Vegyes Párok.

Szinmű három felvonásban. Irta Dóczi Lajos Előadatott a Nemzeti Szinházban 1889 márczius 29-én.

Dóczi kitünő drámaíró hirében áll. Midőn Csókjával föllépett, azt oly dicsőítéssel üdvözölték a fővárosi magyar és német lapok, a minőben a legnagyobb magyar költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany legjobb művei sem részesültek a magok idejében. Később is a magyar romantika koszorusának, költői drámánk képviselőjének nevezték. Bizonyára Dóczi tehetséges és szellemes író, de hogy kiválóan drámai tehetség volna, azt se régibb, se ez újabb műve nem igen bizonyítják. S mily különös jelenség! Némely régibb hírlapi dicsőitői ez ujabb művét birálva, azt épen nem találják sikerültnek, holott ebben is épen oly fény- és árnyoldalak vannak, mint a régiekben, melyeket annyira sikerülteknek hirdettek. A fényoldalak inkább általános irodalmiak, az árnyoldalak nagy részt specifikus drámaiak. Dóczi párbeszédeit lyrai hév, elmés dialectika, szellemes ötletek jellemzik; mindezt újabb művében is feltaláljuk, azzal a különbséggel, hogy a lyrai hevet itt szónoki lendület pótolja s a prózai forma nem ragadja oly merész soloecismusokra, mint a verses. Az elmésség, szójáték néha itt is keresett vagy köznapi, de a jelen társalgási nyelvének élénk fordulatai épen úgy föltalálhatók benne, mint a régiekben a szikrázó lyrai ötletek.

Azonban a drámai cselekvény és jellemrajz Dóczi ez új művében sem sikerűltebb, mint a régiekben. Expositiója itt sem biztos, leleménye csekély, a cselekvény bonyodalma erőltetve s nem egy csapáson fejlődik s a kifejlés szintoly önkényes, mint a Csók-ban, Utolsó szerelem-ben vagy Széchy Máriá-ban. A jellemrajz is hasonló a régiekhez. A főszemélyek nem eléggé érthetők, inkább abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb indok, a melyből szükségkép folyjon a tett. Malvin oly kevéssé érthető, mint Blanda vagy Széchy Mária; Turgonyi, mint Szever, Apor vagy Wesselényi. Kapkodók és határozatlanok. Mindent megtehetnek, a mi csak lehetséges, sőt azt is, a mi nem épen az; sorsuk nem annyira magoktól függ, mint a szerző önkényétől. De a rosszúl indult s erőltetve fejlődő cselekvény jelenetei tűzzel vannak megírva s egy-egy drámaibb helyzet kellő hatásra emelkedik. Valóban Dóczi kitünő színműíró volna, ha valaki sikerült librettót irna neki; ő bizonyára jól tenné szóra.

Ha mindez igaz, mi az oka mégis, hogy Dóczinak ez új műve kevésbbé tetszik a hirlapoknak és közönségnek, mint a régiek? Alkalmasint tárgya az ok. Dóczi régibb színműveinek tárgya a mondák világából vett, vagy történelmi hátterű volt. A majdnem hihetetlen viszonyokat a mondának és történelemnek tudta be a közönség. Régen sok oly dolog megtörténhetett, a mi most nem történhetik meg. A hírlapok e költői kicsapongásokat a phantasia gazdagságának tartották. De az új mű a jelen életben játszik. Egy elszegényedett nemes ifjú egy kitért gazdag zsidó leányt vesz nőül, s e házasság bonyodalmait tárja előnkbe a szerző. A közönség a színmű cselekvényét az élettel hasonlította össze, s az egyik ezt, a másik azt találta túlzottnak vagy épen valószínűtlennek. A hírlapi kritika szintén kénytelen volt a realis élet szempontjából is itélni s épen oly viszonyokról, melyekről kinek-kinek megvan a maga rokon- vagy ellenszenve. Igazán sajnáljuk Dóczit. Kár volt leszállnia a spanyol légvárakból, Nagy Lajos udvarából, az ostromlott Murányból, a hol oly háborítlanúl uralkodott. Ott mindent megbocsátottak neki közönség és hírlapok, itt még birálni is merik. De a birálók épen úgy tévedhetnek, mint a költők. Egy gáncs ellen minden esetre védelmébe veheti Dóczit az is, a ki soha sem volt dicsőítője. Egy pár lap szemére hányja, hogy tárgya nem új; ötven év óta különféle változatban a nemes és polgár közt való házasság kedvencz tárgya a franczia dráma- és regényíróknak; az a körülmény, hogy Dóczi ez esetben a nemességet kitért zsidókkal állítja szembe; csak jelentéktelen árnyalat. Bizonyára nem érdemelt szemrehányás. Teljesen új tárgy nem igen van a költészet birodalmában s ha e szempontból kezdjük birálni a drámaírókat, a legnagyobbak is, például Shakespeare és Molière, igen pórul járnak. A fődolog az, hogy a költő tudja újjá szülni a régi tárgyat, tudjon új érdeket adni az örök és ezer változatban folyvást ismétlődő emberi viszonyoknak és szenvedélyeknek. Bizonyára tárgyáért nem érheti jogos gáncs Dóczit, sőt dicsérnünk kell őt, hogy elég bátorsága volt hozzá nyúlni e kényes tárgyhoz s épen oly árnyalattal, a mely társadalmi életünkben nem épen ritkaság.

