A Király Tesz.

Nehéz ködként ülte el a jövő feletti aggodalom a király lelkét. A ködből csak a távol csúcsok ragyogtak elő, miket jól lehetett látni; de hogy mi van alant? mely utak vezetnek hozzájuk? ez a földi homály titka.

Mit cselekedjék? – Ha szentesíti a törvényt, ellenségévé teszi azt a rejtelmes tábort, mely mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel várat rak a maga fejedelmének s mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel egész házakat elpusztít. Egy vitéz ősének hős vérével irott sorok beszélnek erről, kit e titokteljes hatalom az Inkák trónjára emelt egykor s midőn a fejedelem szabadulni akart tőle, akkor ugyanez a hatalom a vesztőhely fövenyére dobott. – És kit tesz szövetségesévé ugyanakkor, midőn ezeknek hadat üzen? – A democratiát, a liberalismust, mely magát az Istent sem ismeri el királynak, nem hogy a királyt Istennek. Ismer-e a democratia «jó királyokat»? Nem Saint Just mondata-e a jelszó: «Király volt! ez a bűne!?»

Ha pedig nem szentesíti a törvényt, akkor kezébe adta magát e sötét hatalomnak, mely szintén nem jó barátja, nem szövetségese; melynek törekvése felhasználni a király nevét önző czéljaira, hogy azt gyűlölje meg a nép, azt itélje el a történelem; melynek világos cselszövénye a királyt, a kinek szabad szellemében nem bizik, boldogtalanná tenni, mint embert; gátul állani szivének hajlamai elé; megakadályozni, hogy szerelmét emelje a trónra, kényszeríteni gyűlölettel kötött, áldástalan házasságra, családi trónkövetelők számító kárörömére.

Az egyik oldalon egyik ősének rémképe, ki saját akarata után ment és megcsalatva, elárulva, a vérmezőn lehelte ki ifju hősi lelkét; a másik oldalon egy másik ősének alakja, ki engedett magával mindent tenni és élte egyhangú napjait a reszkető vénségig, neveztetve felségnek és atyának, midőn egyik sem lehetett.

És nincs senki, a ki a királynak e lelki tusájában segélyére jöjjön; ki egy tanácsadó szóval a kettős mérleg egyik serpenyőjét lebillenésre birja. Olyan egyedül áll az egész világon!

Akármelyikre határozza el magát, abból lehet jó, lehet rosz. Mindkét vitázó félnek a priori egyenlően erős érvelései vannak. De az «élet» melyiknek fog igazat adni? Itt a göcs!

Ha csak saját magáról volna szó, meg tudna magának felelni. De itt országainak nyugalma függ a kérdésben s talán egy világrész sorsa!

Az egész világon nem volt senki, a kitől lelke erőt kérhessen kölcsön. – Magára volt hagyatva. – Tehát egyedül akart maradni.

Udvarnokainak megparancsolá, hogy ma egész estig ne bocsássanak hozzá senkit. Senki ne nyissa rá az ajtót. Még a családtagok közül sem akar elfogadni senkit. – Estére együttes kabinettanácsot hivatott össze, melyben a családtagok és a miniszterek veendenek részt, akkor tudatni fogja elhatározását.

És azután nyugtalanul, öneszméivel küzdve, járt alá s fel dolgozó szobájában.

Delet harangoztak. Megállt a harangszót hallgatni.

Tehát igazán ez volna az utolsó harangszó? Vagy még a vesperát és az «angelus»-t meg fogja hallani estére: csak a matutinát nem többé?

– Ki mer ilyenkor bejönni?

A főkomornyik alakja jelent meg görnyedezve az ajtóban.

– Mit háborgattok? Nem mondtam, hogy senkit se fogadok el!

– Ezt az egyet mégis el kell fogadnia felségednek.

– Kell!? kiálta fel indulatosan a király; kinek ezt a szót soha még nagynénje, még miniszterelnöke sem merte szemébe mondani s most és ily lélekállapotában egy cseléd meri ezt odadobni eléje vakmerően.

– Kell! Felséges úr! sietett a cseléd ismételni. Hermione Peleia Romanowna czárevna vár kihallgatásra.

E névre a király arczát egy pillanatra elhagyta a vér. Szive elkezdett sebesen dobogni. Tántorgott, szédült.

– Várj! inte a főkomornyiknak. Rendbe kellett szednie magát; hiszen minden tagja királyiatlanul reszketett. Erre ez egyre nem volt elkészülve. Valami sugalta neki, hogy ez az utolsó, legnehezebb próbatét, melyet szivére mértek. De ennek még nem várt vége lehet.

Lassankint visszatért arczára a pír. Azután nagyon is visszatért. A reszketést hőség váltotta fel. «Megálljatok! mondá magában, ti ide hoztátok őt elém! Ám lássátok, hogyan vihetitek el innen?»

