XI. FEJEZET. A RÁKFORDÍTÓ NAP.

Más időben talán nagyobb izgalmat keltett volna az a botrány, a mit a czigányasszony goromba kifakadása Simon ellen okozott.

A legtöbb ember előtt azonban Manga nem fedezett föl titkot. Régóta suttogták azt úton-útfélen, hogy Simont és Palit kicserélte a bölcsőben a czigánydajka. Simon maga is hallotta azt s ezért volt az a véghetetlen gyülölete a czigányok ellen. Ezért üldözte őket. Demonstrált vele. A Mangát képes lett volna egy mosolygó ránézésért máglyára vettetni. Fokozta az indulatoskodó hangulatát, hogy minden ember szeméből azt a gondolatot olvasta ki: «azért te mégis csak czigány vagy!» Dühös volt Palira azért, hogy az urak úgy szeretik s különösen, hogy Anna báróné és Zoltán gróf minden alkalmat észrevesznek, a melyben gyöngédségüket tanusíthatják iránta. Az elcserélt fiut, testvért beczézgetik benne! Nem hihette, hogy az a hizelgés csak a művésznek szól.

Anna báróné maga is hallott erről a mondáról s nagy lelki nyugalmára szolgált, hogy Palit, a czigányfiut, gyermekkora óta úgy szerette, mint saját gyermekét; mikor a házától elvitték, akkor is gondoskodott róla. Öröme telt benne, hogy ez a fiu hogy vívott ki magának hirt, nevet! Hát még az a boldog családi kép! Az a kis ház, kerttel körülvéve, ott a sétány végén, a hol a muzsikus családja lakik! Talán ezért vonta Anna báróné Citerát a családi körébe. Titokban ajándékokat küldözött nekik. Mikor Manga fenszóval elkiáltá: «Az a te fiad! Az a derék, becsületes!» egy vádló dobbanással sem háborítá a szive. Mindig úgy érzett iránta.

Az idegeneket pedig, a kik a lappangó mondáról nem tudtak, megnyugtatá Zoltánnak az a mondása, hogy a czigányasszony őrült.

Kellett is ahhoz jó nagy adag őrültség, hogy egy czigányasszony a hatalmaskodó kényurnak, a kitől még akkor mindenki rettegett, a szemébe mondja: «te az én fiam vagy!»

Csak egy ember nem tudott erről semmit: – Pali.

Az egész közönség annyira szerette a művészt, hogy mindenki félt elárulni előtte, hogy ő nem a czigány ivadéka. Féltek, hogy akkor leteszi a hegedűt s nem muzsikál többet.

Csak neki lesz ez kínos meglepetés, ha megtudja.

Azonban ezt az egész mendemondát eltakarta egyszerre az országra szóló nagy catastropha: megbukott a kormány, vele együtt az egész rendszer, valamennyi eszközével; visszatér a régi szép szabadság! Ki beszélne itt többé czigány asszony elcserélt purdéiról. Váratlanul, de nem hivatlanul beköszöntött a nagy sorsfordulat.

Mint a hogy a vidatáncz láza ragad ránézésből, úgy terjedt el egyszerre az izgalom a szinházi közönségben, egyik ember arczáról a másikéra szállt a lelkesedés, a rég nem érzett öröm. Uj élet lesz! Szabadság lesz! A nemzet ismét nemzetté lesz! Itt hagynak bennünket mind, a kiket gyülöltünk; visszatérnek, a kiket szerettünk! Ezt megértette minden ember.

Mikor a művész hegedűje nem szólt, olyan zaj volt a szinházban, hogy pániknak lehetett volna nevezni; az átellenes páholyokból beszéltek át egymáshoz az urak, nevettek, hahotáztak, mindenki magyarázta egymásnak a történteket, egy-egy ujon érkező referálta a legközelebbi tíz percznek az eseményeit, tíz percz már egy stádiumot képezett.

