XXXIV. FEJEZET. A «BURG-GENDARME»-NÁL.

Paczal János kiheverte a sebeit.

Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez «hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.

Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.

Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres keresztben.

Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből «csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?

Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem kapott mást, mint tokaji aszubort.

– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres keresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból. Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt, hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt tudom.

– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.

A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős Budavárában.

Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.

Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek, két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.

Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is lakmároznak ugyanazon étteremben.

Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.

A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.

Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van, hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával, másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok, ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.

Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.

Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.

Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek haza.

A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a korcsmárosra nézve.

Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi kisasszonyok.

Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült, ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek kinálatossá.

Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig, a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka legyen.

Csak aztán következik a poharazás, beszélgetés.

Először is összekoczintják a poharaikat.

– Az Isten éltessen János pajtás.

– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.

(Most teszik le a «remeket», a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)

– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után, János?

– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye, másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.

– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura». Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.

– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a derék házi asszony egészségére.

Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a vendégeivel.

– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.

– Az apáczáéra?

– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A grófnééra!

– Miféle grófnéról beszélsz?

– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?

– Nem én. Semmit.

– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.

– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat, meg sárkánykigyókat.

– Mert deliriumban voltál. Szólt is hozzád.

– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.

– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a grófnétól jött.

– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?

– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát, meg a férjét.

– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.

– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei miatt.

– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg volna mind a kettő.

– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg volna menthető.

– Az már igaz.

– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig a zsebében tartja a revolver markolatán.

– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös tekintetet vetve a barátjára.

A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit. – Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját.

– Gyujts rá pajtás. Csempészett szivar.

– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.

Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.

– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban kellene keresnünk a grófkisasszonyt?

A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.

– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos pinczébe» járni?

– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal fenyegette az anyját.

– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska» dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?

– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene keresni azt a grófkisasszonyt?

– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem nincsen.

– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.

– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert, a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel, hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba vagyok hozzá. Hát csak azért.

– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.

Súgva mondá a többit.

– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne.

János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.

– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy kompániában?

– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle kétszázezer forintot.

– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a szegénységet.

– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.

– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz, hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek, meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet, hogy meg ne lássák.

– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről. A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.

János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)

Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:

– Igyunk erre egyet.

– Annak az egészségére, a kire most gondolsz! – Összekoczintottak.

– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.

(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit nem ád oda kétszázezer forintért sem.)

János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az eszmejárást.

– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája, uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó, marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze csak a szegény embernek szokott lenni.

– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden áldozatra kész a leányáért.

– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kinálna: azzal talán visszaszerezhetné.

– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.

– Én menjek a grófnő elé?

– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.

– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.