BARTÓK LEGSZEBBJE ÉS CSIKY PROLETÁRJAI.

A Nemzeti Szinház ujabb eredeti szinművei közül kettő igényli különösebben figyelmünket: Bartók Legszebbje 28) és Csiky Proletárjai,29) nem mintha értékre és hatásra nézve egyenlők volnának, hanem mert mindkét mű egyaránt képviselője dramaturgiai mozgalmaink két különböző irányának. Bartók egészen azon irányhoz csatlakozott, a melyet ezelőtt néhány évvel Rákosi és Dóczy kezdeményeztek s melyet már-már magát túléltnek hittünk, Csiky ellenben, a ki első művét szintén e szellemben irta, legujabb művében hátat fordított a költött görög és spanyol világ képtelen mesélnek s a magyar társadalom rajzához fogott, mint egykor Kisfaludy Károly és Szigligeti.

Bartók nem az első drámai kisérletével lép először a közönség elébe. Mint lyrai és satirai költő már évek óta ismeretes. Az Üstökösben Jókai védszárnyai alatt növekedett föl s mint a Tiszapárt hive kiméletlenül gunyolta a Deák-pártot, majd a szélső baloldalhoz ment át s a Bolond Istókot alapítva, kettőzött hévvel döntögette hajdani bálványait. Tehetsége és féktelensége egyaránt elősegítették hatását. Általában véve jól versel s bár szerelmi lyrája könnyen dagályba téved vagy puszta játékká fajul, de egy-egy hazafi felindulásnak néha erélyes kifejezést tud adni. A satirai eret bajos volna elvitatni tőle, de az még kétségtelenebb, hogy hajlik a pasquil felé, a mennyiben örömest foglalkozik a magánviszonyokkal s minden mende-mondát, rágalmat készpénz gyanánt vesz. A férfiasb satira nem tud kifejlődni benne részint sekélyes műveltsége, részint diákos vásottsága miatt, a nemesebb felindulás finom gunya vagy az értelmesség humora bizonyos vad indulatosságba fulad nála. S e hangulat nem is épen őszinte; minden esetre egy jó adag affectatio vegyül bele. Mi legalább azt tartjuk, hogyha Bartók hiszi is mindazt, a mit ir, semmi esetre sem érzi oly mélyen, mint a hogy velünk el akarná hitetni. Erre vígjátéka is némi bizonyíték.

Egy költő, a ki annyira el van telve a magyar politikai, társadalmi és irodalmi élet visszásságai, sőt bünei gyülöletével, a kinek keserűsége majdnem a dühig emelkedik, ha vígjátékot ir, bizonyosan az életből veszi tárgyát, alapeszméjét, az élet komikai alakjait viszi színpadra, hogy mindazt, a mi szivén fekszik s a mit eddig gunyos epigrammákban, személyeskedő torzképben s élczes ötletben öntött ki, most eszményítve egy költői cselekvényben tárja a közönség elébe. Oh nem! Legalább Bartók nem így tett. Költőitlennek találta a jelent s a multba menekült, szük volt neki Magyarország és Lesbos szigetére vándorolt. De talán mindezt csak azért tette, hogy mint a XVIII-dik század franczia regényírói, egy idegen mese leple alatt saját hazája viszonyait annál szabadabban rajzolja? Teljességgel nem. Bartók a görög világból egy igen hideg szerelmi tréfát tár elénkbe és semmi mást. Bizonyára nem akarta, hogy szerelmi tréfája hidegen hagyjon bennünket. Ebben teljesen ártatlan, de nem méltán kérdhetjük-e: egy magyar satirairó nem választhatott volna-e magának méltóbb tárgyat; vajon a magyar társadalom visszásságai annyira szivén feküsznek-e, mint a hogy lapjában hirdeti; vajon hihetünk-e teljesen szenvedélyes gunya őszinteségében?

Mi régóta követeljük regény- és vígjátékiróinktól a magyar társadalom rajzát. Erős szemrehányásokat nyertünk feleletül. Mi önkényesen korlátolni akarjuk a költő szabadságát, megfosztjuk legköltőibb tárgyaitól s az általános emberit alárendeljük az esetleges nemzetinek. Isten mentsen, hogy bárminemű szabadságot korlátolni akarjunk, azonban minden szabadságnak megvan a maga természetes korlátja. A költőiség nem annyira a tárgytól függ, mint inkább magától a költőtől, s az általános emberi legtermészetesebben egyéni és nemzeti formákban nyilatkozik. Általában e kérdést nem a költő, sem a kritikus önkénye dönti el, hanem a drámai műfajok lényeges sajátságai s a történeti fejlődés tanulsága.

A tragédia kedveli a multat: a monda és történelem homályát, hogy nagyíthassa alakjai körvonalait s így fenségesebb hatást tehessen, a komédia a jelenhez ragaszkodik, mely mindig törpébbnek tetszik a multnál, a mindennapi élet zajába merül, mert hatásainak egy jó része az uralkodó erkölcsökön és szokásokon sarkallik. De mind kettő élénk kifejezése korának és nemzetének tárgyban és szellemben egyaránt. A görög hős mondáiból merítette tragédiáit s társadalmi élete eseményeiből vígjátékait. A római, a kinek mythologiája, hős mondája, költészete s egész műveltsége oly szoros kapcsolatban volt a göröggel, szintén követte a példát. A keresztyén költészet más nemű fejlődést mutat a nélkül, hogy megváltoztatná a drámai költészet némely lényeges sajátságait. Midőn a középkor végén a renaissance a keresztyén polgárosodás egyik lényeges elemévé válik s a mysteriumok tragédiákká, a moralitások és közbeszőtt tréfák vígjátékokká kezdenek átalakulni, a nemzeti elem félig-meddig háttérbe látszik szorulni, különösen a francziáknál. Corneille, Racine és követőik a görög tragédiák tárgyait dolgozták föl, előszeretettel fordultak a római történelemhez s azt hitték, hogy a hazájok mondáinak és történelmének feldolgozása ellenkezik a tragédia fönségével. De mindamellett francziák maradtak s egész gondolat- és érzésviláguk a renaissance érintésére fejledező franczia szellem lüktetése. Moliért vígjátékaiban még határozottabban a franczia társadalom rajzolja s az általános emberi és nemzeti, a typikai és egyéni a legösszhangzóbban olvadnak össze néha műveiben. Calderon egészen spanyol tárgyban és szellemben s a catholicus világrésznek képviselője. Shakspeare, a protestáns Anglia költője szintén előszeretettel fordult hazája mondáihoz és történelméhez, de épen úgy földolgozta a klasszikai kor mondáit és történelmét, mint a közép- és újkor némely elbeszélést. A XVIII-dik században a jelen felé kezdett hajlani a tragédia, mind Angol-, mind Franczia- mind Németországon, vesztett ugyan fönségéből, de nyert életelevenségében, szemben a kimerült klassicismussal. Diderot, Lessing, de különösen Schiller kitünő képviselői ez új iránynak. A vígjáték is át-átcsapott koronként a multba, de legnagyobb sikereit folyvást a jelennek köszönhette.

