna. Hiába keressük az eszméket, s melyek lelkén feküsznek, az érzéseket, a melyekkel szíve telve. Nem tapasztalatokból, az élet és történelem átélt vagy átérzett emlékéiből ír, hanem olvasmányokból s a képzelődés ködképeiből. Innen cselekvényében nincsen élet alakjaiban elevenség. Nem annyira természetesen alkot, mint erőszakosan combinál, élő emberek helyett elvont forgalmakat mozgat, s minthogy nincs leleményes phantaziája, erőszakolja a bonyodalmat és lélektani absurdumokba téved. Érzéke levén a drámai forma iránt, s némi technikai ügyességet sajátítván el, könnyen önti drámába a mit így kigondolt. S azok szemre-főre mutatnak is valamit, de belől üresek, s a legjobb esetben is hidegen hagyják a szívet.

A Mágusz egy felvonásos tragédia.25) Egy felvonásban jó tragédiát írni nehéz, majdnem lehetetlen. Bármely jó tárgy megromlik így összeszorítva, mert nincs hely érdekes bonyodalom szövésére s a szenvedély fejlődésének rajzára. Más a vígjáték, a hol egy felvonásba könnyen szoríthatni egy kis komikai összeütközést, sőt vannak tárgyak, a melyek az egy felvonást úgyszólva követelik. Egy kis vígság elmulathatja az embert, de egy kis szomorúsággal nem elégszünk meg, a nagy szomorúság pedig kicsinynyé törpítve hatástalan. Midőn részvétet, félelmet, szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egy pár negyed óra alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át egészen. Az életben is örömest nevetünk egy jó tréfán nehány perczig s aztán dolgunk után látunk, de ha igazán meg vagyunk hatva, s ki akarjuk sírni magunkat, arra több idő kell. Csiky nemcsak azzal gyöngítette műve tragikai hatását, hogy egy nagy tárgyat összeszorított, hanem azzal is, hogy hőse iránt nem tudott részvétet gerjeszteni.

Ki az a gittoni mágusz, a kit Simonnak neveznek? Úgy látszik titkos keresztyén, a ki csak színleg űzi szemfényvesztő mesterségét, egészen át van hatva az új hittől s azt az egész római birodalomban el akarja terjeszteni. Hogy titkolja másoktól keresztyén hitét, az érthető, de hogy nekünk nézőknek sem vallja be, az egy kissé különös. Egy határozott nagy czél, a melyet értünk, inkább fog iránta érdeket kelteni, mint a homályos beszéd, a melyből tisztán ki nem vehető, hogy tulajdonkép minő hitért küzd, a Krisztus hiteért-e vagy maga egy új Krisztus. S mi által reméli elérni nagy czélját? Azzal, hogy magához vesz egy tyrusi utcsai leányt, a ki szakasztott mása Nero meghalt kedvesének, Phoebenek, s azt úgy szándékszik kiadni Nerónak, mint máguszi mesterség által halottaiból feltámasztott kedvesét, a miért őt Nero pontifex maximussá fogja emelni. Ime Simon nagy czélja, a melyért föláldozza szerelmét, mert a leányt ő is szereti, bár e föláldozásból sokat levon az, hogy szerelmét nem hiszi viszonzottnak. De vajon Nero elhiheti-e, hogy Helena csakugyan a föltámasztott Phœbe? Hiszen ha beszélni fog vele, könnyen meggyőződhetik az ellenkezőről, mert Helena semmit sem tud a múltról. De ha Nero Phœbe helyett megelégszik egy hozzá hasonló leánynyal is, és Simont pontifex maximussá emeli, vajon el fogja-e tűrni az új vallást, s ha ő eltűri is, eltűri-e Róma? Nem lábbal tapodása ez úgy a valószinűségnek, mint a történelmi hűségnek s vajon oly hígvelejű ember iránt, minő Simon, érezhetünk-e tragikai részvétet?

