V. A Tábor.

Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen.

Mindenütt lelkesült arczok, harczias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.

Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai, medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész.

A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színét-javát, a büszke janicsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.

Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt napról-napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában, melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott.

– Miért búsítasz engem ily szavakkal?

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.

– Miért búsítasz engem e szavakkal?

– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Menj vissza hozzá és mondjad neki, hogy jőjjön ide.

– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.

A szultán elgondolkozott s azután mélázva kérdezé:

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Bizonyára az oltás ráér és a kedves megszabadítandó.

– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?

– A tábor üdvlövései.

– A szerályba is lehallanak-e?

– Elnémítja azokat ott a dal.

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre és mondjad, hogy sietek hozzá.

A Kizlár Aga eltávozott. Achmed magában suttogá:

– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá s gyöngéden keblére ölelte.

– Miért akarsz én előttem meghalni világok világa?

A szultána eltakará arczát kezeivel.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?

– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.

– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.

– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arczomat?

– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szerály előtt.

– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj! ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.

– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.

Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi az egészet.

Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

Az óriás megáll a janicsárok között s dörgő hangon kérdi:

– Melyiteket hívják itt a közjanicsárok közül Halil Patronának?

Patrona előlép.

– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Hol van a te társad, Musszli?

– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?

– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.

– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?

– Nekem parancsom van a Kapu Kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.

– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.

Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját.

– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán Berber-Basiját.

Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leirva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?

– Minő káromlás ez? két janicsárt kérni egy borbélyért!

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával a Kiajához s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet; azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vivén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.

A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát s könynyel szemében rebegé:

– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el, miket a mult éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a halvány herczeget és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy el ne mulaszsza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába Kizlár Agát.

A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid tevék előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.

– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.15)

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt sor ezt mondá:

«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herczeghez.

A Koránszúrás is tervök ellen sikerült.

– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.

III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.

A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:

– Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.

Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben tartani.

Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Stambulba!

És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.