… Lenke Simonék palotájában nyakra-főre pakolnak, a nehéz bagázsiát még az éjjel előre küldik Nagyváradra.

… A casino illuminálta az ablakait, utána az egész utcza, a piacz fényárban uszik.

… Lenke Simon a katonai parancsnokhoz kocsizott zárt hintóban az éjszakai kihágások meggátlása végett…

… A fiatalság macskazenét szándékozott adni Lenke Simonnak; hanem aztán higgadt hazafiaknak sikerült a lelkesedést más irányba terelni. Fáklyászenét fognak adni a casinónak…

… A katonai parancsnok azt válaszolta Lenke Simonnak, hogy ő neki utasítása van a katonai erőt beavatkozásra nem alkalmazni; miatta énekelhetnek, muzsikálhatnak az utczán, a mennyit és a hogyan akarnak…

… A fiatalság elhatározta, hogy a parancsnoknak is fáklyászenét fog adni…

… Lenke Simonék kiköltöztek a palotából a vendéglőbe, ugyanazokba a szobákba, a miket már egyszer meglaktak…

… Ujabb hír érkezett Bécsből! Ki vannak nevezve a főispánok. Gróf Bárdy Zoltán lett a megyének főispánja…

Csakúgy rengett a szinház az éljenzéstől, mikor Zoltánt meglátták a páholyban.

És a mellett nagylelkű is volt a közönség. Lebegut urat mindenki kézszorításokkal traktálta. Most emlékeztek rá vissza, hogy mennyi jót tett a maga hatáskörében; segített a kin lehetett, enyhítette a szigorú rendszabályokat; sajnálták, hogy megválik a várostól! Mikuláj urat pedig épen vállra emelve hordozták körül azért a derék felszólalásáért: «Nem vagyunk Muszkaországban. Kegyelmes úr! Inkább megyek kapálni!» Nem oda Buda! Itt marad! Megválasztjuk a restauration törvényszéki ülnöknek!

Csak Palinak nem volt semmi tudomása arról, a mi a külső világban történik, őrizték, mint egy zárdanövendéket, hogy semmit meg ne tudjon a nagy országváltozásból. Az tönkre tette volna a művészetét. Ő folyvást azt hitte, hogy ezt a lázas paroxismust a közönségben az ő hegedűjátéka idézi elő. Igaz, hogy remekül játszott, megérdemelte a felmorajló tetszésvihart. Az is érdemül volt beszámítható neki, hogy az aranykoszorút visszautasítá. Hogy fognak a kis gyermekek örülni a karácsonyi ajándékoknak! Hajh, de most a nagy embereknek volt a karácsonyja: a Messiás születésnapja, tele a karácsonyfájuk minden játékszereivel a reménységnek.

A szokatlan lelkesedést odamagyarázta a művész, hogy a közönség demonstrál a zsarnok ellen. Az megtiltotta neki a nemzeti dalok eljátszását, s ő a tilalom daczára adja azokat most elő.

Egészen megerősíté ebben a hitében az a jelenet, a mi a hangverseny utolsó részlete után következett.

Az egész közönség mintha összebeszélt volna, egyszerre felállt a székeiről s elkezdé az egész tömeg együtt a «Szózatot» énekelni: «Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!»

A jerikói trombitahang volt az! Ezek az énekhangok döntötték le azokat a bástyákat, a mikről az alkotóik azt hitték, hogy örök időkre vannak építve.

Csak akkor, a midőn az utolsó taps elhangzásával Pali fáradtan visszatért az öltözőbe, jött oda hozzá Zoltán.

– Most már jöhet vasra veretni a kegyelmes úr! mondá Pali.

– Nem veret már senkit vasra a kegyelmes úr, mert az kegyetlenül megbukott. A ministerium leköszönt, az egész rendszernek vége. A mai szent nappal egy új világ kezdődik. A te hegedűd volt az ébresztő!