– Vezesd a czárevnát és kisérőnőit az elfogadási terembe, parancsolá a király. Sietni fogok oda.

És azután nem várta vissza komornyikját, hogy átöltözzék. Más ruhát öltött. Nagynénje előtt csak úgy jelent meg, mint unokaöcs; de Hermione Peleia előtt császár-király akart lenni.

Mellékszobáin át sietett az elfogadási terembe.

Hermione Peleia nagyherczegasszony orvosnője és jogtudornője kiséretében várt ott. A Parabolana-hölgyek sárgafekete öltözete volt rajtuk.

Császár és király akart ő Hermione Peleia előtt lenni s midőn meglátta őt magához ily közel, gyermekké lett. Az a boldog idő jutott eszébe, mikor egymást legelőször látták, mint gyermekek: mikor szülőik örömkönyező szemei előtt gyűrűt váltottak. Az oly régen volt már!

De azért a király még sem állhatta meg, hogy elfeledve minden fejedelmi méltóságát, félig vágyó örömtől, félig daczos elhatározástól hajtva, oda ne siessen hozzá és kezét ne nyujtsa neki s midőn megkaphatta a viszonzó kezet, ott ne tartsa azt magánál s a leggyöngédebben ne szólítsa őt nevén:

– Hermione!

– Felséges úr!

– Mi egykor neveinken hivtuk egymást.

– Akkor neveink egyenlők voltak. Trónörökös volt mindkettőnk czíme. Ön most császár és király – én pedig Sacherij Hermione Peleia kisasszony vagyok.

– Oh! ne gúnyolódjál.

– Nem gúny ez, felség. Száraz való. Hivatalosan van ez tudtomra adva. Felséged törvényszékei mondták ezt ki itéletileg. Ime itt az itélet. Ez hozott ide engem.

Ezzel átnyujtá a czári herczegnő a magával hozott iratot a királynak.

– Ki merte ezt tenni? kiálta fel lángoló haraggal a király, midőn megpillantá a borítékra irott nevet.

– Tekintsen bele felséged és meg fogja érteni.

A király végigolvasta az iratot. Eleintén a bámulat és a boszuság tölté el lelkét; de egyszerre kezébe akadt a vörös fonál, mely e cselszövény gubanczát megoldja. Akkor aztán visszatért nyugalma.

– Nekem van tudomásom ez ügyről. Tatrangi Dávid menyasszonyát, Szentivánfai Rozálit a Sabina visszaköveteli magának.

– S erre joga van a szentesített alapszabályok és a gyámi hatalom erejénél fogva. A törvényszék kénytelen volt a Sabinának igazat adni.

– Ezt mondja a jogtudornőd?

– Ő itt van velem.

– Hm! Nem volt jogtudornőd a szent-marxi nőiskola növendéke?

– Igen, felség!

– Értem. És most ő adta neked azt a tanácsot, hogy hozzám jöjj. Mit kivánsz tőlem?

– Felség! Még nem alázott meg annyira a sors, hogy minden büszkeségről letegyek. Nem az bánt, hogy nekem, mint Sacherij kisasszonynak a helyhatóság utolsó bérszolgája előtt is kaput kell nyittatnom. Én tudom becsülni a polgárok közötti egyenlőséget. De a hol az egyenlőség fennáll, ott minden polgárnak a háza az ő vára; «my house is my castle!» S olyan törvény ott nincs, mely bárkinek is jogot adjon a «király nevével» más házába betörni. Ez országban szabad az. De viszont vannak kivételek, melyek jogot adnak egyes házak birtokosainak, hogy kapuikat minden világi hatóság elől bezárják. Ezek a kolostorok.

– Úgy-e? szóla közbe a király. Egyet villámlottak szemei. Jól találta ki sejtelme a talány nyitját.

– Én házamat nyomorultak ápoldájává avattam fel. Azok a nők, kik e házba belépnek, viselik a szentek glóriáját s a martyrok töviskoszorúját. Isten látja azt jól. De az emberek nem látják. A Parabolana-menhely csak magánápolda, nem fölszentelt zárda. Én tehát, hogy magamat és a velem együtt lakó tiszteletreméltó nőket minden jelen és jövendő zaklatástól megmentsem, folyamodtam a pápa ő szentségéhez, hogy a Parabolana-menhelyet avassa fel kolostorrá, s engemet erősítsen meg abban, mint fejedelemnőt. A pápai breve megjött, ime itt van. S én elhoztam azt felségedhez, hogy «placetum regium»-át kérjem hozzá. Remélem, felséged nem fogja rossz néven venni Sacherij Hermione kisasszonytól, ha mégis «fejedelemnő»-vé lenni vágyik.

Egészen belátott most már a király a cselszövénybe.

