A Hypnopoie.

Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.

Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok jeladásával értesíték a távolabb levőket.

Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az egész.

A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater Aktæon pharosi módon.

A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána következők pedig mind meg lettek mérgezve.

«Disputa.»

Kritikus. Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze ügyében?

Szerző. A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt, s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek: ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt, s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel, hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat, hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok számára elkészített borok.

Kritikus. Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera, achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?

Szerző. Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga, melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s még jobban itatja magát.

Kritikus. No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle a Solom királyfi?

Szerző. Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek, (épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk köszönté, ép testtel maradt.

Kritikus. Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se fügefakermesz-gubics.

Szerző. Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.

Kritikus. S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.

Szerző. Sok obolusból telik ki a talentum.