IX. FEJEZET. A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.

Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.

Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.

Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a gyermekábrázaton szokott lenni.

– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt kullog.

A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.

– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.

Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.

– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.

– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.

– Hát jól megy a kereset?

– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.

Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.

– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi az?

– Hát drágalátos oltári szipsig! Azok ottan hálnak.

– Mind a huszan?

– Aj nem annyian. Csak huszonöten.

– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!

– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsétán!

– Miféle pocsétán?

– Hát a ki van utjába Amerikának.

– Hát magának az Atlanti tenger csak nagy pocséta?

– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelóggta magát.

– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?

– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.

– Hogyhogy nincs becsület?

– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki: «te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.

Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.

– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza: akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!

Zsuzsa asszony közbeszólt.

– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?

– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.

– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?

– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai industriát.

– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?

– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem meglátnám.

– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.

Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija.

– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza Liptóba.

– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.

– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!

– Micsoda? A felesége még leány.

– A hát. Az úgy szokás.

De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.

– Hogy lehet az Kranyecz úr?

– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.

Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére lenni; mert visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.

Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.

– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb reksz! marsch!» harom esztendeig.

– Hát aztán mire való ez?

– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…

– … A villám? segített neki Lidi.

– Aj nem! Rosszabb.

– … Isten nyila? találgatá Zsuzsa asszony.

– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.

– Talán «váltó?», monda Lidi.

– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.

– Az sok.

– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.

Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszélylyel járó vállalat.

– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.

Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés.

– Elvégezte-e már Frányó gazda?

– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már liczitálni akarnak.

– Hát hogy fiadzott meg az adósság? kérdezé Zsuzsa asszony.

– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserü forint, a mit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.

Azzal kiugrott a Frányó a konyhából.

A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:

– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.

– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak, felelt rá Zsuzsa asszony.