Bizonyára a tragikai hős vagy czéljában vagy eszközeiben mindig tévedő s ellenkezésbe jő a fennálló renddel, de mind czéljának, mind eszközének olyannak kell lenni, a melyet érthessünk, a melybe hihessünk, a mely bizonyos sikerre számíthat, annyira, hogy hasonló körülmények között talán magok a nézők is hasonlóan cselekednének. Ha minden tévedés tragikai, akkor a félkegyelmű emberek épen oly tragikai hősök, mint a Coriolanok és Brutusok. De a Mágusz tragikai alapjának még más baja is van. Úgy látszik, hogy Simon fölhagyna nagy czéljával, ha tudná, hogy Helena őt szereti, legalább azt mutatja a Helena és Simon közti utolsó jelenet. A költőnek tehát úgy kellett volna rajzolnia Helenát, hogy Simon csak a kifejtésnél vegye észre szerelmét, vagy Simont úgy, hogy egy darabig legyőzi szerelmét, de az később erőt vesz rajta. De e helyett Helena már az első jelenésben úgy beszél, hogy Simon könnyen észrevehetné hajlamát. A mily könnyen bánik el Csiky a lélektani mozzanatokkal, ép oly kevés gondja van a korrajzra. Az összes személyzet úgy beszél mintha keresztyén volna, s midőn a mű végén Nero föllép, épen nem ismerünk a történelem Nerójára. A kegyetlen Nero itt oly kegyelmes, bölcs, mintha Simon már rég megtérítette volna.

Janusban,26) a mely öt felvonásos tragédia, szintén a pogányság és keresztyénség közti küzdelmet rajzolja Csiky, csakhogy itt nem a római, hanem a magyar pogánysággal foly a küzdelem. A míg a Máguszban a pogányok is keresztyén szinezetűek, itt a pogányság túlnyomó, kivéve magát Janust, a pogányság fejét, a ki oly jámbor ember, hogy keresztyénnek is beillenék, ellenben a keresztyének oly jóindulattal viseltetnek pogány honfitársaik iránt, hogy nem volna nehéz őket visszatéríteni. A mű tele van pogány táltossal és jósnővel, azonban keresztyén papnak se híre, se hamva, mintha ezek részt sem vettek volna a küzdelemben. De nemcsak ebben vét Csiky a történelmi hűség ellen. A mint I. Béla királyt rajzolja és megindítja a cselekvényt, az már a soknál is több. I. Bélát, az erélyes királyt, a ki egész gondját a keresztyénség megszilárdítására fordította, úgy rajzolja, mint a ki vadászsza a pogány magyarok barátságát, meglátogatja vezéröket, Janust személyesen hívja meg az országgyűlésre, mindenkép igyekszik megnyerni őt és párthíveit a közjó érdekében, sőt meg is esküszik előtte, hogy az ősmagyar hitet sohasem fogja bántani.

Én Béla, a magyar nemzet királya
Királyi szóm kötöm le s esküszöm,
Hogy téged, Janus s a tiéidet
Hitedben, ős szokásaidban soha
Nem foglak háborítni, bántani;
S mindenki ellen, bárki légyen az,
Királyi kardom lesz az oltalom!

Hanem legyünk elnézők s fogadjuk el a szerző álláspontját, a mely nemcsak történelmileg valótlan, hanem lélektanilag sem valószinű. Hiszen az újabb drámaírók úgy is hozzászoktattak bennünket a történelemellenes történelmi drámához s ha láttuk Miltont, a ki a legélesb ellentéte az író és államférfiu Miltonnak, ha elfogadtunk a hagyományos Iskariót helyett egy egészen képzelt ifjonczot, miért ne fogadhatnánk el egy pogánybarát Béla királyt s egy keresztyén jámborságú Janust, a kik atyafiságosan kiegyeznek. Ez alapon mi lehetne természetesb fejlemény, mint az, hogy a két kibékült ellentétes irány mindinkább összeütközik; a viszonyok és szenvedélyek kényszerűségénél fogva, a király és Janus akaratlan is esküszegőkké válnak és végre Janus elbukik nem azért, mert megszegte eskűjét, hanem mert ki nem egyenlíthető dolgokat akart összebékéltetni s a keresztyénség ellen támadva, elvégre is az ősvallást törekedett visszaállítani, a melynek nincs jövője. A vallásos és politikai összeütközéseket éleszthette volna a szenvedélyeké, a mire elég anyag van azon körülményben, hogy Janus leánya. Ara, bele szeret egy keresztyén lovagba, elszökik vele és keresztyénné lesz.