A XIX-dik század előttünk áll forrongó politikai, társadalmi és irodalmi irányaival, nemzeti erős érzésével és történeti tisztultabb látkörével. Nemcsak a tudomány szélesbitette határait, hanem a költészet is; új műfajokat élesztett föl vagy teremtett, a melyeknek semmi köze a klasszikai hagyományokkal. Különösen a regény indult nagy fejlődésnek a félig költői, félig prózai műfaj, a mely leginkább megfelel az újabb kor izlésének. A drámai költészet érezte mindezek hatását. Az angol regény társadalmi és történeti rajzai új tárgyakat kölcsönöztek a drámának. Francziaországban háttérbe szorult a klassicismus az új romanticismus támadásaira, a német költészetben Schiller és Goethe törekvései, a kik egy új klassicismust akarták megalapítani, nem találtak viszhangra, sőt a német romanticismus keresztyén-germán heviben egész középkori álmodozásba merűlt, a melyet a politikai és társadalmi küzdelmek zaja csakhamar oszlani kezdett. De e mozgalmak és változások közepette is a tragédia hű maradt eredetéhez. A tragédia termőföldje maig is a monda és történelem s bár a jelenből gyakrabban veszi tárgyait mint régebben, de ha a szenvedélyek kiváló erejével nem tudja pótolni azt a fenséget, melyet az idők homálya s a nagyobbszerű viszonyok kölcsönöznek, örömest válik középfajú drámává s a különböző elemeket összhangzatosban igyekszik összeolvasztani, mint a régibb e fajta művek. A vígjáték néha visszaszáll ugyan a multba egy-egy történeti adoma vagy monda feldolgozása végett, de főleg most is a jelen élet visszásságaiból táplálkozik. A mi a tárgyakat illeti, a nemzeti elem majd minden nemzet költészetében túlnyomóságra emelkedett; az újabb kor drámairói épen nem követik a franczia klassicismus megalapítóit, de mindamellett nem egyszer örömest fordulnak a görög, római és az újabb történelem egy-egy tragikai érdekű mozzanatához. A vígjáték ritkábban vesz föl idegen tárgyat, legfeljebb egy-egy mélyebb értelmi alapeszme vagy rendkivül érdekes mese kedvéért vagy azért burkolózik idegen lepelbe, hogy annál szabadabban rajzolhassa hazája némely kétes természetű viszonyait.

Ime az idők tanúsága, melyet se tagadni, se hibáztatni nem akarunk. Épen nem kivánjuk megszorítni azt a költői szabadságot, melyet a geniusz sikere kivivott s a gyakorlat folytonossága megszentelt. Nem hibáztatjuk a magyar költőt, ha egyszer-másszor egy-egy idegen tárgyu tragédiát vagy vígjátékot ir, mert képzelmét megragadta a régi vagy újabb történelem egy-egy nagy alakja vagy új leleményre serkentette egy-egy klassikai, közép- vagy újkori adoma, elbeszélés. Mi szivesen üdvözöljük az ily kisérleteket, mert a költői ihlet mindig tiszteletreméltó. De vajon a kivétel váljék-e szabálylyá? Vajon türjük-e, hogy mintegy hirdessék drámairóink: a magyar történelem és társadalom nem nyújt költői anyagot, forduljunk külföldhöz, kalandozzuk be Európát s áraszszuk el a nemzeti színpadot idegen népek és viszonyok rajzaival? Drámairóink a külföldi költők példájára hivatkoznak. De vajon túlnyomó-e azoknál az idegen tárgy s ha idegen tárgyhoz nyulnak, nem nemzetök izlése szerint dolgozzák-e föl? Tapasztalunk-e ilyesmit a mi külföldieskedő drámairóinknál? S vajon a legkitünőbb külföldi drámairók azért fordulnak-e idegen tárgyakhoz, mert az idegen tárgy elsőséget érdemel vagy mert valamely idegen monda, elbeszélés vagy történelmi esemény megragadta képzelmöket? Vajon ugyanazt teszik-e, a mit a mi drámairóink, a kik nem idegen hagyományt dolgoznak föl a mi számunkra, hanem itthon költött meséjöknek keresnek idegen országot. Ez az, a mit mi leginkább hibáztatunk, ez az, miért az egész irányt hajlandók vagyunk elítélni.

Bartók Legszebb-je oly kevéssé alapszik valamely történeti vagy mondai hagyományon, mint Rákosi Szerelem iskolája, Dóczy Csók-ja és Csiky Jóslata. Mind itthonn készült mesék, a képzelem szabad szülöttei, s azért menekültek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban csaponghassanak. De ez a csapongás mind inkább veszti ujdonsági ingerét s kezd vergődéssé válni. Bartók vígjátéka már sokkal kevesebb sikert tudott kivívni, mint társai. Igaz a külső körülmények sem kedveztek neki annyira, mint a Dóczyénak vagy Csikyének, de az is igaz, hogy kevesebb drámai vagy komikai érdeket nyújtott, mint emezek. A Bartók cselekvénye is zavaros és nehezen felfogható, mint társaié, de ezekben legalább még akad egy-egy színpadilag hatásos jelenet; a jellemrajz itt is bábok rángatása, de kevésbbé színpadi s inkább elmosódó báboké. Bartók nemcsak cselekvényben és jellemrajzban követi drámánk új irányát, hanem stilben is. Az elmés és mesterkélt beszédmód az ő vígjátékainak is egyik főjellemvonása. Euphemismussal beszél itt mindenki és minden alkalommal, de míg amazoknál egy-egy lyrai ömlengést vagy elmés szóváltást a helyzet fordulata kiemel és hatásossá tesz, addig Bartók szebben írt helyei épen a kevésbbé drámai vagy épen henye jelenetek. Azonban azt meg kell adni, hogy Bartók nyelve magyarosabb, mint a Dóczyé, a ki gyakran idegenszerű, és erőteljesebb, mint a Csikyé, a ki simább ugyan, de áradozóbb s hajlik a közhelyekhez. Bartóknál is találhatni egy-egy nyelvhibát, mint például:

Ah, ily gyanúra
Hogy meg nem ütközöl… (36. l.)
A bölcs nevet
Hívságos embertársai felett… (55. l.)
Van-e így eltelve?… (124. l.) sat.;

jambusaiba is nem egyszer vegyül trochaeus, például:

Erre tanítsa bölcseség mondása (52. l.)
Sárga kalász füződött… (156. l.)
Meggyökereztek rohanó lábaim (156. l.) sat.;

néhol bőbeszédűségbe is téved, különösen midőn Oxylos az archon előtt oly kevéssé bölcsen, mint elmésen magyarázta meg a Pluto és Aristoteles közti különbséget vagy otthon eléggé unalmas monologokat tart. De általában véve Bartók nyelve és verselése méltánylatot érdemel; tudna írni, csak nem igen van, a mit megírjon.

A vígjáték expositiója is hasonlít társaiéhoz. A mint Rákosi Aesopusában a király parancsára minden nőtlen embernek egy pár nap alatt meg kell házasodnia; a mint Dóczy Csókjában senkinek sem szabad csókolózni a királyi udvarban; a mint Csiky Jóslatában bizonyos nőknek husz év alatt két ikerleányt, három nem ikerleányt kell szülniök s közülök négynek Apollo ünnepén férjhez kell menniök: úgy itt is az archon fiának, Myrsilosnak, meg kell házasodni, nőül vennie a szépség versenyünnepén győztes leányt, tudniillik a kit a birák «a legfenköltebb szívtől lelkesült legszebb leánynak» itélnek. A versenybirók régebb fiatal emberek voltak, de most az archon, minthogy a fiatalság megromlott, három éltes tanácsosára ruházza a birói tisztet s meghagyja nekik, hogy a verseny napjáig titkolják tisztöket, valamint azt is, hogy a győztes leányt fiának szánta. De ha már változtatott az archon a régi szokáson, miért bizta meg a birósággal épen azt a három tanácsosát, a kikről keveset tart, a kiknek tanácsát mellőzi, a kik közül egyik, Menander, papucshős, a másik, Dioméd, a kicsapongás és pazar költés hirében áll, a harmadik pedig, Oxylos, a philosoph, oly együgyü, hogy az archon fiának egy tánczosnővel való összeházasítását javasolja. Az archon ily körülmények között sokkal inkább magát tehette volna birónak vagy legalább magának tarthatta volna fenn az itélet megerősítését. Ezt inkább elhittük volna, de akkor összeomlott volna a vígjáték egész alapja. Általában az új iskola vígjátékírói képtelenek a cselekvényt úgy megindítani, hogy egy pár szerencsés vonással illusióba ringassák a közönséget, pedig ez a fődolog, ha eleinte hitetni tudunk, később a kevésbbé hihetőt is könnyebben elhitetjük.

Minden esetre jobban tett volna a szerző, ha az archon tanácsosait kevésbbé nyomorultaknak festi. Ha egyik vitéz katona, a másik derék jogász, a harmadik hires philosoph s a király ragaszkodván hozzájok, épen e tulajdonaiknál fogva mindenre alkalmasoknak hiszi őket, mind maga komikaibb helyzetbe jut, mind a birák megtántorodása komikaibb összeütközésekre adhat alkalmat. Így e haszontalan emberek elcsábitásában kevés komikum nyilatkozhatik. Tüstént kifecsegik a király szándékát hol félig, hol egészen s Corinna, egy haetera, csakhamar a maga részére hódítja mindnyájokat: Diomedet, ki különben is kedvese, Oxylost, a kit szintén szerelmével biztat s egyszersmind azt igéri neki, a mit Diomédnak is megigért, hogy mint az archon menye sokat meg fog tenni érdekében és végre Menandert, a kinek pártfogását neje által nyeri meg. Ezzel telik el az egész második felvonás, de a mű érdekesebb és tulajdonképi bonyodalma a harmadik felvonásban kezdődik, midőn Arion, Menander fia, lép az előtérbe, a ki Melittát szereti, egy jövevény phrygiai harczos leányát, de a kinek hajlama szülői ellenkezésével találkozik. De vajon miért ellenzik Arion szülői a viszonyt? Leginkább uri gőgből, bár az archon kinyilatkoztatta, hogy Melitta egyrangú a többi bennszülött leányokkal s pályázhat a szépség versenyén:

Ha atyja országunkért harczola,
Kevesbet, mint hazát nem adhatunk
E lánynak. Jog szerint fölvétetik.

Ha Melitta az archon menye is lehet, bizony Menander is elfogadhatja annak; így társadalmi állása nem ok az ellenzésre, mely különben sem látszik oly erősnek, hogy a fiú más uton le ne győzhetné. Valóban ha Menander annyira mene szabadulni akarna e jövevény leánytól, mint versenybiró Corinna helyett őt pártolná s a legtisztességesebb módon túladhatna rajta. Egyébiránt Bartók görög társadalma csodálatos társadalom: egy phrygiai leány, a kinek atyja vérét ontotta Mitelenéért nem méltó egy miteléni tanácsos fiához, de egy haetara vagy még ennél is rosszabb, egy Corinna, a kinek ruhaszámláit Diomed fizeti, épen megilleti az archon fiát. A tanácsosok azt hiszik, hogy itéletökön senki sem fog megbotránkozni, legkevésbbé az archon. Boldog görögök, a kiknek minden szabad, boldogtalan magyar közönség, hogy veled ily dolgokat akarnak elhitetni a nemzeti színházban.