Egészen más kérdés: vajon sikerült-e műve? Lássuk.

A személyek között van egy orvos, Gold nevű, a ki ugyan semminemű befolyással sincs a színmű menetére, de néhány szóval kifejezi a költő alapgondolatát, czélzatát. Ez mindjárt az első jelenetben a többek között így szól: «Igen bolond politika az, a mely azt hiszi, hogy a házasság fogja eltünteni a társadalmi különbséget ember és ember között. Előbb el kell tünni a különbségnek, azután lehet jó házasság. Vannak elemek, a melyek csak bizonyos hőfokon egyesülnek új elemekkel, hidegen pedig csak rombolva hatnak egymásra.» E szerint a költő egy oly házasságot akart rajzolni, a mely nem ily hőfokon köttetett. Három út állott előtte: vagy polgári tragédiát ír, mely e romboló hatás bonyodalmait és katastróphját tárja előnkbe; vagy középfajú drámát, melyben a küzdő elemek utólag érik el a hőfokot; vagy vígjátékot, hol a hőfolyam komikai uton ér véget. Dóczi se tragédiát, se drámát, se vígjátékot nem irt; mindegyikből vett valamit s ez elemeket úgy keverte össze, hogy æsthetikailag meglehetős rombolva hatnak egymásra. Az első felvonás inkább dráma, a második vége a tragédia felé hajlik, a harmadik vígjátéki fordulatot vesz, sőt itt-ott a bohózatig száll alá. Mindez nemcsak stiltelenné teszi a művet, hanem ingadozóvá, erőltetetté is a cselekvény folyamát és zavarosokká a jellemrajz indokait. Ily fölfogással alakítani e tárgyat még más nagyobb költőnek sem sikerül, annál kevésbbé Dóczinak, a ki különben sem elég biztosan szokta szőni a cselekvényt s rajzolni a jellemeket.