Nem Mazrur és társainak brutalis erőszakoskodása volt itt a mozderő. Az csak a gép volt.

Most aztán tudta már a király, hogy mit fog tenni, hogy mit kell tennie?

Számítottak az ő gyöngeségére. Azt vélték, hogy az északi Nihil országától annyira retteg, hogy nem meri megsérteni annak egyik közegét, hogy nem meri királyi vaskeztyűs kezével torkon ragadni Mazrur és társai czégének hydráját. Hanem hogy inkább engedi szerelmesét, saját eljegyzett mátkáját a világtól megválni s zárdafejedelemnővé lenni, hogy a szégyentől így oltalmazza meg.

Sokszor megesett az már, hogy egy szelid emberből hőst csináltak az által, hogy még jobban meg akarták alázni.

– Ha! Ez egy szótagú hang hagyta el a király ajkát. Lehetett az nevetés, vagy dacz, vagy önkérdezés hangja. Átvette Hermionetől a pápai brevét.

– Tehát te zárdafejedelemnő akarsz lenni, Hermione. Szólt a bizalmas nyájasságtól enyhített hangon. Lásd, én is zárdafejedelem vagyok itten: a «szegénység», «alázatosság» és «nőtlenség» hármas fogadalmával. Aláirásomat kivánod? Akkor meg kell látogatnod czellámat. Akarod-e? Hiszen mi szentek vagyunk mind a ketten, és mégis összekötve. «Matrimonium Sancti Josephi!» A két úrhölgy kövessen bennünket. Meglátogatod-e velem czellámat?

A király karját nyujtá Hermionénak, a czári herczegnő egy parancsoló pillantást vetett kisérőnői felé; azzal a király karjára támaszkodva, engedé magát annak dolgozószobájába vezettetni. A két udvarhölgy megállt a szoba nyitott ajtajában s hallhatott egy-egy szót, mit a király és a herczegnő egymással beszélt.

A király leülteté Hermionét az egyszerű karszékbe, mely iróasztala előtt volt.

– Nézd, ez itt az én oltárom, szólt, iróasztalára mutatva. Itt szoktam Istennel beszélni, országaim sorsáról, lelkem nehéz küzdelmeiről. Itt hullanak senkitől nem látott könyeim; itt álmodom ébren, senkitől nem sejtett örömeimről. Oh! az egész világon ez az egyedüli hely, a hol nyugton érzem magamat. Ez az én oltárom. És lásd: ennek «peristeriuma» is van. Benne áll a szent kép, melyhez lelkemet fölemelem, és a zsolozsmák, miket hozzá elsóhajtok. Akarod-e képet látni?

A király felnyitá iróasztala peristeriumszerű rejtekét, s kivette abból azt a könyvet, melynek legelső lapjára Hermione arczképe volt festve.

A herczegnő szemeit önkénytelen ellepte a köny, midőn arczképét megismeré.

Hermione bárhova nyitott a könyvben, nem talált abban mást, mint lángoló szerelmet; büszke, égben járó, napsugártiszta szerelmet; fájó, fejedelmi kinokkal teljes szerelmet; földet megingató, tengert felforgató, lánczra vert óriások szerelmét.

Egész fölháborodottan kelt föl az asztaltól és arcza lángolt; de abban a lángban éppen annyi volt a büszke harag, mint a szenvedélyes szerelem.

– Árpád! szólt, megragadva a király kezét, s először szólítá őt nevén, egész önfeledten; arra, hogy mi ily szavakat mondjunk és viszonozzunk egymásnak, kettőnk közül egyikünknek királynak kellene lenni.

– S nem vagyok-e én az?

– Nem!

Ez a szó oly hangosan volt mondva, hogy meghallhatták az ajtóban állók is és találgathaták belőle, vajjon miről beszélnek «ők»?

– Nem vagy az! A mely országban fényes nappal, az uralkodó szemei előtt felütheti sátorát a rabszolgakereskedés, s vásárra viheti a nemzet leányait ezerszámra s eladhatja a külföld minden sybaritáinak; a mely országban a menekült szerencsétlent a külföldi üldöző bérszolgái asylumából kiverhetik; a mely országban a pénz veszi meg a törvényt; a mely országban a fosztogatásnak rendszere van, a gyalázatnak temploma van; a mely országban a trónon ülőnek mindenki parancsol, de ő nem parancsol senkinek: annak az országnak a feje nem király, csak megkoronázott báb!…

Ez fenhangon volt mondva! Nem tehetett róla. Kitört szivéből a rég ápolt keserv. Ingerelve volt rá. A király vallomása oly villanyszikra volt, melynek a kitörést elő kellett idéznie.

A király pedig bámulva nézte a csodaszép haragvó alakot és hallgatott. Szemei nem tudtak megválni e szép villámló szemektől.

