I. FEJEZET. A FEKETE ASSZONY.

Először jelent meg Európában.

Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.

Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok «epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete asszonynak».

Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.

Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.

A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal körülszántatták a falut, az sem használt semmit.

A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak, forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól, kommantsanak rá. Az sem használt semmit.

Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a «monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem tudta megmondani.

Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.

Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.

Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt; fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is hódító alak volt.

Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.

Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba kivonulást.

A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.

Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta a kunyhóját a part szélében.

Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.

János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a postaczédulát.

Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.

Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A vármegye kihirdette a statáriumot.

A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a tábornok felesége lakik.

Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.

Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész népkedélyt.

Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza. Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.

Az ijedelem meg a düh ragadós.

A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.

Elkezdtek suttogni.

A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon, volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is osztott belőle.

Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a parasztokat.

Épen vacsoránál ültek a kastélyban.

A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már aludni küldték.

A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt és kiment az étteremből.

– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.

– Hát a kocsisok?

– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.

– Mit akarnak a lázadók?

– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak kegyetlen boszút.

– Merre lehet még menekülnünk?

– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.

– Csak kibirjam odáig erővel.

– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.

A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem, hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott a tornáczba.

– Hát a Zoltán fiam hol van?

– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.

– Van valami fegyverünk?

– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.

– Az egy gyermek.

– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!

– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.

– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a pópa, az megvédelmezi őket.

Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.

A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.

A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.

– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te középen.

Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre menekűlésüket.

Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban elveszett a léptek hangja.

A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő asszonyok tapostak a palánk mentén.

Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala mellett lehet legjobban elmenekülni.

Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.

A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.

Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.

El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.

A hajdú valamit gondolt ki.

A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.

De volt aczél és kova.

A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol görgeteg kő állta el az útat.

Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.

– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.

Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.

– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.

Nyilaló fájdalmak vették elő.

– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott, hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.

Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva, nyomában a hajdú az elájult bárónéval.

Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.

Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a sáraranyat?