XXV. FEJEZET. NAGYSZERŰ ELŐKÉSZÜLETEK.

Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abroszszal.

Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.

A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették.

– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel. – Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, a ki csak ismerte.

– Hát a perecz hol van? kérdé Panna.

– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.

– No meeg een is hoztam valami csemegeet.

Azzal egy kosár almát leplezett le.

– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.

A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.

– Mi nincsen még?

– Poharak nincsenek még.

Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle szinű poharakkal.

– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?

Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt festve.

– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.

Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyilóból.

– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi «helyre» menyecske.

Panna kiváncsi volt rá.

– Haat meer nem jön elee? Hadd laatnók.

– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.

Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit.

– Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.

Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesitve.

– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az ember majmaj raa se ismeer.

A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.

– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár.

– Még a bajusza is ki van pederedve, mondá Panna.

– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll.

– De annál hegyesebb a másik.

– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalmakor – majd ha lesz.

– Micsoda? Frányó! Kötődék Panna. Mátka vagy bajusz?

– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!

Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva.

– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a Zsuzsa néninek hegedültök.

A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.

– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a hegedűdön?

– Mert a negyedik leszakadt, menté magát Ferke.

– Hát mért nem mondod?

– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá hurt, de nem cselekszi.

– Mert mindig akkor kérsz, a mikor nincs.

– Hát akkor kérjek, a mikor «volt?»

– No hát had hallom, hogy huzzátok el azt a szép komáromi nótát.

A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét s neki ereszté a vonót.

A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.

«Jaj de sakad ezs a húr!
Majd meg fizset ezs azs úr!
Azs úr Isten éltesse
Azs új házsastársakat!»

– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a csodagyerekek.

Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.

– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!

– Hát nekem mi marad? ingerkedék a Ferke.

Azt pedig pofonlegyinté az apja.

– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.

– Hát annak a kicsinek odalenn? Szorgoskodék a Miska.

– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.

Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit schleppelt utána, de most épen ez a divat. Három virágcsokrot hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.

– Itt vannak a bukétok.

– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.

– Hüh de sokra vittem.

Azzal betánczolt a Lidi hálókamrájába.

– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?

Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.

– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.

– Hát mi a tatár?

– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.

– Isten őrizz minket attól!

Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.

– Adjon Isten, a mi nincsen. Szólt a beköszöntése.

A mire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy:

– Vegye el, a mi van.

(Értik ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)

– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?

– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.

– Bár csak el ne késnék vele.

– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, perczre itt lesz.

– Hát abban a táskában mit hozott?

– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».

– No mondja meg, ki bántotta?

– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig, vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.

Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:

– Itt maradhatok én?

– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb akkorát kaczag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.

Azzal a táskából kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.

Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.

– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba! Mondá Panna.

De egészen meztelen! kiálta János, nem engedve az igazságából.

Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelid hangon mondá:

– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis leányok játszanak.

– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a házasságtól visszariasztja.

A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.

A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a Csicsonkának kinálta a babát.

– No nesze! Ezt neked hoztam.

A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.

– Kell is nekem! duzzogá hátat fordítva.

– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit megrontja.

Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába.

Lidi kisasszony halk hangon mondá a konstáblernek.

– Önben, úgy látszik, hogy erős satyricus hajlamok vannak.

A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a malitiosusság, mint a simplexség.

A Csicsonka szeretett volna már más thémáról beszélni.

– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.

– Úgy illik az egy menyasszonynak, mondá Lidi kisasszony.

– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?

– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.

– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba menni?

– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.

– S miért kell nekik a pap áldása?

– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.

– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?

– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.

– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznagygyal?

– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?

– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?

A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:

– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.

A Csicsonka kinézett az ablakból az utczára.

– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.

Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:

– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.

A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.

– Pompásan néz ki.

– Na moj dusu! Kaczki menyecske! kiálták duóban Panna és Frányó.

Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit repedésig feszítő kezét:

– Látod, látod, mire jutottunk?

Zsuzsa néne mosolygó bánattal mondá rá:

– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?

– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba.

– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.

Közbelépett a Gagyuláné.

– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?

– Herczege válogatja, mondá rá Ádám bátya.

– Az esik legjobban, szólt Zsuzsa néne, hogy a kik ezt összehordták, mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. Nekünk nincs atyánkfia. A ki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.

– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a hatalmas atyafiság! Véleményezé Panna asszony.

Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.

– No de ma vigan is leszunk. Nekem mar ugy viszket sarkam. Alig varok, hogy csardast tanczolhasak menyasszonyal.

– Oh te bohó Frányó, pironkodék Zsuzsa néne: azt a csúfot csak nem akarod rajtam elkövetni?

– Mi a? Hat magammal csak nem tanczolhatok podzabuczkit? Vagyom én vőfily. Vőfily tanczolja mindig elsőt menyasszonyal.

Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.

– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta meg.

– Ez mind igen helyes beszéd, jegyzé meg a konstábler, de csak az a diurnista uraság jönne már a dispensatióval.

– Jaj! Most jut eszembe! szólalt meg a Gagyuláné. Azt mondta ám a tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép szerével egy omnibuszost, hogy jőjjön ide s szállítsa el a templomig, meg vissza az egész násznépet.

– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jár, mondá Panna. Akkor kocsival fog ide jönni.

Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.

– Kis leány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?

– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.

– Akkor ő jön! vezényelt János. Ennek már egy hatalmas vivátot kiáltsunk. Álljunk glédába, népek!

S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elől Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonynyal, majd a Panna Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.

Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.

– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara rittiri pimpillimpim!

Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakból s előre szalad nagy ijedten:

– Jaj! Nem omnibusz volt az, a mi megállt a ház előtt, hanem egy butorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem Tarafás uram, a házi úr!

«Tarafás uram!»

Erre a varázs szóra az egész hadsor felbomlott menten.

– A házi úr! uram segíts! kiáltá Gagyuláné hátra futva.

– Nyakunkon a veszedelem, sipított a Ritka Panna s szaladt a benyilónak.

– Kánápé! kiáltá Zsiga a gyerekeire! Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán «irgundum gule!» szaladjatok! Iszkiri! A hol lyukat láttok, oda bebujjatok. Meg ne szuszszanjátok. Ha kérdik, hogy hivnak? Más nevet mondjatok.

Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.

Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi, meg a János helyükön maradtak.

A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.

– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő mondja nekem: «karsamadiner!» in mondok neki: «szervusz!»