Ide járul még, hogy a viszonyok nem táplálják se a cselekvény, se a jellemrajz valószínűségét. Már a cselekvény megindítása nem bir hitetni, pedig ha ezt eltalálja a drámairó, már megvetette műve sikerének az alapját. Ha mindjárt elején illusióba ringatja, magával ragadja a nézőt, az könnyebben hisz neki később is, még akkor is, a mikor kétkedni kellene, épen mint az életben, annak, a kiben bizunk, még akkor is hiszünk, a mikor csalni akar, míg annak, a kiben nem bizunk, még akkor sem hiszünk, a mikor őszinte. Dóczi hőse, Turgonyi Lajos, egy régi nemes, de elszegényedett család sarjadéka, a ki a fővárosban lakik mint ministeri titkár; nőül vett egy kitért zsidó leányt, Rózsai Malvint, a kit egy bálban megvédett a sértések ellen s a kiért párbajt is vívott. Az atya maga is kitért s egy kerek milliót adott leányával, tudniillik annyit érő falusi jószágot vett és leánya nevére iratta. Turgonyi inkább érdekből, pénzeért vette el a leányt, de mint nejébe egészen bele szeretett. Boldogul élnek, Malvin nem vágy ki házi köréből, nem akar szerepelni a világban. Egyszer kirándulnak jószágukra; Turgonyi nejével a szomszédságba látogatásokat tesz régi nemes ismerőseinél, de senki sem viszonozza. Pedig Turgonyi nagyon óhajtja, hogy nejét befogadja a vidék társasága, mert a mint mondja, positiót akar neki szerezni. Végre apósa révén, egy herczeg ajánló levele következtében, meghivja őket Kamóczy, a herczeg uradalmi igazgatója, névnapi mulatságra, melyben részt fog venni több vidéki nemes. Turgonyi elviszi nejét, bár ez vonakodik s ott találja Kenessey grófot, egy tönkre jutott gavallért, ki a hercegi ménes igazgatója; báró Somvárynét, aki azért látogatja a hercegi uradalom-igazgató családját, mert titkon szereti a grófot; egy elszegényedett nemest és volt képviselőt, Binczkey Tamást; ennek nejét, fiát és leányát; az ifjú Kamóczit leány-testvérével; végre Dadányit, egy bukott nemes család ivadékát, aki gazdasági irnok. Mindezek, kivéve a grófot, oly antisemiták, akik a kikeresztelkedett zsidót sem állhatják, haragusznak Turgonyira házasságáért s elhatározzák, hogy éreztetni fogják mind vele, mind pedig nejével ellenszenvöket; vele azért, mert pénzért házasodott, nejével azért, mert zsidó származásu. Turgonyi a férfiaknál valahogy megtöri a jeget, megigéri nekik, hogy a képviselőválasztáskor Binczkey fiát fogja támogatni, ezért megint barátságukba fogadják, de nejével a nők rosszúl bánnak, megsértik. Nem tudjuk ugyan, hogy mennyire és mikép, ezt férje sem tudja, mert az egész a színfalak mögött történik, de annyit látunk, hogy az érzékeny Malvin egész a kétségbeesésig oda van. Haza akar menni, férje tartóztatja, de amidőn magára marad, mégis végrehajtja szándékát. Befogat és hazamegy. «Ha férjem szeret, utánam jő, ha nem, nem szeret» – suttogja magában s elfogadja gróf Kenessey karját, aki kocsijáig vezeti s majd lóháton haza kiséri. Turgonyi nem megy neje után, nemes társainál marad, akik, úgy látszik, teljesen megbocsátják neki, hogy a Rózsai-családba házasodott.

Dóczi mindent elkövet, hogy a rokonszenvet hőse iránt elölje bennünk. Valóban Turgonyi kevés eszű s meglehetős szivtelen ember, vagy legalább is nem lovagias. Buda-Pesten kellemes társadalmi viszonyok között él – az ellenkezőről se ő, se neje nem panaszkodnak – falusi jószágára csak ritkán rándul le; s mégis erőlteti nejét, erőlteti magát egy oly vidéki társaságba, mely nem akarja befogadni. Megaláztatásokat szenved, kegyet koldúl hajdani ismerőseitől. Mindezt nem teszi önérzetes ember, különösen akkor nem, amikor semmi nemü érdek nem ösztönzi reá. Egészen más volna, ha lemondva hivataláról, állandóan falun laknék, szerepet akarna játszani a megyén, képviselőnek lépne föl, vagy neje óhajtana akár unalomból, akár hiúságból férje nevéhez és saját gazdagságához illő társadalmi helyzetet a vidéki birtokosok között. S vajon az a társaság, melybe Turgonyi föl akarja vétetni nejét és vissza vívni magát, bármely szempotból megérdemli-e a fáradságot? Bizonyára nem. Kikből áll e társaság? Bukott, alárendelt helyzetű és műveletlen nemesekből, akik a vegyes párnak se hiúságát, se szellemibb vágyait nem ingerelhetik s társadalmi állásuknak sem nyujthatnak támaszt. Dóczi rajza nemcsak valószinűség tekintetében egyoldalú torzkép, hanem drámai céljával is ellenkezik, amely a küzdő elemeket ki akarja békíteni. Szorgalom szellem és erény jellemzik a kitért zsidókat, míg a nemesek nagy részt a renyheség, a gőg, a műveletlenség képviselői. Ily elemek bajosan fognak összeolvadni, nem is sok haszon volna belőle. A drámai célnak, az élethűségnek is inkább megfelel vala, ha különböző árnyalatban mindenik félnek oly fény- és árnyoldalai vannak, amelyek a másikban hiányzanak s egymást úgyszólva kiegészítik. Különösen megvártuk volna az egyik főszemélytől, Turgonyitól, aki az ősi név varázsáról oly szép szónoklatot tart, hogy legalább is lovagias legyen s midőn nejét megsértik, ne hagyja magára, s midőn ez haza megy, kövesse s ne maradjon és mulasson sértői között. Ennyit még idegen nőért is megtesz a lovagias férfiú, annyival inkább azért, aki nevét viseli s akit nagyon szeret. Turgonyi a társaság sértését azzal tetézi, hogy ugyanazon társaság előtt még jobban megsérti nejét, azt, akit leánykorában hasonló sértések ellen védett. Ily dolgot bajos kiegyenlíteni s ha Malvin a mű végén mégis hisz férje szerelmében, a közönség nem igen hihet benne.