Hermione leküzdé lihegő keble viharát.

– Kérem, felség, szólt a király asztalán heverő pápai brevere mutatva: legyen olyan kegyes és irja rá, hogy «placet».

– Azt kivánod, hogy aláirjam nevemet? kérdé a király, mélyen tekintve a herczegnő szemeibe.

– Könyörgök.

– Jó! Tehát aláirom a nevemet.

A király megmártá tollát. Hermione herczegnő keserű nyugalmat erőszakolt magára.

A király aztán fogta azt a másik iratot, mely iróasztalán feküdt, annak a végsorai után irá alá nevét. A pápai brevet pedig fogta és félretevé egy mellékasztalra.

– Megtörtént. Aláirtam.

– Mit? felség!

– Azt a törvényt, melyet országgyülésem hozott a kolostorok eltörlése iránt. Azt kivántad, hogy király legyek: király leszek! Eddig nem voltam az; ezután az leszek. De akkor, az égre mondom, te királyném fogsz lenni! Elbocsátom azokat a minisztereimet, kik kezeimre, lábaimra tekergőztek, mint a fűnyüg, s akadályoztak minden szabad mozdulatban. Fel akarok emelkedni és haladni! Kezembe akarom venni a zászlót, mely a becsületesek, a szabad emberek zászlaja. Járni akarok öneszem és önszivem vezetése után. S akkor aztán, ha rám akar szakadni a világ, az én fejemet találja legfölül.

– Akkor mindkettőnkét együtt találja! Rebegé mélyen elfogódva a herczegasszony, s mindkét kezét nyujtá a királynak.

Ah! mennyi heves csókkal lett e kéz elhalmozva! A király egészen elfeledé, hogy tanuk is vannak jelen, a kik mindent látnak és hallanak. Bánta is már. Holnap úgyis minden utcza tele lesz azzal.

– Most már olvashatod! szólt Hermionénak, a kitárt naplóra mutatva. A herczegnő gyermeteg örömmel ült le és olvasá reszketve egyik lapot a másik után; egy-egy költemény volt minden lap, és minden lap után mély gyönyörrel tekintve fel, a királyt kereste szemeivel.

Igen. Keresnie kellett őt, mert a király nem állt meg most a háta mögött, hogy vállán áthajolva, együtt olvassa vele szerelmi vallomásait. Nem. Hevesen járt fel s alá szobájában, míg a herczegnő olvasott s beszélt merész szavakat félig hozzá, félig önmagához.

– Majd megmutatom én nekik, hogy tudok szétütni közöttük! Majd megérzik ők, hogy a királyi bot nem játékszer. Velünk fog tartani minden becsületes ember. És minden hazafi. A ki ellenségünk akar lenni, álljon szemközt! Azt leverjük! Nem fogunk félni a kardmarkolattól sem.

És Hermione Peleia szemeinek tekintete annál nagyobb gyönyörrel kisérte őt, mentől nagyobb figyelmetlenséget tanusított a király vendége iránt. Így tetszett neki a király.

A király pedig, a mint egyszer hozzá kezdett a repüléshez, olyan kedvet kapott hozzá, hogy le sem szállt többé. Főkomornyikját becsengeté.

– Siess! Boldogult anyám lakosztályát a déli palotaszárnyban ma estig hozasd rendbe. Nagynénémet, a jó Karolinát, ki e lakosztály egy részét elfoglalva tartja, értesítsd, hogy vendége érkezik: Hermione Peleia Romanowna herczegasszony, még ma!

– De felség!… szólt közbe a herczegnő.

– Ne beszélj nekem az udvari etiquetteről! Hát majd el fognak rajta szörnyedni az udvar hypocritái és sycophantjai. De majd adok én nekik még ma egyéb elszörnyedésre való okot is. Te kisérőiddel együtt itt maradsz addig nálam. Én ragálylyal terhelt Alhambrádba többé vissza nem bocsátalak. Kérdem is én, hogy mit mond rá a pruderie? Itt kell maradnod nálam. Szükségem van rád. Egyedüli tanácsosom vagy. És énnekem még ma estig egész halmaz indítványt, javaslatot kell elkészítenem, a mit nem bízhatok másra, s a mit a mai cabinettanács elé kell terjesztenem. A következmények mindkettőnket érdekelnek. Itt nincs idő azon tanakodni, hogy milyen udvari szertartással lépj be legelőször a palotába, hanem arról van szó, hogy miként meneküljünk egy sülyedő hajóból egy mentő dereglyébe.

Azzal ismét főkomornyikjához kezdett beszélni.

– Azután elsietsz a herczegnő parancsával az Alhambrába, s azt átadod Szentivánfai Rozáli úrhölgynek, ki a herczegnő udvarhölgyeivel együtt ide fog sietni.