Azonban Csiky nem a viszonyok és szenvedélyek összeütközéséből indítja meg a bonyodalmat, hanem cselszövénynyel idézi azt elő, melynek a politikai és vallásos eszmék és szenvedélyek küzdelmében csak mellékesen lehet helye. Ő ezt teszi fővé s Janus tulajdonkép csak báb Rasdi jósnő és meghitte. Karvaly, kezében, a kik egy kissé durva furfanggal mindent elkövetnek, hogy megtörténjék az, a mi különben is bekövetkezhetett volna s elhitessék Janussal, hogy mindez a hitszegő Béla király műve. E cselszövők tudniillik Boleszlót éjjel titkon Arához vezetik légyottra, bár nincs szükség reá, mert Boleszló különben is látogathatja a leányt, elősegítik elszöktetését és áttérését a keresztyén hitre s midőn Janus visszahozza Arát várába, szintén ők eszközlői újabb szökésének. E mellett föllázítják a keresztyének ellen pogány társaikat s midőn már minden készen van, nógatják Janust, hogy álljon boszút szenvedett sérelmeiért s tűzze ki az őshit, a lázadás zászlóját. De majdnem kudarczot vallanak, mert Janus egyik nőcseléde elárulja Karvalyt, elmondja, hogy kezdettől fogva ő volt biztosa Boleszlónak, ő vezette Arát a keresztyén papokhoz, ő segítette elő újabb elszökésöket is, s hazugság mindaz, a mivel Janust ámítja. Erre Janus leszúrja Karvalyt, a ki aztán a jósnő biztatására haldokolva azt hazudja, hogy az egész ármányt Béla király szőtte s ő az oka minden szerencsétlenségnek. És Janus Karvalynak, a kit azelőtt egy pár perczczel épen hazugságáért szúrt le, most minden újabb hazugságát elhiszi s kitűzi a lázadás zászlaját, sőt akkor sem vonja vissza azt, midőn Béla király megjelen nála, s visszahozva leányát, elmondja, hogy minden tudtán kívül történt, s a bűnösöket megbünteti. Bánkódik ugyan egy kissé, hanem aztán annál nagyobb hévvel kezdi rábeszélni a királyt, hogy térjen vissza az őshitre s álljon a pogány magyarság élére. Béla visszautasítja az ajánlatot, s kitör a polgárháború. Janus elveszti a csatát, s őt magát is megtöri most párthívei aljassága, majd leánya halála; megszállja a lelkiismeret is, nem akar tovább küzdeni s visszautasítva a király ajánlatát, a ki megkegyelmez neki, ha keresztyén hitre tér, egy tőrszúrással véget vet életének.

Ime Rasdi és Karvaly cselszövényéből mily nagy forradalom támadt. Nélkülök talán még ma is békén élne együtt Magyarországban keresztyén és pogány a haza üdvére. De fogadjuk el alapul e cselszövényt is, vajon akkor is összhangzásban van-e az Janus jellemével, s így elhihető-e sikere? Könnyenhivő, szenvedélyes ember-e Janus? Épen nem; mérsékelt, nyugodt, mindent megfontoló. Viseltetik-e Rasdi és Karvaly iránt némi kiváló rokonszenvvel és bizalommal? Nem, sőt úgy látszik, hogy Béla király az, a kit különösen tisztel, s a kiben leginkább bízik. Hogy ily cselszövény kifoghasson rajta, egészen máskép kellett volna rajzolni őt. Csiky nem igen látszik érteni, hogy a jellemrajz és cselekvény mily benső kapcsolatban vannak egymással és egymást szülve és táplálva alkotják a dráma organismusát. A legjobb cselekvény, a legerősb indokok elvesztik hatásukat, ha a jellemrajzzal ellenkezésbe jönnek. Például Othello egész cselekvénye megromlik, sőt nevetségessé válik, ha Othello jelleme nem táplálja a fejlődést. Egyébiránt Janus jellemrajza nem egyéb hideg abstractiónál, s annak is hibás. Szegényes és nyomorék alak, itt-ott fölcziczomázva Brutus, Bánk bán s a trónkereső Borics rongyaival Többé-kevésbbé a többi személyek is ilyenek.

Mindamellett a műnek van méltánylandó oldala is. Ha Csiky nem tudott tragikai hőst rajzolni, legalább tragikai alapot keresett; ha jellemrajzában és cselekvényében nincs történelmi hűség, lélektani igazság, benső élet, költői elevenség, legalább a cselekvény kerek, mely folyvást halad, emelkedik és siet a kifejlés felé. Ha nyelve nem drámilag jellemző, legalább nem szószaporító s épen nem hiányzik benne a külső drámaiság. Általában Csikynek sok érzéke van drámai forma iránt s hogy e tekintetben folyvást halad, mutatja legújabb vígjátéka is.