Dóczi a mily mostoha Turgonyihoz, épen olyan szives és nagylelkű Malvin iránt. Egész eszményi alakká akarja emelni. Minden esetre lovagiasabb hozzá, mint férje; bámulja és bámultatni ohajtja. Fölruházza a sziv minden nemességével s a szellem minden gazdagságával. Talán igen is sok a jóból s épen azért önkénytelen kétkedünk benne s ami még nagyobb baj, nem igen találjuk meg a kulcsot jelleméhez. Oly rohamosan változik s esik egyik hangulatból a másikba, hogy alig tudjuk képzelni. Midőn az első fölvonásban föllép, egy egészen a férjén csüggő, félénk és mély érzelmű, sőt túlérzékeny hölgyet látunk magunk előtt, aki egészen férje uralma alatt áll. A második fölvonásban a családi reggelinél, amidőn férjével a balul kiütött látogatás után találkozik, már úgy tünik föl, mint a ki egyedül úr a háznál és korlátlanúl parancsol. Azt értjük, hogy duzzog, hogy férjének, a ki bocsánatot kér és ad a tegnap történtekért, kitérően felel, de azt nem értjük, hogy oly könnyedén rendelkezik férjéről s ez oly alázatosan engedelmeskedik neki. Malvin elhatározza, hogy férje lemond hivataláról, képviselőnek lép föl, kifizeti a képviselőnek föllépett Binczkey költségeit és hivatalt szerez számára, fölfelé tör s ha már alázkodni kell, inkább az aristocratia kegyét hajhássza. S Turgonyi mind ebbe bele egyezik, de midőn az atya és fia eltávoznak, s a házaspár magára marad, kitör köztök a viszály. Malvin szemére veti férjének, hogy szerelme elhűlt, mert nem oltalmazta meg. Turgonyi védekezik, hogy érdekéért tette, a mit tett. Szóból szó jön ki. Turgonyi védi az öröklött ősi nevet, Malvin az önszerezte érdemet, de leginkább a szeretet nagy gondolatát és erős érzelmét. Végre kijelenti, hogy férje őt ma szóval, tegnap pedig tettel tanította meg, hogy válaszfal van köztök, s ő már csak névleg neje. Turgonyi fölkiált: «Azt hiszi-e ön, hogyha elég könnyelmű voltam is önt pénzeért elvenni, most elég nyomorúlt leszek megmaradni férjének, mikor tudom, hogy nem szeret». S egyszersmind bevallja nejének, hogy csakugyan pénzeért vette el, de azután megszerette s most híven szereti. Ez csak új olaj a tűzre, Malvin dühöng, de a férj tovább ostromolja, lábaihoz borul és szerelmét bizonyítja, s midőn ez meg nem indul, arra kéri, hogy legalább becsülje őszinteségeért. «Ki mondja, hogy nem becsülöm – felel a nő – s honnan tudja, hogy nem szeretem? Én nem mondom, hogy szeretem, azt sem mondom, hogy nem. De az ön szerelmében kétkednem kell mind addig, míg bizonyságom nem lesz reá, addig pedig kérem, tekintsen a világ előtt hitvesének». Turgonyi nem hajlandó ily szerepre. «Akkor csak egy mód marad fönn: váljunk» végzi be a nő s titkon örvend, hogy férjét megrémiti e szándék. Ekkor vendéget jelentenek be, gróf Kenesseyt, megszakad a házaspár versengése s bevégződik a második fölvonás.