Arion mindent elkövet, hogy kedvese győzzön a szépség versenyén. A szemérmes leányt reá veszi a versenyre, elhurczolja a birákhoz szavazatkoldulás végett, bár ismerve a viszályokat, tudhatná, hogy mindez haszontalan s nem annyira a birák megvesztegetésére, mint megbuktatásukra kellene törekednie. Oxylosnak, bár megigéri neki a pártolást, esze ágában sincs igéretének megtartása s Arion, a philosoph a gazdasszonyával, Dókiával együtt kihallgatja, hogy Corinna hogyan csábítja a maga részére mind a három birót. Ebből az következnék, hogy Arion tettre buzduljon s bevádolja a megvesztegetett birákat. Később eszibe is jut, hogy ezt kell tennie, de most nem gondol, nem tesz semmit, hanem helyette gondol és tesz Dókia valami olyast, a mit épen nem várnak tőle. Összeszedi mindazon ékszerajándékot, melyeket Oxylos a versenyző nőktől kapott s indul az archonhoz bevádolni urát. Mi ragadja őt e lépésre? Fölháborodik Oxylos jellemtelenségén s némi rokonszenvet érez Melitta iránt. De vajon, mint régi gazdasszony, csak most tapasztalja-e, hogy ura megvesztegethető s vajon Melitta iránt ébredt futó rokonszenve oly erős-e, hogy érette mind maga mind ura jövőjét oly könnyen koczkára tegye? Ha Dókia Oxylosnak nemcsak gazdasszonya, hanem annál több, régi szeretője, a ki látva, hogy ura Corinnába bolondult, féltékenynyé lesz, teljesen értenők mindent koczkáztató fölgerjedését. De ez igen természetes indok lett volna s az új drámai iskola köznapinak, költőietlennek tartja mindazt, a mi természetes. Azonban Bartók ezzel meg nem elégedve, még nagyobb természetlenségbe téved, midőn, hogy tovább bonyolíthasson, csavar egyet Corinna szívgépezetén s így egészen új leányt állít előnkbe, gondolván, hogy a fiatal nők még könnyebben változnak, mint a vének.

Oxylos ugyanis észrevévén a tolvajságot, azt hiszi, hogy Arion lopta meg s az ékszerajándékokkal akarja támogatni vádját az archon előtt. Fölkeresi birótársait s elmondja nekik, hogy mily veszély fenyegeti mindnyájokat. Ezt csak úgy lehetne elfordítani, ha fölfedik Arionnak a titkot s megértetik vele, hogy Melitta győzelme a versenyen reá nézve veszély, mert ez esetben elveszti őt, azért ne vádaskodjék az archon előtt s ne gátolja Corinna sikerét. Társai nem hallgatnak reá s Corinnát bizzák meg az ügy rendbehozásával, a ki arra különben is ajánlkozik. Azonban Corinna nem sokat gondol velök, egészen más jár a fejében; hogy s hogy nem, bele szeret Arionba, a ki hajdan udvarlója volt, vissza akarja őt csábítani, szerelmet vall neki, s midőn ez visszautasítja, dúl-ful, visszalép a versenytől, hogy Melitta legyen a győztes s neki maradjon Arion. Mi idézte elő ezt a nagy változást Corinnában, mi oly kevéssé tudjuk, mint maga Bartók. Corinna nemcsak úgy lép föl a mű elején, mint egy szép és kaczér hölgy, pedig a vigjáték bonyodalma ezt kivánná, hanem mint Dioméd kitartott kedvese, a ki csak azért akar győzni a szépség versenyén, hogy az archonfi neje legyen, kielégíthesse dicsvágyát és fényüző hajlamait, a ki, mint maga mondja, férjhez menne az öreg archonhoz is, csakhogy uralkodhassék. Épen azért egész következetesen mindent elkövet a versenykoszorú elnyerhetéséért. Kaczérkodik s épen nem finom módon Oxylossal, a míg elbolondítja, hizeleg Menander nejének, hogy általa férjére hathasson, s midőn veszély fenyegeti szövetségeseit, megmentésökre vállalkozik. S im egyszerre csak elfordul tőlük, s oly szenvedélyesen kezd szeretni, a hogy egy üres szív nem képes és szerelméért annyira kész feláldozni mindent, a mi eddig élte czélja volt, hogy azt kell hinnünk: vagy eddig tettetett vagy most tettet. Az emberi szív nagy változáson mehet át életben és drámában, de ennek csirája mindig megvan benne, úgy anynyira, hogy az nem is változás, mint inkább lassubb vagy gyorsabb fejlődés. Ha a költő ezt képtelen rajzolni, csak bábokat rángat? valóban Bartók Corinnája épen oly érthetetlen, mint a görög társadalom, melyben játszatja. De lássuk a mese végét. Arion csakugyan bevádolja a birákat az archonnak s vádját igazolja Dókia megjelenése, a ki felmutatja az ékszerajándékokat és végre Corinna is, a ki megsúgja az archonnak, hogy titkát a birák elárulták. Az archon megfosztja a birói tiszttől tanácsosait s helyökbe ifjakat nevez ki, köztök Ariont is, kinek bizalma jeléül megsúgja, hogy a győztes leányt fiának szánta. Arion megsemmisülni látva törekvését, le akarja beszélni Melittát a versenybe való részvételtől, de ez azt hiszi, hogy kedvese Corinnához pártolt, mert meghitten beszélgetve találta őket s beszélgetésök töredéket félreértette, epen azért még inkább megmarad feltétele mellett. E jelenetek az egész bonyodalom legtermészetesebb s legkomikaibb részei. Szegény Arionnak nincs más menekvése, mint elárulni a reá bizott titkot, tudniillik, hogy a győztes leány az archonfi neje lesz, mire Melitta visszavonul, Arion pedig lemond tisztéről, bevallva, hogy megszegte szavát, elárulta a titkot. Az archon haragját végre megenyhíti egy levél, a melyet Cyprus szigetéről fia küld s mely jelenti, hogy megházasodott, atyja áldását kérve. Az archon nem tagadja meg áldását, a nap örömére mindenkinek megbocsát s eltörli a szépségversenyt.

