A HÁROM KŐFEJ.

Raguza éjszaki kapuja fölött, a gravosai út felől, kisded alakban, egy négyszögletes márványlapon három domborművű fej látszik. Közepén egy bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arczvonású barátfej; jobbról balról egy-egy szelid kifejezésű apáczafej. Kétféle hagyomány regél erről: irásbeli és szóbeli. Az irásbeli hagyomány, mely a dominikánus kolostor egyik codexében maradt meg, (1615-ben kelt) kétféle versiót említ.

Fráter Vjekosláv a XIV. században élt a raguzai dominikánus zárdában. Kegyes, istenfélő ember volt, egyetlen szenvedélye a könyvek s az imádság.3)

Szorgalmasan irta a szent atyák műveit, szépen festett. Történt azonban, hogy sok copisalni valója lévén, panaszkodott a priornak, hogy nem győzi az initialisok kifestését. Prior Aleardo úgy segített rajta, hogy a szépen leírt codexeket átküldötte a clarissa apáczákhoz, kiknél akkor a betüfestés nagyban cultiváltatott légyen. Sour Teresa és Sour Anna két unokatestvér voltak a betüfestés mesterei. Fra Vjekosláv codexei ezekhez kerültek. A művészek kiváncsiak lettek egymás személyére. Először csak titkos irásjelekkel érintkeztek, majd légyottot adtak egymásnak a templomban. A szent barát egy művésznő helyett kettőt talált a légyotton. Et cognitionem factus, huncinde sæpius convenire eos dicunt. Vjekosláv megváltozott, kerülte, ha csak szerét tehette a közös imagyakorlatokat, nem dolgozott, gyakran beszélt hajósokkal, priorja nem tudta, mi baja lehet. A két istentelen apácza megbabonázta. Mindig együtt voltak. Szent Bertalan éjszakáján, a két apáczának hült helyét találták. Keresték mindenfelé őket, nem találták. Azonban Fráter Vjekosláv is hajós ruhát öltve, elszökött. Bárkát fogadtak, hogy majd az éj leple alatt leszöknek az arnauták földjére. De vihar támadt s reggel ott találta mindhármukat a parti őr, kétségbeesve, összefogódzva a bárkában. Ismerte őket, de nem segíthetett rajtuk, a révfőnök (capo del porto) utasítása szerint jelentést kellett tennie. Bevitték őket a tanácsházához. A szerzetesek nem akartak ez istentelenekről tudni semmit. Törvényt látott hát felettük a tanács. Nem vallottak egyebet, mint hogy szerették egymást. S a két apácza egyetértve szemérmetlenül megvallá, hogy mindkettőjüké volna a «frate nero» s hogy ők meghalnak érette. Vjekosláv megadással tűrte sorsát. Kivégezték őket, előbb Sour Annát, aztán a barátot, végül Sour Terezát. És meggyóntak mindhárman, egyéb kegyelmet nem kérvén, csak hogy megcsókolhassák egymást, mielőtt a bakó hozzájok érne. A nép sajnálta őket, kiásták őket a bűnösök temetőjéből s bedobták a tengerbe, hogy a delphinek tündére segítsen kinjaikat elviselni. Fejeiket azonban a tanács kiszegeztette, elrettentéseül azoknak, kik több asszonyt szeretnek, s miután elrothadtak, márványba vésette. Prior Aleardo könyveit azontúl nem festette a clarissáknál és szomorú ember volt élte végéig és megtiltotta, hogy beszéljenek a szegény Vjekoslávról.

*

A másik irásbeli hagyomány rövidebb.

Stracimir albán királyfi beállott barátnak; két szeretője volt, akik egyakarattal clarissák lettek. Stracimir csak később tudta meg, kik azok a szűzek, kik mindig nyomában járnak. Szerették egymást, míg el nem árulták őket. A tanács kivégezteté őket.

*

A szóbeli hagyomány ezt tartja.