– Hát az én nyomorult betegeim? – rebegé a herczegnő.

– Lesz rájuk gondom. Azután sietsz fölkeresni a hotel du Mondeban bizonyos Tatrangi Dávid urat, ki a legegyszerűbb orvosszerrel az egész Székelyföldön megszüntette a pellagrát, s gyógymódját nekünk ingyen felajánlá. Azt felkéred, hogy a herczegnő által alapított pellagra-kórházat azonnal vegye gyógykezelése alá. Holnap reggel pedig jöjjön fel hozzám kihallgatásra. Várj még. Utadba ejted a rendőrfőnököt és tudatod vele, hogy haladéktalanul siessen fel hozzám. Most repülj! Mindent elvégezz. Így nem érsz rá, hogy valamit kifecsegj.

A főkomornyik a rábizottak halmaza alatt szédelegve távozott el.

A király pedig egy széket húzott Hermione Peleia herczegasszony mellé, elővett iróasztala fiókjából egy halmaz okiratot és azt mondá neki:

– Most már nézd ezeket át és mondd meg, jól lesz-e így, a hogy én gondoltam?

A herczegnő olvasott és bámult. A királynál rég el volt az határozva mind, a mit ő óhajtott; rendszeres tervbe idomítva; részletesen kidolgozva. Csak az elhatározás hiányzott hozzá, hogy azokat világ elé hozza. Hermione eddig csak szerette a királyt: most már becsülte is.

És azoknak a terve, a kik azért hozták ide Hermionét, hogy őt a kolostorba vezessék, nagyon megfordult; a trónra segíték fel…

A két tudornő azalatt ott állhatott az ajtóban és tanakodhatott magában, szótlanul, mi történt itt most? Ez a kis büntetés elfért rájuk. Megvolt az érdemelve. A király nem igen szánakozott rajtuk. Úgy tanácskozott a Hermione elé rakott iratok felett, mintha nem is tudna a két hölgy jelenlétéről.

Hogy azon hosszú három óra alatt, mely az udvari főkomornyik rendelkezésére állt a kabinettanács összeültéig, hogyan nem árulta az el a királytól vett parancsot a czári herczegnő elfogadtatása iránt a két hatalmas családtagnak? annak a magyarázata nem annyira a megbízott jellemében, mint inkább a körülmények találkozásában keresendő.

Sietett biz ő egyenesen Karolina főherczegnőtől lejövet Mária Clara főherczegnőhöz; de annak főudvarmesternőjétől azt a választ nyerte, hogy ő fensége kápolnájában imádkozik. (Mint természetesen sejthető: az ég sugallatáért a király leendő elhatározására.) Itt tehát nem adhatván túl a becses titkon (a főherczegnő sokáig szokott ájtatoskodni), futtában felsietett Henrik Zsigmond főherczeghez, kihez mindenkor bejelentés nélkül volt bejárása. Annak a főkomornyikjától meg azt hallotta, hogy ő fensége a vérmezőn van a pneumodromonban. «Pneumodromon»? Ezt a szót a főkomornyik úr soha sem hallotta; hanghasonlatosságból azt hivé, hogy az valami olyan «hyppodrom»-féle. «No ott majd rátalálok!» Hiszen rá is talált. Csakhogy az a pneumodromon nem más, mint egy nagy hadi léghajó, melylyel éppen most tesznek próbát a vérmezőn, egy század katona kezében tartott kötéllel vezeti a légben úszó szörnyet pórázon előre-hátra, kisérletül annak hadi tényekben alkalmazhatóságára. A főherczeg fennül a pneumodromonban, s oda bizony a főkomornyik nem mehet utána.

Mire aztán küldetéséből visszakerült, akkor meg már a családtagok mind összegyülekeztek a tanácsteremben, s ott felötlés nélkül nem lehetett hozzájuk furakodni.

Más embernek pedig nem volt érdemes a titkot elárulni. Nagy megnyugtatására szolgálhat mindenkinek, hogy ingyen nem árulnak el senkit.

A főkomornyik egész jó lélekkel jelentheté ő felségének, hogy minden rábizottat elvégzett és semmit el nem árult.

A király nem törődött most az ő csekélységével.

Lelkében új erőt érzett, a mióta terveit Hermione Peleiával közölte, s ő általa helyeselve találta. E kedves «tanácsosának» figyelme néhol segített kiegészíteni a hiányokat, rokonszenves lelke kitalálta a még ki nem mondott gondolatokat, s buzdítást adott a tétovázónak, hogy merjen.

A király saját lelkét találta kiegészítve a czári herczegnőben, s ettől fogva tudott bizni önmagában.