A művészt aztán átvette a rendező-bizottság, tartottak neki üdvözlő beszédet. A hölgyek is csoportostul jöttek hozzá hálálkodni, de azok közt hiába kereste Anna grófnőt. Hát Citera hová lett? Hogy Aranka nincs köztük, azt már értette.

Még Manga sem settenkedik sehol, a hogy szokása tartja.

Hogy mit tett Manga, azt még nem mondta meg neki senki.

Valami titkos egyetértés volt a közönségben, hogy azt Palinak soha se árulják el.

S talán nem is volna lehetetlen egy ilyen nagyszabású titoktartás, ha ujságíró nem volna a világon.

Hasztalan volt Ollósi urat bezárni egy öltöző szobába, ki tudott az menni az ablakon, s azzal nyargalt a nyomdába megirni a mai nap eseményeit s azok közt a végzetes gyermekcsere történetét.

A hangverseny után következett a művész tiszteletére adott díszlakoma, a mit félbeszakított a fiatalság által rendezett fáklyászene. Az első áldomást Bárdy Zoltán mondta a «legelső magyar emberre», a mit frenetikus éljenrivalás követett. A második toast szólt a leendő főispánnak. Iszonyú pohárcsengés. Csak a harmadik felköszöntés jutott a művésznek. Ha egy és más közbe nem jő, az övé lett volna az első toast. Hölgyek nem voltak a lakomán.

Fatális dolog volt, hogy a ki Palit felköszönté, kétszer is belezavarodott a mondókájába, sőt egyszer épen «méltóságá»-nak czímezte a czigányt, a min Pali nagyot nevetett, de senki más nem nevetett, csak a fejét csóválta egy némely ember.

Mikor aztán a vad toastok elkezdődtek, megcompareált a társaságban Ollósi úr is.

Ilyen a hivatását felfogni tudó publicista.

Már hozta két kefelevonatban, azon nedvesen a holnapi szám első oldalát: vezérczikk! kezdő vers! antrifilé! tárcza! telegramm! kommüniké! on di! egyveleg! Ciceróval, compacttal, versállal, elsevírrel, borgissal, nonpareillel szedve! ujjmutató kezekkel ellátva, koszoruk közé rámázva. Mintaremeke a zsurnalistikai művészetnek.

– Tessék olvasni! Itt van!

Zoltán gyorsabb hirlapolvasó volt, mint Pali. Egyszerre rátalált a «gyermekcsere» czímű czikkre. Összehajtotta az egész kefelevonatot s azzal megfogva Ollósi úrnak a gallérját, odavonta őt az ablakfüggöny mögé, s ezt a nyájasságot sugá a fülébe:

– Hallja kedves barátom Ollósi úr. Én az ujságirókat in genere, önt pedig specialiter rettenetesképenvalómódon tisztelem és becsülöm, hanem ha az a gyermekcseréről szóló czikk önnek a lapjában holnap megjelenik, akkor én önnek minden teketória nélkül kitöröm a nyakát.

Ollósi úrnak ez elég volt.

Arra Zoltán visszasietett az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kikapja Pali kezéből a kefelevonatot, mielőtt ez azt a végzetes közleményt megkapta volna. Az ilyen muzsikus azt gondolja, hogy az ujság is kóta, a mit elejétől végig le kell muzsikálni. S ez a czikk a tárczában volt, a vonalon alul.

De már Palit nem találta a helyén. Az eltünt valamerre.

Hová lett? Senki sem tudta.

Egy pinczér mondott felőle annyit, hogy a mint olvasott, egyszer csak felugrott a székéről, azt mondva: «meg vagyok ölve!» Azzal kitántorgott a teremből. Azt hitték, hogy megártott neki a pezsgő s hagyták menni.

Senki sem tudott többet mondani Zoltánnak Barkó Pali felől. Mindenki arról beszélt, hogy mikor lesz összehíva az országgyűlés.

Még ma éjjel a poéták, muzsikusok első rendű csillagai voltak a magyar égnek; holnap reggel senki sem fogja őket meglátni többé.