(Legyen meg a te akaratod.)
Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus, bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.
A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy «vitam et sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam non…»2) A lelkesedést tett követte, hadseregek támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.
Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.
Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember «czigány-báró»-nak nevezi.
Volt valami jussa hozzá.
Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek, a kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy czigányleány a felesége.)
«Czigány!»
Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is. A mely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a czigányra bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják: «nem szereti czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal czimboráz. Ha ütik, nem szabad neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.
Hát még «czigány-báró»-nak neveztetni!
A czigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között. (Minthogy «a bárónál kezdődik az ember», annálfogva felülről lefelé ő nála is végződik.)
Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét a czigány névnek – csak azért is.
Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven czigánylegényt a javából, a kik legjobban meg tudták ülni a lovat szőrén: azoknak csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte őket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel őket a nemesi táborba.
Ezzel is megjárta, mert a mint bemutatta a csapatját a büszke generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:
– Itt most nincs foltozni való vasfazék.
Azzal hátra küldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust rendeltek melléjük, a ki a tiz körmükre vigyázzon.
Jónás abban az egyben csakugyan czigány természetű volt, hogy a gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vaczkort, csepü közé, a míg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna egy szál kardra a generálist.
Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!
Csak egyszer nagy ütközet legyen!
Az is megjött.
Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A czigány csak olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor aztán megmutatja, hogy mit tud?
Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet után:
«Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértől!»
Ez bizony mondatlan maradt, – Botsinkay czigány dandárja össze sem mérte a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay czigányjai aztán neki gyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani a csatatérre.
– Hát van-e már foltozni való vasfazék? kérdezé e hasznos műtét után Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő boszúállása.
A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a csapatjának hivatalos czímet adott: «tábori kovács dandár»-nak nevezte. Jónást pedig megtette «főstrázsamesternek» ennél a csapatnál.
Hű szolgálataiért hivatalosan is czigánybáró lett a neve.
Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovirozza a bőrébe.
S nem haragudott érte!
Eszébe jutott Szaffi odahaza, – meg az a két kormos purdé!
Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, a milyen nincs senkinek a világon, csak a czigány gyerekeknek!
Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.
Botsinkay Jónás egy szép napon meghivást kapott Bécsbe. Rögtön felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, czifra kisérettel. Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott, hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások előtt.
A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva az udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképen mivelhogy mindenki azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte megvallani senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a czigány Szaffit.
A királynő csakhamar bárói czímmel ruházta őt fel és ezredesi ranggal, annál a huszárcsapatnál, a melyet Jónás saját költségén szerelt fel, s a melynek az élén aztán egy kis hadi csete-patéban is résztvett s ott elég vitézül viselte magát.
Hanem, valljuk meg az igazat hogy nem érezte ő magát jól sem az udvari fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a szíve.
Megjött már a báróság is, a mikor épen nem is cserkészett rá, de mikor már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban, a hol a Szaffi varrja a kis fiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.
Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál, hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet előkelőit, a mi csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. – Az ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz a mi a tánczot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt eltanulja, nem csak ilyen tánczokat tanult ő, hanem hegyével fölfelé állított kardok között, égő gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb franczia kontratáncz sem került neki nagy fejtörésbe.
De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, a hol neki is részt kellett venni a colonneban úgy elbámészkodott, hogy minden figurát elrontott; s a tánczosnéját olyan méregbe hozta, hogy az utoljára a legyezőjével a vállára csapott s megdorgálta, hogy mit ügyetlenkedik.
Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori imádottjához, Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arczfesték, a puderezett hajépítmény, a szépség-flastromok némi idegenséget kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor ő rá nézett, hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az valósággal, ezekbe a szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a párduczszemek!
S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet, hogy mi lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné magát s a sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó szép kisértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kivánságtól, hogy ezt megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratánczba.
A mint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s «báró úrnak» szólítja.
Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga előtt.