A cselekvény kirívó valószínűtlensége s a jellemrajz durva hibáin kivűl, melyeket nagyjában kimutattunk, még sok más baja van e műnek. Szerző mindazt elkerűlve sem írt volna sikerűlt vigjátékot. Komikai eszme és komikai typusok nélkül fogott művéhez. Tetszett neki a szépségverseny gondolata, a nők korteskedése, a bírák zavara s egyébre nem is gondolt. Megindította a cselekvényt, s az ragadta magával, maga sem tudta merre; fölléptette személyeit, élczes ötleteket, lyrai ömlengést adva ajkaikra, de azok mint árnyak lebegtek ide-oda határozatlan irányban. Nem tüzött maga elébe feladatot s nem volt mit megoldania. Az archonfi levele nélkül be se végezhette volna vígjátékát. Egy a műben nem is szereplő egyénnek kellett ketté vágni a csomót. Egy-egy kivűlről jövő esemény segítheti ugyan a megoldást, elég példa van erre a legjobb vígjátékokban is, de megoldani a csomót és ketté vágni két különböző dolog. A szerző úgynevezett humoristasága sem igen kedvezett vígjátékának, s megszokva lapjában az élcz és torzkép könnyű sikerét, azt hitte, hogy a vígjáték sem egyéb, mint ötletek és torzképek sorozata. Megszokván keveset törődni a valóval, sőt valószinűvel is, azt hitte, hogy a vígjáték személyeire is épen úgy rá lehet fogni mindent, mint a közélet szereplőire. Valóban Bartók Andrássy Gyulája, Tisza Kálmána, Csengery Antala, stb. Bolond Istókjában satirailag is épen oly valótlanok, mint Legszebbjének komikai alakjai. Ha Bartók vígjátékíró akar lenni, egy kissé el kell szoknia attól, a mit Bolond Istókjában igen is megszokott, hogy az írónak minden szabad. Az íróra nézve a sajtótörvényen kivűl vannak, még fensőbb törvények is: a lélektan és a jó ízlés törvényei.

Jól esik Bartóktól Csikyre, Lesbosból Buda-Pestre térnünk. Csiky, a ki eddig szintén hol Spanyol- hol Görögországban bolyongott, végre letette vándorbotját és vissza telepedett hazájába. A siker, a melyet kivívott, alkalmasint állandóbb hazai lakossá teszi. Hogy vígjátéka oly nagy tetszésben részesűlt, annak egyik oka bizonyára az volt, hogy a magyar társadalom rajzát kisérlette meg. A közönség rég megúnta már drámaíróink görög és spanyol meséit, beteg álmodozását s örömmel üdvözölte a hazai képeket s a való élet rajzát. Úgy rémlett előtte, mintha a hazai tárgy termékenyebbé, az ismert személyek és dolgok tartalmasabbá tették volna a költő képzelmét. A visszahatás valamely megúnt irány ellen mindig fokozza a közönség érdeklődését. Azonban igazságtalanok volnánk, ha a sikert leginkább csak magából a tárgyból akarnók kimagyarázni. A műnek drámai becse is van. A jellemrajz benne elevenebb, a cselekvény biztosabb s a drámai technika erősb, mint Csiky korábbi műveiben s folyvást emelkedő fejlődést tanusít. Épen azért nem csodálhatni, hogy közönség és kritika egyaránt túlbecsűlték. Mi jó oldalai mellett látjuk tetemes fogyatkozásait és hibáit is. A jellemrajz elevensége néhol durvaság- és túlzásba csap, másutt bágyadtság vagy épen erőtlenségbe hanyatlik; a cselekvény alapja nem mindenütt elég erős, a megoldás épen elhibázott.