Ő maga kisérte fel Hermionét nagynénjéhez, Karolinához, ki egy dán királyi herczeg özvegye volt, a család egyik legrokonszenvesebb tagja, ki mind a királyt, mind a herczegnőt gyermekkoruktól fogva igen szerette, de az ország és a család ügyeibe nem avatkozott soha. A főherczegnő mint szerető rokon fogadá a czári herczegnőt, némi reszketést árulva el; mert tudta az elfogadás következményeit. Ez Árpád királynak még koronájába is kerülhet.

A király búcsut véve a czári herczegnőtől, visszatért dolgozószobájába s ott várt, míg főudvarmestere és főajtónállója jönnek jelenteni, hogy a kabinettanács együtt van.

Akkor egy összehajtott ívrétű papirt felvett asztaláról, még egyszer végigfutott annak kikezdésein s azzal keblébe dugva azt, átment a tanácsterembe.

Ez azon terem volt a régi várlakban, melyben ő felségeik a hajdani udvari bálok alkalmával cerclet szoktak tartani.

A hosszú szőnyeggel leterített asztal felső végén szokott ülni a király, alsó végén Mária Clara herczegasszony. Ő az egyedüli női családtag, ki a tanácsban üléssel bír; s a kik értenek a symbolisticához, azt a felfedezést is tehetik, hogy ez asztalnak két elnöke van; sőt néha épen ott van az «asztalfő», a hol a főherczegnő ül.

Jelen vannak azonkívül az uralkodó család többi Budapesten lévő tagjai, kik mind az asztal egyik felén ülnek, a király jobbja felől, míg a baloldalt a miniszterek foglalják el.

A feszült várakozás mély csendje fogadta a királyt. Az ajtók nesztelenül záródtak be, a léptek hangja elveszett a szőnyegeken. A boltozatról levilágító villanylámpa minden árnyékot elűzött a teremből. Teljes világosság és teljes csend volt, a mi legjobban megpróbálja egy szónok lélekjelenlétét. Két gyertya égett azonkívül a király előtt, egy arany feszület mellett; e gyertyák lobogványa a villanyfény mellett mint két veres lidérczláng tünt elő.

A királyt néma főhajtással fogadá a kabinettanács, mit ő felsége komoly tekintettel viszonzott; aztán elfoglalta helyét s inte, hogy üljenek le.

Azután kivette kebléből az összehajtott iratot és kiterjeszté azt maga előtt. Erre csendes mozgás támadt. Mi lehet e teleirott íven?

«Szeretteim, Híveim!»

«Isten sugallatát és saját meggyőződésemet követve, tudatom veletek több rendbeli elhatározásaimat.»

«Miután alkotmányos országban törvény az, a mit a többség határoz, ennélfogva én, mint a törvényhozás második tényezője, a magyar országgyülés által hozott és elém terjesztett törvényt a szerzetek eltörléséről, ezennel királyi aláirásommal szentesítem.»

Egy halk, felszívott sóhaj hallatszott sokszorozottan e szavakra, az elszörnyedés szótlan hangja.

És abban a pillanatban egyszerre kialudt a padmalyról alávilágító villany-fénylámpa.

Lehet, hogy csak a gépkészülék ügyetlensége okozta ezt, lehet, hogy szinpadi hatásra számított terv szerint oltották azt ki, egy titkos jeladásra; a királyt nem zavarta az meg. Ott égett előtte a két gyertya. Ő neki elég volt az, hogy iratát lássa; hanem az egész nagy terem a két gyertya mellett félsötétben maradt, s az asztal többi alakjai, mint egy Rembrandti háttér csoportozata, tüntek elő a homályban.

A király arcza és az arany feszület volt csak megvilágítva.

Folytatá:

«E törvény végrehajtásával megbízom belügyminiszteremet.»

«Egyúttal kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, hogy az általam összeállított tervezet alapján a törvényesített szerzetek tagjaira nézve érdemeikhez és szellemi tehetségeikhez mért munkakörnek rendszeresítéséről, a tehetségteleneknek illendő ellátásáról szóló törvényjavaslatot a képviselőháznak azonnal beterjeszszen. Továbbá a nemtörvényesített szerzetek birtokviszonyait elintéző törvényjavaslatot; azonkívül a honosítást és polgárosítást szabályozó törvényjavaslatot, valamint a katholika egyháznak a nevelés ügyében megadandó autonomiáját, s az országos nevelési alapnak ezzel összekötött czélszerű kezelését megállapító törvényjavaslatokat, mind együttesen még az ülésszak alatt a ház asztalára letegye.»

Jó, hogy ily sötét volt. Nem lehetett látni a hatást az arczokon.