Valóban az Ellenállhatatlan 27) czímű három felvonásos vígjátékának főbecse a tiszta drámai formában, kerek cselekvényben s a kidolgozás bizonyos széparányúságában áll. Ha a tartalom: a jellemrajz és cselekvény benső értéke megfelelne a forma szabatosságának, az Ellenállhatatlanban kitünő vígjátékot bírnánk. De a belsőt nem lehet úgy elsajátítani, mint a külsőt. A külsőt inkább a tanulmány és gyakorlat nyújtja, a belsőt inkább az élet, ha van szemünk látni a látnivalót, s ha van elég erőnk azt átalakítva visszasugározni a phantasia tükrében. Csiky, a mint már megjegyeztük, keveset merít az élet tapasztalataiból, a kedély benső világából s nagyrészt csak olvasmányait dolgozza föl, inkább combináló, mint alkotó tehetséggel. Jelen művében Moreto Szép Diegójából átvette a főalakot s egy új cselekvényt gondolt hozzá, mely egységes és kerek ugyan, de majdnem oly szegény, mint nem valószinű. Leleményre nézve több mint Janus, jellemrajza sem oly ellenmondó, alakjai is tetszetősbek, de egyaránt érezhetni benne az élet és költészet elevenségének hiányát. Ide járul még, hogy a mű a fensőbb, a jellemvígjáték követelésével lép föl, különösen a külső forma és nyelv tekintetében s tulajdonkép nem is annyira bohózat, mint valóságos operetteszerű mű, a jobb operettek hegyke, de találó vonásai s derült frissesége nélkül. A forma és tartalom e meghasonlása sokat árt a mű hatásának, a színészt is zavarba hozza, a közönséget is, is egyik sem adhatja át magát valamely határozott hangulatnak, a mely oly könnyen szokta illusióba ringatni az embert.

A vígjáték Spanyolországban történik. A mióta Rákosi és Dóczi fölfedezték Spanyolországot, vígjátékíróink örömest vándorolnak e szép országba, a hol minden lehetetlenség megtörténhetik. Asturiában vagyunk. Diego regens és gyám férjhez akarja adni a herczegnőt, Florindát, de nem mondja meg nekik, a miből Florinda és dajkája azt következtetik, hogy maga akarja elvenni. Pedig Florinda Roland herczeget szereti, a ki a mórok ellen harczol, kit szeretne értesíteni bújáról és segítségül hívni. Ime a mű kiinduló pontja. Egy regens, egy gyám nem mondja meg herczegnőjének, hogy kit szánt férjeül, egy leány, ki nem tudakolja, hogy kihez akarják férjhez adni. Ezt bizony bajosan hiszi el valaki még Spanyolországban is. De hát miért nem mondja meg Diego a férj nevét? Azért, mert heves természetű, a ki senkit nem enged szóhoz jutni. Ez nem baj, annál többet beszélhet maga, annál inkább elmondhatja, hogy ki a választott vőlegény. S azt hogyan veszi fejébe a herczegnő, hogy gyámja akarja elvenni? Valamely félreértett czélzásából talán vagy magaviseletéből? Épen nem. Egy szóval a szerző úgy akarja, hogy Florinda aggódjék és segítségül hívja kedvesét. De kitől küldjön neki levelet? A dajka Rodrigo kóbor lovagot ajánlja, a ki komája, Gil Perez vendéglőjében szállásol s igen szegény ördög. Ez egy hiú, képzelgő ember, a ki ellenállhatatlannak tartja magát, s mert a herczegnő és dajkája a templomból jövet szemügyre veszik, azt hiszi, hogy Florinda beleszeretett. S csakugyan hivatja is. Rodrigónak igen viseltes ruhája levén, jobb után látna, de se pénz, se hitel. Azonban Dorido kóbor lovagtársa elmondja Rodrigo herczegi szerencséjét kedvesének, a vendéglős leányának, ez atyjának, a ki mindjárt harmincz aranyat kölcsönöz neki, remélvén, hogy a bérlett vendéglő a herczegnő kegyéből majd tulajdonába megy.

Ez a vígjáték másik kiinduló pontja, a melyet szintoly kevéssé hihetni, mint az elsőt. Hogy az udvarból senkit sem küldhet a herczegnő kedveséhez, azt még érthetni, de hogy az egész városban, ne találkoznék senki ismerős, a ki jó pénzért a levelet elvinné Roland herczeghez, ez kevésbbé hihető. Azt is bajos elhinni, hogy a herczegnő Rolanddal, a kivel oly bizalmas viszonyban áll, folyvást ne levelezzen. De különben is épen nincs okuk titkolni szerelmöket a gyám előtt. Csiky épen a kiinduló pontokat hanyagolja el, pedig ha ezek valószinűek s illusiót tudnak kelteni, a bonyodalom folyamában sokkal könnyebben elhiszünk még olyat is, a mi kevésbbé indokolt. S a műnek erre nagy szüksége lett volna, mert minden lépten-nyomon találni benne valami bajosan hihetőt. De folytassuk a cselekvényt. Rodrigo megjelen a herczegnőnél s ennek szives szavait szerelmi vallomásra magyarázza, míg ez az övéit csak lovagi hódolatnak veszi. Azonban a herczegnő elfeledte az elküldendő levelet megírni s elsiet, hogy azt megírja. Rodrigo meghökken a levélre, de megnyugtatja magát, s mint a herczegnő kegyencze jobbra-balra kegyeket osztogat. Itt megint azt kérdhetjük: hogyan feledheti el a herczegnő a levél megírását, mídőn épen annak átadására hivatja Rodrigót s vajon általában szükséges-e, hogy Rodrigót magához hivassa, hisz a levelet a dajka is átadhatná.

