A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.

(Mese.)

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.

A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is megöntözi a numero három.

A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.

– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.

– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.

– Miért nem adja ön ki?

– Kiadni? Hol?

– Valami hírlapban.

– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Ahá! Értem.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe lejön – a dajkájával.

– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.

Ilyen emberek is vannak még a világon!