A király pedig még mindig nem félt a sötétségtől. Folytatá:

«Ezenkivül kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, miszerint többszörös indokolt panaszok érkezvén hozzám az iránt, hogy létezik Magyarországon egy oly intézet, mely humanitarius czím alatt kárhozatos erkölcsrontó emberkereskedést űz; többen az érdeklettek közül, kik hazájukba visszaszökhettek, tanuskodván az iránt, hogy Oroszországba nem mint férjhez adott nők, de mint eladott rabnők vitettek el, annálfogva ez intézet vezetői ellen, bárkik legyenek is azok, rögtön a legszélsőbb szigor alkalmaztassék; az intézet ügyei egy az országgyülés által kiküldendő bizottság által megvizsgáltassanak; az intézetben bármily czím alatt létező nők azonnal rokonaikhoz visszaküldessenek; s a kik ez ügyben bűnösöknek találtatnak, a büntetés legnagyobb mértékével sujtassanak.»

Hah, hogy igyekezett az a két gyertya fényesebben lángolni. Az arany feszület töviskoronás királya, mintha ölelésre tárta volna karjait a másik király elé, mintha mondta volna: «folytasd!»

«Ugyan ennek folytán meghagyom külügyminiszteremnek, hogy minden ez országos botrányra vonatkozó vádak kiderítése iránt szükséges adatokat az orosz kormánytól megszerezni minden úton törekedjék.»

«Továbbá meghagyom kereskedelmi miniszteremnek, hogy Erdély székely földén felállított hyalichor gyár czégének, Tatrangi és Társának új találmányára húsz évi szabadalom-levelet kiállítson, s annak az ideig külvámmentessége iránti törvényjavaslatát a ház elé terjeszsze. Ezzel egyidejüleg kívánom, hogy belügyminiszterem és pénzügyminiszterem egy törvényjavaslatot készítsenek, egyetértőleg a hadügyminiszterrel és honvédelmi miniszterrel, – mely szerint a Gyilkos havas mellett fekvő öt négyszögmértföldnyi kamarai birtok azon székely letelepülők számára átadassék, kik az Ichor-termeléssel és a hyalichor gyártással foglalkoznak, adó és katonai szolgálat alóli mentességgel.»

Kezdett csendes feszengés hangzani a nyugtalanított karszékeken.

«Azonkívül meghagyom belügyminiszteremnek, hogy az orvosi tanács által kipróbált és jónak talált «ichorismust» a legnagyobb sietséggel minden közkórházaknál alkalmaztatni el ne mulaszsza, s ezt ugyanazon országos rendszabályok sorába vegye fel, melyek közé a himlőbeojtás is tartozik.»

A teremben még mindig félsötét volt. A főudvarmester sietett a partialis lámpafogyatkozás után azonnal a fővilágítómestert fölkeresni, hogy az ekklipsist oszlassa el, de még nem talált rá. A király nem láthatta a távolabb ülők arczain szavainak hatását.

Azokra pedig még sok meglepetés várt.

«Miután kultuszminiszteriumom teendőit ezentúl belügyminiszteriumomra ohajtom átruházni, eddigi kultuszminiszteremet, királyi kegyelmem biztosításával e hivatalától fölmentem és ugyanőt németországi nagykövetemmé kinevezem.»

«Mivelhogy azon miniszteri állomásnak, mely személyem mellé rendeltetett, most már az év egy részét ez országban töltvén, semmi értelme nincsen, e miniszteri állomást megszüntetem, s annak jelenlegi betöltőjét Horvátországunk báni méltóságába emelem.»

«Nagy fontossággal bírván országainkra nézve Galicziának kielégítése és állami szervezése, valamint hadseregeinknek tervszerű vezénylete, ezennel kinevezem kedves bátyámat Henrik Zsigmond főherczeget Galiczia helytartójává és hadseregem generalissimusává, azon meghagyással, hogy székhelyét Krakkóban haladéktalanul foglalja el.»

«Kedves bátyámat, Ottó herczeget ezennel utasítom, hogy ausztriai honvédparancsnoki állomását betölteni siessen, s ezzel együtt járó feladatait végezze.»

«Szeretett nagynénémnek, fenséges Mária Clara főherczegasszonynak azon többszörösen ismételt óhajtásába, miszerint udvartartását zord éghajlatunk alul a kies Salzburgba áttehetnie engedjem, nehéz szívvel bár, de indokai által meggyőzetve, beleegyezem…»

(«Hisz ez valóságos razzia!» suttogá egy hang a félhomály hátterében.)

«Végül tudatom hiveimmel és szeretetteimmel azon rám nézve kedves és hiszem, hogy egész országomra nézve örvendetes eseményt, miszerint amaz igéretteljes összeköttetés, melyet Istenben boldogult dicső szüleim több év előtt a köztem és Hermione Peleia czári herczegnő között végbement ünnepélyes eljegyzés által felavattak, a mai napon fenséges jegyesem szivélyes elhatározása és beleegyezése által ujból megerősíttetett; mely frigyet Isten áldása, s hiveim és szeretteim üdvözlete fogja bizonynyal kísérni: óhajtom.»