Sandal Hranič híres herczegovinai vajdának fia, Milos, – apja s családja patarén (bogumil) hiten lévén – belészeretett egy pásztorleánykába, ki egy barát-klastrom jobbágy emberének leánya, buzgó katholikus vala. A leányka megtérítette Milost, ki apja ellen pártot akart ütni, letaszítani őt a trónról s a pápa uralmát szilárdítni meg a vidéken. Ugyancsak a vén Sandal udvarában növekedett Lokris, Balsa arnót herczeg tüzes leánya, a ki szerette Milost, de buzgó patarén volt s nagyravágyó. Birodalmat akart alakítani az adriai tenger mentén, császári koronát óhajtott fejére, leverni a törököt s uraltatni magát a keleten. Erre kellett neki Milos. Milos az elégedetlen hegyi törzsek élére áll, de apja cselt vet neki s a pásztorleánynyal együtt elfogatja. Mint lázadót, ökörbőrbe akarja bujtatni őket s úgy tűzre tétetni. Ekkor Lokris odalopódzik a foglyokhoz, kihallgatja bús éneküket s kiszabadítja őket.

Azt az ajánlatot teszi erre a pásztorleánynak, érje be Milos fél szívével. A vitát Milos úgy oldja meg, hogy mindkettőt szívébe zárja, megfér ott mindkettő együtt. Lokris s a pásztorleány erre tündérei lesznek. Megérkeznek Raguzába, hol apjának a kémei már várakoznak rá. Lokris erre is gondolt s a leányok apáczáknak mennek a clarissákhoz, Milos dominikánusnak. A két leány csakhamar megnyeri a priorissa szívét, Milost meg priornak teszik meg, kitudván herczegfi voltát. Így éltek ők teljes boldogságban.

De Lokrist nagyravágyása emészti; kémeket fogad fel s Nápoly királyát izgatja, jöjjön Raguzába és segítsen leverni a herczegovcz, fekete hegyi s dalmát, meg albán törzseket, elismeri hübérurának. Nápolyban van egy régi imádója, ki Lokrisért még mindig rajong s rábírja a királyt, hogy egy kis hajóhadat küldjön a gravosai révhez.

Raguza követei azonban rájönnek ez üzelmekre. Figyelemmel kisérik a három szeretőt, kikkel Lokris azt a hírt hiteti el, hogy a nápolyi király országot akar nekik adni, azért küld érettük. A raguzaiak felbőszültek, mert mint vendégeket fogadták őket s most veszélybe dönti a köztársaságot egy hóbortos apácza. Lokris bárkákat fogad s ráveszi Milost s a leánykát, hogy éjjel kimennek a tengerre csillagot nézni s fogadni a nápolyi izenetet. Vesztükre, a nápolyi bárkához közel elfogták őket mind hármat. Halálukat a mese is úgy beszéli, mint a legelőbb megirt irásbeli hagyomány. – «Egyek a halálban» – «Nagyon szerették egymást; Isten úgy segélje őket.» – «Vigyázz leány, ne hogy úgy járj, mint a két kőasszony» – ezek a közmondások élnek a mesékkel, babonákkal teli hajósnép között róluk.

Mint látható, én azt a szabadságot vettem, hogy a szájhagyomány idejét hátrább toltam egy pár századdal, a kész történetet egy kissé kiczifráztam egy és más apró körülményekkel. Ezt biz utánam csinálhatja akárki. S már most tessék rám kimondani az itéletet. Tűröm békével.

Kritikus. De bizony nem úgy tett ön most, mint ama franczia tengerész, ki lőport kölcsönzött az ellenségének; hanem úgy tett, a hogy Commodus császár, mikor a circusban producálta magát, mint gladiator. – Szembeállíttatott magával holmi vékony dongájú legénykét, s miután azt nagy vitézül levágta, felvette a vállára s kikiáltotta magát győzhetetlen Herculesnek. Hát én velem – az önalkotta homunculussal – csak könnyű volt önnek megviaskodni; – de bezzeg, ha majd eljön az, «qui habet centum oculos!»