Az Astrapé.

A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.1) Dávid ezt a prózai közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.

Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.

«Astrapé, 3 órai!»

Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még egy csomó a hóna alatt.

Ez az Astrapé aztán egy hirlap.

Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel és külföldnek, a legujabb táviratok és a fővárosi sensatios hirek, a gyülések nevezetesebb beszédei és mindez – egy nyolczadrét lapon.

Az Astrapé gyorsirászati jegyekkel irott lap; annálfogva mindaz, a mi a lepedő-lapokon egy egész regál-ivet foglal el, az Astrapéban egy kis lapocskán elfér. És a mellett kiállítása is az emberileg elérhető legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betüszedő, se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. A hogy a a szerkesztő teleírja a papirlapot (melynek elkészítéséről már a mult században elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az iróasztalához srófolt villanygép kétszáz lenyomatot négy percz alatt elkészít; a szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni, mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, a mi által a tiszta papiros a villanygép pálczái közé, arról a gép által mozgatott s matriczul szolgáló beírt lapra s onnan a kosárba leugrik. Az alatt írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a másikban; a kezével ir, a lábával nyomtat. Ilyenformán nem kell neki se szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a helyihirek behordói is; «penny a liner», ők bediktálják, mi hir a városban? a szerkesztő odairja, a lábával hajtja a papirtoló gépet, a villanygép nyomtat s öt percz mulva a kihordó a fris ujdonságot már nyomtatva árulja az utczán, a kávéházakban, az indóházakban: egy fillérért!

Egy egész lap egy fillér?

Átkozott concurrentia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, a mibe a többi lap betüszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy fillérnél kisebb pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az összes óvilági journalistikát meg fogja ölni.

Ezért a neve «Astrapé» (görögül villám), mely gyors és öl.

Még ugyan védi ellene a typograhiált hirlapokat az a körülmény, hogy nem tud minden ember gyorsirászatot olvasni; azonban évről-évre szaporodik azoknak a száma, a kik azt elsajátították. Már minden gymnasiumban tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, a mi megkivántatik. Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők sürgős levelezéseiket csak gyorsirászati jegyekkel folytatják. A hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb. cincographiált gyorsirászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klassikusok gyorsirászati kiadványokban jelentek meg; Vörösmarty összes munkái három, Arany János összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak a gyorsirászatra.

Eképen ellenállhatatlanul terjed a stenographiát ismerő közönség s vele együtt az Astrapé hatása. Aztán egy fillér az ára. Nem is kapni már semmit a világon egy fillérért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a fillért az is, a ki nem tud gyorsirászatot olvasni, a szomszédja bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt s hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.

Dávid már hazulról jött a gyorsirászat ismeretével, a katonaságnál szintén tanították: az igen szükséges a gyors rapportoknál; ő is kiadott hát egy fillért a három órakor megjelent Astrapeért, s aztán mindjárt a lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legujabb sensatiós hirt.

«Hallatlan merénylet a főváros közepén fényes nappal!!!»

«A Sabina világhirű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt szinhelye. Egy közkatona, a XII. voltigeur-ezredből 11 és fél órakor megrohanta az intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját, nagyméltóságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid. Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert igazgatót csak nagynehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata volna családi tüzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap ez ügy miatt, mint halljuk, interpellatió fog intéztetni a hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségre nézve székely, vallására nézve szombatos.»

Mikor Dávid ezt a hirt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelenteni magát, hogy ne keressék: ime itt van.

Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.