A dráma cselekvénye a házas felek könnyü elválásából indúl ki, a mi a protestánsoknál, különösen Erdélyben nem épen ritka eset. Egy erdélyi nemes ember, Zátonyi Bencze elpazarolván vagyonát, elválik nejétől, mert ez egy kedvelt udvarlóra tett szert, Bankó Bénire, a ki a nő tudtán kivűl örömest fizet a férjnek tízezer forintot az elválásba való beleegyezésért. Bencze Budapestre jő, s elköltve a pénzt adósságba merűlve a házasodás és elválás újabb üzlete után lát, a mire csakhamar alkalma nyílik. Él a fővárosban egy álözvegy, Héderváry Kamilla, a küküllő-dombi harangozó leánya, kit harczias hajlamai annyira ragadtak, hogy hadjáratokban is részt vett, bájai, útlevele mellett gyakran pótolta a tábori póstát, sőt meglehetős sikerrel kémkedett is, abban különbözve a közönséges paraszt kémektől, hogy ha valami szép szemű tisztre akadt, ennek is szívesen tett hasonló apróbb szolgálatokat. Később álnév alatt koholt iratokkal özvegykedni kezdett s mint egy kivégzett főtiszt özvegye, az emberek hiszékenységéből élt, a miben nagy segítségére volt egy Mosolygó nevű silentiumra ítélt ügyvéd, a ki a kéregető leveleket fogalmazta számára s vezette egész üzletét. Az özvegynek van egy fogadott leánya is, Irén, de a kit ő magáénak ad ki s maga a leány is ebben a hitben él. Irénbe egy fiatal ügyvéd szerelmes, Darvas Károly, a ki meg is kérné, mert a leány viszonozza szerelmét, de nincs oly anyagi körülmények között, hogy hozzáadhassák. Azonban egy új szerelmes lép föl, Timót Pál, gazdag, de együgyű, becsületes, de éltes ember, a ki az álözvegy segélyt kérő levelére megjelen a háznál, megbámúlja a vértanú özvegyét s beleszeret a leányba. Bencze észrevévén ezt, tüstént kész tervével: mielőtt Timót nyilatkozhatnék, ő kéri meg és veszi el a leányt; az özvegy múltját ismerve, majd rá riaszt s kicsikarja az özvegy beleegyezését s általa a leányét is; Darvast eltávolítja Pestről, Timót uradalmi fiskálisává segítve, a ki úgy is régi jó ismerőse s atyja jó tetteiért hálával viseltetik iránta s már is kölcsönt vett fel tőle; Elzát, hajdani nejét, a ki elszegényedett férjével szintén Buda-Pestre készült s járatos az özvegyhez, titkába avatja, szövetséget köt vele terve valósítása végett, részt igérve neki a nyereségből; az esküvő után tüstént elútazik s nejét Elzára bizza, hogy egy hónap alatt hozza hírbe őt Timóttal s így egyengeti a leendő elválás útját. Minden úgy történik, a hogy kitervezte. Irén beleegyezik a házasságba, mert nem akarja, hogy anyját börtönbe hurczolják, örvend, hogy férje az esküvő után tüstént elútazott, s Elza felügyelete alatt maradhat, a ki őt nemcsak hírbe hozta Timóttal, hanem ennek titkos, félénk szerelmét folyvást táplálja is. Egy hónap múlva a férj haza jön és fényes estélyt ad. Timót észrevévén az estélyen, hogy őt mindenki Irén udvarlójának tartja, a rágalom fáj becsületes szívének s Benczének megvallja, hogy ő ugyan titkon szereti Irént, de teljesen ártatlan, leküzdi szenvedélyét s elutazik. Bencze tervét immár érettnek látva, felajánlja Timótnak a válást, hogy mind neje becsületét megmentse, mind pedig Timótot boldoggá tegye. Eddig minden kedvez Bencze tervének, de most már akadályok gördűlnek elébe. Darvas, Irén kedvese, bár hivatlanúl, szintén megjelen az estélyen, heves szemrehányással illeti hűtlennek vélt kedvesét, fölfedi előtte, hogy mily hírben áll, a mit igazol az is, hogy neki udvarlója által hivatalt adatott és eltávolított a fővárosból. Irén kétségbeesve hivatja Benczét s követeli, hogy hagyják ide a fényes szállást, a mely nem az ő pénzökből telik, ő követni fogja férjét bármely szegénységbe, de gyalázatba soha. Férje csillapítni igyekszik, valamint anyja is, a ki az estélyen sok puncsot iván, mindinkább felhevűlve így kiált fel: «ki vagy te, hogy így beszélsz velem, egy tisztességben megőszűlt asszonynyal! Ki vagy te, mi vagy te, a kit én a porból vettelek föl, semmiből emeltelek föl s nem hagytalak elpusztulni a szalmán szüleiddel, a kik nyomorúlt bányamunkások voltak s te éhen vesztél volna el, ha én meg nem szánlak s lányommá nem fogadlak.» Irén így megtudva, hogy nem leánya az özvegynek, nem érez többé iránta feláldozó kötelességet, oda hagyja a házat s Mosolygó ügyvédhez költözik, a ki sok jóakaratot és részvétet tanusított iránta. Bencze azonban nem hagy föl tervével. Elzát küldi Irénhez, a ki reá akarja beszélni őt Mosolygó szállása elhagyására és a hozzá való költözésre. De Mosolygó visszatartja Irént és megleczkézi Elzát, a kinek jobb érzése fölébredvén, fölhagy a cselszövénynyel s elhatározza Timót fölvilágosítását. Bencze is megjelen nejénél, fölajánlja az elválást, mely engesztelhetetlen gyűlölség czímén könnyen valósítható, de ő csak azon föltétel alatt egyezhetik bele, ha Timóthoz megy férjhez, mert ezt kivánja mindkettőjük becsülete. Irén vonakodik, Bencze azzal fenyegeti, hogy feltétele teljesítése nélkül soha se fog beleegyezni az elválásba, sőt az álözvegyet, a ki ugyan nem anyja, de mégis felnevelője, nyomorba, börtönbe taszítja. Irén nem ad ugyan határozott választ, de lesújtva szobájába vonúl, hogy az imádságban keressen erőt. Ezalatt Elza Timótot fölvilágosítja a cselszövényről, a ki, hogy hibáját jóvá tegye, Irén pártjára áll férje ellenében. Bencze Elzától megcsalva, Tinóttól elhagyva, nején akarja bosszúját tölteni, s azt követeli tőle, hogy mint törvényes férjét kövesse házába. De ekkor megjelennek Mosolygó és Darvas, akik közül ez utóbbi Irén nevében megkezdte a válópert, bebizonyította, hogy a házasság erőszakkal köttetett s így semmis, a tanúk: a szolgáló, szomszédasszony, sőt maga az özvegy is bevallották az erőszakot, s már, végzés is van kezében, mely a formaságok miatt curiai végeldöntésig megtiltja a házasfeleknek az együttlakást. Az özvegy bocsánatot nyer leányától, Timót és Mosolygó pedig az atyai szerepet vállalják el addig, a mig Darvasnak kiadhatnák menyasszonyát.

Csiky nem iránydrámát akart írni a házasság katholikus felfogása mellett szemben a protestánssal, bár e két felfogás leginkább a válóperekben nyer gyakorlati fontosságot. Ő tulajdonkép csak az emberi szenvedélyek küzdelmét akarta rajzolni, a melyet válóper kezd meg s válóper végez be. Inkább költői czélja volt, mint társadalmi vagy épen felekezeti, noha a házasság intézményének mind társadalmi, mind felekezeti oldalát érinteni kellett, s ezt természetesnek találjuk. Az állami és társadalmi intézmények mindig nagy befolyással vannak az egyén fejlődésére és sorsára, mert köztük születik, növekedik föl s velök vagy ellenök küzdve éli le napjait. Épen azért a költő, kinek főczélja az emberi szenvedélyek rajza, nem mellőzheti mindazon állami és társadalmi intézmények hatását, melyek a szenvedélyeket táplálják, élesztik vagy épen szülik. Csak így magyarázhat meg némely szenvedélyt, de tulajdonkép nem arra törekszik, hogy egy vagy más intézményt megtámadjon vagy védjen, mint inkább hogy feltüntesse: mennyi örvény vonja, sodorja az emberi szívet, ha féket nem ismer. A házasság akár katholikus, akár protestáns felfogásának egyaránt rajzolhatni örvényeit, tragikumát. A katholikus felfogás szigora, mely a tridenti zsinat óta inkább csak érvénytelen házasságot ismer, mint teljesen felbonthatót, jobban megfelel az eszményi erkölcsnek, mint a protestáns, de az emberi gyarlóságnál fogva nagy erkölcstelenségeket is idézhet elő: könnyen szűlhet tényleges bigamiát, szaporíthatja a törvénytelen gyermekeket, élesztheti a gyűlöletet az elválaszthatatlan házastársak közt, sőt néha gyilkosságra is ragadhatja őket. A protestáns felfogás, mely nem tartja a házasságot szentségnek s nemcsak az érvénytelenség, hanem a teljes elválasztás elvét is vallja, gyakorlati szigor tekintetében eleinte keveset különbözött a katholikustól.