E jelenet sok tűzzel van írva, mindkét fél szíve mélyéig fölindúl. Köztök az elvek és érzelmek heves harca fejlődik ki s már-már tragikai összeütközést és fordulatot várunk. Azonban a szerző amúgy hirtelenében a vígjáték felé tereli fő személyeit, még pedig nem oly módon, hogy érdekes bonyodalmat és kifejlést várjunk. Midőn a nő férje előtt kinyilatkoztatja, hogy kétkedik szerelmében mind addig, mig bizonysága nem lesz reá, már tudjuk, hogy kibékülnek, mert a nő akarja, a férj pedig könnyen elkészülhet a megpróbáltatásra. S a harmadik felvonás csakugyan a megpróbáltatást tárja előnkbe, a mely két módon történik. Először: Malvin Kenessey gróf látogatásait fölhasználja arra, hogy férjében némi féltékenységet ébresszen, de maga sem helyez reá nagy súlyt s férje sem mutat több fölindulást, mint a mennyi akkor is illő volna, ha nem szeretné nejét, de tart valamit becsületére. Másodszor ügyvédet hivat, titkon értekezik vele, hogy férje higyjen a válópör előkészületeiben, azonban egy oly okirat készítését rendeli el, mely szerint minden ingó és ingatlan vagyonát férjére ruházza s ez adomány még akkor is érvényben marad, ha elválnának egymástól. S az okiratot egy engesztelékeny percben olvasatlanúl aláíratja férjével, a ki azt megolvasván, természetesen széttépi. Így kibékülnek s ugyanakkor a mellékszemélyzetből három pár egy kissé bohózatos módon házassági frigyre lép, a kik közül csak Kenessey gróf és Somváry báróné voltak némi befolyással a cselekvény menetére.

Ime a két főszemély: az egyik, Turgonyi, nem tesz egyebet, mint durván megsérti nejét s aztán szenvedőlegesen viseli magát; a másik, Malvin, sok mindent akar cselekedni, de a mit cselekszik, nem igen szolgál céljaira, mert egy nő bajosan gerjeszthet féltékenységet férjében, ha se udvarlója nincs, se maga nem kacérkodik valakivel, s nem nehéz próbára teszi tisztességes embernek tudott férjét, ha vagyonát reá ruházza, mert tudhatja, hogy az nem fogja elfogadni, hiszen ha kibékülnek, a vagyon úgy is közös marad, ha pedig elválnak, az elfogadás nagy fokú aljasság volna. Így nem annyira férjét teszi próbára, mint a maga áldozatkészségéről tesz bizonyságot az affectativ és a magát rákötő szándék némi szinezetével. S méltán kérdhetjük: ez-e az a hőfok, mely a házasság előtt nem egyesülhetett elemeket a házasság után teljesen egyesíti? Bizony, ez se drámai, se vígjátéki úton nem történt meg s nem úgy lépünk ki a színházból, hogy akár aesthetikailag, akár társadalmilag megnyugodhatnánk. Ha már Dóczi nem akart, vagy nem tudott valóságos drámát irni, minden esetre a vígjáték inkább sikerült volna s inkább is illett volna tárgyához.

Ha a vegyes pár helyzetéből és jelleméből folyó nemes tulajdonokat és gyöngeségeket rajzol, a melyek könnyen adhatnak alkalmat az összezördülésre a nélkül, hogy bármelyiket eltörpítnék; ha a küzdelemben a gyöngeségek mindkét részről nevetségesekké válnának s a nemes tulajdonok fölülkerekedve, megerősítenék a szerelmet; ha szerencsés leleménnyel a cselekvényben kifejlődött volna az az eszme, a melyet Malvin érint is, tudniillik, hogy csalódva férjében, megpróbálja: vajon nem ébredne föl benne is utólag a szerelem, mint férjében, a ki pénzért vette el s utóbb bele szeretett: talán sikerült vígjátékot irhatott volna.

Így a vegyes pár drámája nagyon is vegyes dráma lett: ex omnibus aliquid ex toto nihil. Mindent összevéve, az ékítmények többet érnek benne, mint a cselekvény és jellemrajz épülete.

A librettó keveset ér, de a szóra tétel méltánylást érdemel. Tárgya miatt kiváncsiságból egy darabig vonzhatja a közönséget a színházba, de az irodalom nem nyert benne sikerűltebb művet, legfeljebb a nemzeti színház eredeti műsora gazdagodott oly művel, a milyeneknek igen is bővében van.