VII. FEJEZET. A BÁDOG CSÉSZE.

– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.

– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?

Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.

Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.

– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy dűl ki belőle a sok angyalos bankó.

Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába. Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.

– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.

Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány, felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.

És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.

– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot meggyalázni, bizony, nem engedünk.

Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.

– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája volt.

– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal beszélni.

– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben is épen így csinálták a muszka interventiót.

– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez csakugyan nem magának való állapot.

– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak! Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!

– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?

– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.

És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni a folyosó lépcsőjére.

A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.

A szarkának ez sehogy sem tetszett: «gib flájsch!»

– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a világon.

A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába, féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez nem jó állapot.

A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg. Ott aztán bebujt az ágy alá.

Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.

– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.

De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.

– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál odakinn!

Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.

Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet, hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.

Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.

Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott rézpénzzel.

– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem, a mit te eldobálsz.

Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig pénz nem volt a kezében.

– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?

Nem akadt gazdája.

Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe sülyeszteni.

De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz gazdája s visszaköveteli.

Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.

A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az ágy alól, mikor hazakerült.

A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat egyes.

De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.

– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e? vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?

Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy egy krajczár sincs bennük.

– Akkor a lelkek hozták ide!

Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.

Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva, hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.

– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?

Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.

Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a karján.

– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?

– Ugyan hol jár?

– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.

Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.

– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!

Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.

– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd, azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben talált pénzt.

Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.

– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája, annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek, haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények házába.

Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a kutyájával.

A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el. De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta, beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá iparkodott.

– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém. Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet, megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.

De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt. Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.

Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.