Az egész bonyodalom oly kevéssé van jól előkészítve, mint szőve, de a komikai hős jellemvonása egész a harmadik felvonásig következetes. Itt az is megromlik. Ugyanis a gyám vallatni kezdi a herczegnőt s csak oly föltétel alatt ad hitelt szavának, hogy nem szereti Rodrigót, ha azt szemébe mondja s távozást parancsol neki. Rodrigót fölhivatják, s a gyám a mellékszobából hallgatja ki beszélgetésüket. A herczegnő fenhangon elmondja, a mit gyámja parancsolt, de titokban megsúgja Rodrigónak, hogy még találkozni óhajt vele a levél átadása végett. Mindez még jobban megerősíti Rodrigót abban, hogy ő a herczegnő választottja s cselhez folyamodik. Színleg mérget vesz be a leselkedő gyám előtt, haldoklást tettet, papot kiván s halála előtt még egyszer látni óhajtja a herczegnőt és Dorido barátját. Mind megjelennek s a herczegnő egyszersmind elhozza az elküldendő levelet is. Ekkor Rodrigó fölugrik, a herczegnőt megragadja, a pap elébe áll vele és esküdni akar. Azt hiszi, hogy a szerelmes herczegnő beleegyezik az improvisált esküvőbe. De a herczegnő vonakodik, a pap zajt üt, mire a gyám berohan, kiragadja Rodrigo kezéből a levelet, a mely mindent fölvilágosít. A gyámnak tudniillik eszeágában sem volt gyámleánya kezére vágyni, sőt épen kedveséhez, Rolandhoz akarja férjhez adni, a kiért már hirnököt küldött s a ki a mű végén meg is érkezik. A herczegnő férjhez megy, Rodrigó pedig tovább álmodozik ellenállhatatlanságáról.

Csiky a Moreto ellenállhatatlanjából nemcsak a férfihiúság vonásait vette át, hanem azt is, hogy csellel vágja ki magát a hinárból. De Moreto hőse csak abban hóbortos, a mi hiúságával van kapcsolatban, egyébben elég józan eszű s ezért cselfogásában van valószinűség. A Csiky ellenállhatatlanja mindenben bárgyú s arra számít, hogy az udvari pap csak úgy rövid úton megesketi őt az uralkodó herczegnővel. Ez még a legközönségesebb bohózatban sem volna helyén. Nem ártott volna, ha Csiky Moretót a bonyodalom szövésében is követi, akkor vígjátéka gazdagabbá válik s az egész cselekvény nyer valószinűségben és drámaiságban egyaránt. Moreto hősének felsülése egy szerelmes párt segít czéljához, itt a Rodrigóé semmit sem eszközöl; ott cselszövény sodorja bonyodalomba a hiú képzelgőt, a melyet aztán ő saját cselszövényével is élénkít, itt mindent csak oly félreértés szül, a melyben kevés a valószinűség; ott a hőst mindenki hóbortosnak tartja, itt mindenki komolyan veszi, a mi még valótlanabb színűvé teszi az egész vígjátékot.

De Csiky nem bohózathoz hajló vígjátékot akart írni, mint Moreto, hanem fensőbb, sőt úgynevezett jellemvígjátékot. Azért egyszerűségre törekedett stilben, cselekvényben egyaránt. Igaz, a jellemvígjáték kevesebb cselekvénnyel is beéri, mint az övé; például Molière Misantropjában sokkal kevesebb a cselekvény. De a cselekvény egyszerűségét pótolja a jellemzés gazdagsága, a szív és emberi viszonyok hű rajza. Hol van ebből valami az Ellenállhatatlanban? Csikyn betelt Horatius szava: Amphora coepit institui, urceus exit. Fensőbb vígjátékba kezdett s igen is alsó lett belőle.