Milton szíve vérével irta híres polemiáit a presbyteriánusok ellen, a kik a csak házasságtörés esetében ismerték el a házasság felbonthatóságát. Később a szigor többé-kevésbbé enyhült s az engesztelhetetlen gyülölség czimén való teljes elválasztás nem egyszer tág kaput nyitott a könnyelműségnek, az érzéki szenvedély rohamainak, sőt az aljas pénzvágynak is. A költő mindezt feldolgozhatja, mert mind két felfogásban a drámai bonyodalom és tragikum rejlik, sőt, ha tetszik, irányművet is írhat, csak tudja a társadalmi vagy felekezeti irányát teljesen összeolvasztani az æsthetikai czéllal. De bármelyik felfogás következményeit dolgozza fel, oly esetet kell fölvennie, mely nem a legkivételesebbek, hanem a szokottabbak közé tartozik. A költészet ugyan mindig nagyit, de nagyitása nem a kivételesség hajhászásában áll, hanem a többé-kevésbbé mindenkivel közöz szenvedélyek erejének emelésében s a szokott esetek szokatlanabb bonyodalmában. A Csiky drámáját a theologus moralista, ha azt irányműnek tartja, azzal támadhatja meg, hogy e mű oly kivételes esettel akar bizonyítani protestáns házassági elválás ellen, mely legfeljebb kivételesen vagy talán sohasem történik meg, többet akar bizonyítani, mint a mennyit lehet s így irányát eltévesztette; az irodalmi kritikus pedig, a ki főleg æsthetikai szempontból indúl ki, így fog szólani: a drámai cselekvény nem a kivételes vagy épen hihetetlen esetek feldolgozása. Csiky drámai cselekvényének egyik főpontjában kevés a valószinűség s így rontva az illusiót, árt az egész hatásának is.

Bizonyára van eset reá, hogy a válni készülő házastársak engesztelhetetlen gyülölséget szinlelnek, mert egyik vagy másik gazdag vőlegényre vagy menyasszonyra tett szert. Az is megesik, hogy a férj az udvarló kedvéért örömest elválik nejétől, ha akár a nő, akár az udvarló nagy összeg pénzt fizet érte, sőt az is valószinű, hogy az így másodszor megházasodott férj másodszor is ugyanazt teszi, ha kedvező alkalom kinálkozik. De hogy valaki a házasságot és elválást rendszeres üzletté tegye s csak azért házasodjék újra meg újra, hogy eladhassa magát, nem valószínű, mert sokkal kétségesebb és koczkáztatóbb vállalat mintsem az emberek rászánják magukat megkisérlésére. Meglehet, hogy a nőnek akad udvarlója, de nem gazdag vagy ha gazdag akad is, a nő nem hajlandó hozzá, mert talán férjéhez ragaszkodik, vagy épen mást szeret. A férjnek sok módja van ugyan nejét kinozni és válásra kényszeríteni, de vajon az elvált nőt kényszerítheti-e arra, hogy épen ahhoz menjen nőül, a kit ő választott. Ha már Csiky ily kivételes, ily kevéssé valószínű esetet választott drámája tárgyául, mindent el kellett volna követnie, hogy azt a jellemrajzzal valamennyire hihetővé tegye. A jellemrajz, hibája gyakran még a természetes cselekvényt is hihetetlenné teszi, hát még a kevésbbé hihetőt.

Lássuk először is Kamilla jellemrajzát, a ki oly nagy befolyással van az egész cselekvény menetére. Meg kell vallanunk, hogy e nő rajzában igen sikerült vonásokat találhatni. Csiky színpadra hozott egy oly typust, melylyel a közelebbi évtizedekben gyakran találkoztunk, de a melyhez eddig se vígjáték, se regényiróink nem nyultak. Ez az álhonvéd-özvegy, a ki a hazafi és emberbaráti részvétre egész üzletet alapít. Vértanu özvegyének adja ki magát, mindig gyászol, de otthon vigan él, sőt kelleténél többet iszik, ha pénzre tesz szert. Megadóztatja a világot, hazug, képmutató, de találékony, elmés és vidám. Műveletlen, de van egy külső máza; rendetlen háztartást visz, de különben jó számitó; romlott, de nincs minden jó indulat nélkül. Mindjárt első jelenete, melyben titkárával, Mosolygóval a kicsapott ügyvéddel, üzlete felöl értekezik, valamint a harmadik felvonásbeli estély jelenete is, a midőn ittasan kifecsegi titkát, mind igen sikerült jelenetek s jellemzetes elevenséggel tüntetik föl e szerencsésen választott alakot. Sokkal kevésbbé sikerültek leányával és Zátonyival való jelenetei. Csiky igen helyesen Kamillában némi részvétre gerjesztő vonásokat igyekszik felcsillámoltatni. Kamilla nem örömest, csak kényszerítve egyezik bele Irén házasságába s később, midőn ez válni, készül, semmivel nem gondolva kész javára tanuságot tenni az erőszakolt házasság mellett. De ragaszkodásából Irénhez vajon foly-e az, hogy oly hamar beleegyezzék az erőltetett házasságba, a midőn Zátonyi kényszerítő eszközei nem oly félelmesek. Zátonyi birtokában oly okiratok vannak, melyek Kamilla egykori kémségét bizonyítják. De ezért büntetheti-e őt a törvényszék vagy olyan-e társadalmi állása, hogy fölleplezése sokat árthasson neki. Kamilla álözvegy, a ki az emberek hiszékenységét zsákmányolja ki és Zátonyi azzal ijeszti, hogy föladja a rendőrségnek. Ez már egy kissé hathatósabb eszköz, de vajon olyan-e, hogy egyszerre lesujtson egy tapasztalt és sok mindenen keresztülment nőt. Nincs-e módjában húzni, halasztani a házasságot, hisz erre az a körülmény, hogy Irén csak fogadott leánya s a házassághoz szükséges keresztlevelet nehéz lesz megszerezni elég ürügyet nyújt, sőt színleg kényszeríthetné a leányt, mig titkon ellenállásra ösztönözné s mit tehetne ez ellen Zátonyi. Kamilla mindenben találékony, csak ott nem, a hol legfőbb érdeke van a koczkán, hol jó indulatja és önzése egyaránt tettre sarkalják. Megfoghatatlan, hogy e nő, a ki sajátjaként kiadott fogadott leányában tisztességes vagy nem tisztességes módon öregsége támaszát keresi, még csak nem is sejti Zátonyi czélját, a ki Irénen nyerészkedni akar, nem is gondol Timótra, a kit ő szintúgy felhasználhatna czéljaira, mint Zátonyi. A szerző nem oly együgyűnek mutatta be, hogy mindent elhigyen és semmit át ne lásson s nem oly gyámoltalannak, hogy ármányt ne örménynyel igyekezzék visszaverni. Egy szóval Kamilla jellemrajzának épen azon vonásai nem elég biztosak, a melyek elhatározzák a cselekvény bonyodalmát. Vagy a bonyodalmat máskép kellett volna szőni vagy Kamilla jellemébe más elemeket olvasztani, hogy bonyodalom és jellemrajz nagyobb öszhangzásra emelkedjenek.

Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új typus a magyar színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemes család gyermeke, a kinek már atyja adósságokból élt s a ki nem örökölt tőle mást, mint a kényelem megszokását, úri vágyakat és munkátlanságot. Szegény, de élvezni született frivol és cynikus s mindenre kész, a miből élvet vagy hasznot huzhat, csak attól őrizkedik, hogy ne jöjjön a büntetőtörvénynyel összeütközésbe s a világ előtt megóvja külső becsületét. Néha a jobb érzés felszólal benne, de sophismákkal altatja el. Szeme mindent meglát, agya termékeny tervekben, ajka mindent kigunyol. Eszes, emberismerő és humoros hajlamu, a mi enyhiti romlottságát. Azonban úgy hiszszük, hogy Irénnel szemben sokkal több cynismust mutat, mint a mennyi czéljával összhangzik. Az sem igen bizonyít átható esze mellett, hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő vállalatra ragadja, holott együgyü barátját más uton talán biztosabban kifoszthatná. Hogy a vállalatra hajdani nejével szövetkezik, a kit erkölcsileg és anyagilag megcsalt, nem épen nagy emberismeretre mutat. Eben is különös teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen hisz annak, a ki őt oly rútul megcsalta Általában Elza jellemrajza nem sikerült. Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt erőltetett. Nincs semmi benne a mi aesthetikailag érdeket kelthetne. Bágyadt, élettelen alak, a ki csak színpadi csinyekre alkalmas. De ha mind elhiszszük is azt, a mit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz, mert egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem folynak se körülményekből, se jelleméből s minden alap nélküliek. A mű a harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén megtudta, hogy Kamilla nem anyja s oda hagyta férjét, mihelyt a per megindult, a tanuk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott s a csomó meg van oldva. Az utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai élet, csak mesterkélt, melyet a szerző holmi képtelenségekkel igyekszik előidézni. El akarja hitetni velünk a következőket: először, hogy Irén semmit sem tud erről, hogy nevében válópert indítottak, másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud arról, hogy a tanúk, különösen Kamilla ellene vallottak s ezért föllép kényszeríteni Irént a Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben válik el tőle, s nem juttatja anyját börtönbe. Irén megtörve ingadozni kezd. De hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, a mi képtelenség, tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak megnyugtathatták és felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már semmit sem tehet ellene s házasságát, mint erőszakoltat az ő beleegyezése nélkül is megsemmisítik. Azt nem tagadhatni, hogy az utolsó felvonás is sok ügyességgel van irva. Tartunk tőle, hogy Csikyt mind inkább erősbülő technikai készsége inkább a színpadi, mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak ideig-óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mind két fél tapsa nyujtja a drámairónak az örökzöld koszorút.

Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok. Mosolygó rajza legjobb az egész műben. A silentiumra itélt ügyvéd nehány biztos vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy perczig sem kétkedhetünk benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak, mesterkélésnek, a mi a többi személyeken többé-kevésbbé észrevehető. A becstelenség és becsület, a lágy érzés és durva gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a gyöngédség és komiszság művészien olvadnak össze benne egész sajátságos beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt Csiky, épen azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis szinpadi hatásra számított ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját. Ugyan miért növeli Mosolygó tiz éves inaskáját, Gáspárt, nemcsak asszonygyülölőnek, hanem szemtelennek is. Ez az egész izetlen tréfa nem foly Mosolygó jelleméből, s magában sem mulatságos. A mi Timót jellemrajzát illeti, abban inkább az elemek jók, mint összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek, mint az árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó hazafi, de korlátolt eszü, becsületes, de a nagy világban járatlan, jó szivű, de egy kissé hiú a nélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jó elverni vagyonát s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni még pedig oly módon, hogy ez ébreszsze föl áldozatkészségét az özvegy és szerelmét Irén iránt. Az, hogy egy vértanu özvegyének tesz jót s egy vértanu leányát veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias és szerelmi érzelmeit s több jellemzetességet és komikai színezetet adott volna az egész alaknak. Egyűgyűségét a világ dolgaiban talán azzal lehetett volna enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanusítson abban, a mihez ért.

Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorczák. A két szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről sem sok jót mondhatunk. Nemes szívű erényes személyek, de unalmasak és gyámoltalanok. Nagy baj, a mikor a költő meg akarja szerettetni az erényt és megunatja. Irénben nagyon sok a jóság, de igen kevés az aesthetikai báj. Darvasnak bár lenne valami hibája csak ne volna oly gyámoltalan, ne emlegetné oly keservesen, hogy nem tud megélni s tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén válóperében allegál, a mit, ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is megtenne. Úgy látszik, hogy nemes szivök nemcsak tetterejöket bénítja meg, hanem megfigyelő tehetségöket is. Irén az álözvegy házában úgy nő föl mint valami kolostorban, semmit sem tud a világról s nem ismeri környezetét. Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga. Ármánykodik ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sirnak. Jó volna az erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak és Kotzebuenak hagynunk, habár az ujabb franczia drámairók néha elkölcsönzik is tőlök. A németektől és francziáktól valami jobbat is tanulhatni.

A dráma czimére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A proletár a nép oly osztályát jelenti, a melynek nincs vagyona, biztos keresete, csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem szédelgőket, csalókat, a kik nem vagyonosak ugyan, de azért elég úri módon élnek. Ezeket legföljebb úri proletároknak lehetne nevezni. Midőn a színlapot olvastuk, azt hittük, hogy a mű a proletárság kérdését vette tárgyul s ime egy más nemü társadalmi kép tárult elönkbe, egy oly kép, a melyben a gonosz emberek eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy gyámoltalanok. Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy regény vagy dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat s legfeljebb egyik vagy másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy Csiky e szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar társadalmat s igen is rikitó szinekkel festett. Azonban nem egy hirlap épen ezt szerette benne s mintegy kárörömmel kiáltott föl: Ime corrumpált társadalmunk. Egész divat már állami és társadalmi corruptiónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, a hol nincs s a hol van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiu és nem épen lelkiismeretes hirlapírók, a kik a tehetséget és tudományt szenvedélylyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a tömeg figyelmét s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámairóinkat jó szellemök attól, hogy ily vezérczikkekből merítsék lelkesülésöket. Kövessék az élet és saját keblök sugallatát.