«Begtas Kertjének Virágai.»

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.

A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.

Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?

Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta, megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?

Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.

Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.

Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.

A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra, megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi sanyaruságokhoz.

Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.

A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.

Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek előtt.

Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.

Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek zsoldot senkitől.

Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.

Ezek voltak Begtas kertjének virágai.

Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.

Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká» alakult. De még századok mulva is, ha büszkeséggel akart szólani a janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.

Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.

Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.

A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.

Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.

Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.

A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.

A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.

E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.

Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…

… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!

Milyen szomorú a szultán élete!

Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége, vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisáhnak, senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.

Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?

Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.

A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!

Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, képesek lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.

Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;9) de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.