– Ah! hát te «is» itt vagy! mondja neki.
– Barátom, én itt itthon vagyok, subsummál gyöngén Feuerstein; én a királynőnél udvari kamarás vagyok.
Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy «te is itt vagy, a hol Arzéna kisasszony»!
– Hát a báróné is itt van?
– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról; hanem a magadéról.
– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival kötött titka.)
– Igen. Ő felsége maga rendezte úgy, hogy a kontratánczban te szemközt kerülj a szép Arzénával s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, a mit a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Ő felsége már értesülve van felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ő kegyessége elhárított minden akadályt, a mi közöttetek állt: Loncsár uramat magyar nemessé tette, tégedet báróvá.
Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes tudósításra.
Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.
– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.
Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden szavára jól emlékezett.
(«Köszönöm a grácziát! mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona lesz belőle; nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)
Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepczéből?
Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről pedig, a mit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elő.
Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta, tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvencz udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden titkát az otthon hagyott feleségről.
– Jaj komám, ez nagy baj neked, mondá a királynő bolondja. Tudod, hogy itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vad házasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül, kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk szigorúan bünteti. Van Bécsben egy rettenetes törvényszék, a minek «szűzességi tribunál» a neve. Ez tartozik evidentiában tartani minden alattvalónak az erkölcseit, de különösen a nemesekét és főtisztekét, s jaj annak, a kit ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg senkinek. – A mely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, a hová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem, hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak rangodtól, czímedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez, hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni. Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, a melyre te is hivatalos vagy. Ebéd után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bizd rám. Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.
– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.
Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynő rendelete szerint az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fenhangon a miatyánkot latinul.
Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkaczagja magát az imádság között.
Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohócztól:
– Mit nevetett kend az ima közben?
– De már hogy ne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a czigánybáró a helyett, hogy «fiat voluntas tua» azt imádkozza, hogy «fiet voluptas sua» (meglesz az ő gyönyörűsége).
Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen rajta. Csak a királynő nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett tréfálózzanak.
– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!
– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölirod neki kegyesen erre a papirosra.
A bohócz egy összehajtott papirt tett a királynő elé az asztalra, készen tartva az iralt is hozzá.
Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; oda irta neki szép férfias gömbölyű betűkkel: «fiat voluntas tua».
– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad pogány.
A királynő jó kedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette a bolondja kértére.
– No most erre két heti időhaladékot kérek! mondá a bohócz; az alatt, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad bárónak ezt a hosszú mondást.
Az egész udvar nevetett szegény czigánybáró rovására.
Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohócz kitárta azt az összehajtott papirost s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, a miben először is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, a kinek egyéb neve nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.
Ezt az instantiát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével és a «fiat voluntas tuá»-val.
– Már most ezzel vágtass haza Botsinkára s addig vissza ne jöjj, míg feleségeddel együtt nem hivat a királynő.
Jónás báró nyargalt haza lóhalálában s vitte a királynő jóváhagyó levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.
Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az egész csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult s zokogva könyörgött: «Ne tedd ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel neked tréfát űznöd. Nagy baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem én miattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnőt, a kit a királynő neked szánt jegyesül, ne gondolj én reám. Nagy a világ, elférek én benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele. Ez az egész vidék mind árvaságra jut.
De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: «és ha akkorát esném is, hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: még sem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok veled együtt futni, czigány-sátor alatt lakni; kötélen tánczolással, bukfenczezéssel keresni a kenyeremet, a hogy nevelő apám kereste. Ha egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást el nem hagyják!»
Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arcza egészen átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.
– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre vesztegettél ennyi hű szerelmet!
Botsinkai Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, a hogy parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.
Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve? mi a vallása? Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.
– Igen is, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli khán, a tatár Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa meg!) a szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! itt vannak az irások, a mik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból s birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. A mi azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.
E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is lecsillapodott, Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott is diadalt nyert.
A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kanahánban mind a mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, a minek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.