I. FEJEZET. A «VIGYÁZZ».

«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»

Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő fekete táblán.

Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.

A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett. Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat. Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg, a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában, mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.

A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler, a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért, mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.

A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva. Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.

Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.

– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a kalarábévonat!

– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.

– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.

– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?

– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog, negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna szunyókálni, hát fölébredjen.

– Az már derék egy kutya!

– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje, hogy itt őrzi a váltót.

– Az is szép mulatság!

Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.

A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:

– No János, most a placzra!

Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben, ködmönben, bagaria csizmában.

A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az indóházig ellepte a vágányt.

Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.

S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a «Vigyázz».

Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja feléje a havat.

Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe csavarva, csak az orrát látni az arczából.

A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.

A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a szakaszok mind üresek.

– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.

Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus felhivásra ad precziz választ.

– Van ördög!

– Hát hol maradtak?

– Ott pokolba: Hatvanba.

Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.

A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.

Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson, hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III. osztályban levő utasok eljöttek.

Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.

Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat, meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.

Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság, nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt szorítva.

Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.

A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra, a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.

A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e, vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.

– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga addig itt maradhat.

– Köszönöm a grátiáját.

A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs Péter. Azzal az is ment aludni.

Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.

De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá, körülszaglálta.

– Kutyuskám! suttogá a hölgy.

A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott és elszaladt.

A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált havat, a mit a szél kívülről behordott.

Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.

A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.

Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy fiatal leány.

– Hát maga, lelkem, mire vár itt?

– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a városba.

– Hát nem ide való?

– Nem. Vidékről jöttem.

– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.

– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.

– Hát miért jött Budapestre?

– Munkát keresni.

– Hát aztán miféle munkát tud maga?

– Tudok varrni, meg himezni.

– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?

– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.

– Hát addig miből él meg?

– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.

– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.

A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt mondta, «menjünk».

A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s előre futott vele a kijárathoz.

A constabler akkor is ott állt.

Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.

– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?

– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.

– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat, hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.

– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.

– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.

Az öreg nevetett egy kicsit.

– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a lakásáig hivatalból. Hahaha!

Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne nevessen ezen a bolondságon.

Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.

– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem. Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.

– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.

Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a mamzellnek a bőröndje vitelére.

– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.

Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.

Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki keresni.