E perczben újra kigyulladt a villanylámpa; de e készülék szokása szerint az első kiviláglás csak néhány perczig szokott tartani, hogy ismét elsötétüljön s aztán csak ujabb nehány pillanatnyi szünet után kezd a teljes világításhoz.

E meglepő percz alatt, melyben a hirtelen kigyult világ véletlen talált mindenkit azon alakjában, melyet a biztos sötétségben kiki fölvett, a következő képet látta a király maga előtt:

Henrik Zsigmond főherczeg mind két kezébe kapva tartá kardját, tán hogy az asztalra vesse, vagy hogy kirántsa hüvelyéből? arczán a harag és dacz kifejezése volt; Mária Clara főherczegnő székéről félig fölemelkedve, kinyújtott kezével a királyra mutatott, mintha azt mondaná: «le onnan a trónról!» a kultuszminiszter a düh és elfojtott gyülölet hyena-tekintetével nézett a királyra; a személye melletti miniszter előkelő gúnynyal vonta félre a száját, a hadügyminiszter arczán a legnagyobb ijedtséget fejezve ki, két kezével kapott fejéhez, a belügyminiszter pedig feldult hajában vakart az öt körmével; és a többiek ott sorban mind megannyi hogarthi mintául a megriadást, a csufondároskodást, a pártdühöt, a fanatismust, a kárörömöt, a felségsértő gőgöt fejezék ki; volt egy ragyogó arcz is köztük, csak egy, a honvédelmi miniszteré; a pénzügyminiszter hátrahajtá a fejét és nyelve hegyét fogai közt tartva elmélkedett a hallottakon, a külügyminiszter pedig hátra fordítá a fejét.

Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Azután ismét sötét lett. Az is tartott nehány perczig. Ezalatt a meglepett alakok ismét rendezheték magukat. E nehány percz alatt a tompa csendben halk suttogás támadt az asztal körül, mintha mindenki szomszédjával cserélne eszméket. A király nehány érütésig megpihent.

Azután ismét szólt. Szilárd, csaknem recsegésig kemény hangon.

«Mindezek pedig, a miket itt és most előadtam, változhatatlan uralkodói akaratom és elhatározásom…»

A villanyfény most már teljes világítással jelent meg újra.

Az asztal körüli arczok mind rendben voltak már. Semmi változás, semmi indulatkifejezés sehol. Ünnepélyes komolyság volt és csend.

E várakozásteljes csend közepett Henrik Zsigmond főherczeg fölemelkedett székéről és így szólt:

– Felséges rokonom, császárom és királyom! Én a rám ruházott magas megbizatást mély hódolattal fogadom el, s hiszem, hogy mindazon hű alattvalói felségednek, kiknek vállaira e mai napon annyi megtisztelő feladat nehezült, felséged akaratából, hasonló készséggel ajánlandják fel minden tehetségeiket felséged trónjának és koronáinak megvédésére.

E szóknál mindenki felállt és egyhangú volt a halk szózat:

«Éljen a király!»

Mintha nem is ugyanazok az alakok lettek volna, a kiket ama futó pillanatban mutatott fel a villany-fény.

Midőn mindenki visszaült helyére, Mária Clara főherczegnő állva maradt.

– Kedves öcsém, felséges uram, még nekem van nehány szavam tehozzád. Igaz, hogy többször ohajtottam az udvar zajától félrevonulni és kies Salzburgom csendjében tölteni életem hátralevő napjait, de most, midőn oly lépésre szántad el magadat, mely királyi fejedre egyaránt hozhat fényt és veszélyt, engedd meg nekem, hogy a mint tőlem telik, a fényt növeljem s a veszélyt megoszszam. Engedd meg nekem, hogy császári arádnak nász diadémját én tehessem föl homlokára: a család legöregebbje.

A király meg volt hatva; fölkelt székéről, odasietett nagynénjéhez, annak megcsókolá a kezét, mire a főherczegnő megölelte a királyt.

Mikor a király ismét széttekintett, saját szemei is nedvesek voltak, s úgy látta, hogy a nagy kabinettanács tagjai mind a szemeiket törülik.

A király utoljára is elhitte, hogy a villanyfény hazudott az imént.

Ámde legyen szabad ő felsége legmagasabb hitével szemben azon legalázatosabb véleményünknek kifejezést adnunk, hogy a villanyfény igazat mondott.

És ha ő felsége e rövid perczig látott tüneményben felismeré vala a sors intő oraculumát, nem hágy meg egynek is a kezében semmi ártó eszközt, azok közül, kiknek arczaít eltorzítva látta, legyen bár ez ártó eszköz kard, marschallbot, irótoll, pecsétnyomó, vagy kulcs!