XVIII. FEJEZET. A BÖRTÖNBEN.
Hát hiszen az elején nem lehet ezt a dolgot olyan tragikusan venni, mint a hogy Trenk Frigyes maga hangoztatja az emlékirataiban.
Nem volt ez «Justiz-mord».
A király rajtakapta egy gárdistáját, hogy az nagyon is a tilalmasban vadászik, még pedig az ő vadaskertjében, sokféle bolondságot követ el az ő rovására s e miatt egy kis javitóintézetbe küldé, egy kis porkoláb-fogságra.
Hiszen tudjuk, mi az a porkoláb-fogság. Csupa merő tréfa.
A fiatal ember nincs zár alá téve: az ordináncz tiszttel egy szobában aluszik, azzal együtt ebédel, vacsorál, sétál, ostáblázik. Hozat magának a charcutiertől mindent, a mi jó és drága, olvashat, verseket irhat, kenyérbélből szobrocskákat készíthet s a várkertben szegfüveket nevelhet. A mi pedig az egyébfajta nélkülözéseket illeti: még most csak huszonegy esztendős az ember; annak még nem is kellene ezen jártatni az eszét. Huszonegy esztendős korában az ember az anyján kívül más nőnek meg nem csókolja a kezét. Ez a kis vesztegzár bizony nem ártott volna meg Trenk Frigyesnek.
A királynak, elképzelhető, milyen keserves jelenetei voltak Amália herczegnővel a kedvelt cicisbeo elcsukatása miatt! A mennyire lehetett, szemet is hunyt Frigyes király a herczegnő további magaviselete fölött. Levelezhetett titokban Trenk Frigyessel. Az nem árt meg. Mindennap irhattak egymásnak, versben és prózában, forró érzelmeikről. Azt is megtehette a herczegnő, hogy elfogott kegyenczének ezer aranyat küldjön, fogsága kényelmesebbé tételére. S ezer arany akkoriban roppant pénzösszeg volt. Kivált Glatz várában. Kivált egy államfogoly kezében. A rendes havi dija egy államfogolynak az egész élelmezésre négy tallér volt.
Ezzel az ezer aranynyal Trenk Frigyes herczeggé lett téve a glatzi garnizonban.
Ennek a várőrsége maga is olyan ezredből állt, a melynek a király a csatatéren semmi hasznát nem tudta venni. A tisztek is mind a féle kimustrált, vagy kegyvesztett alakok, a kik büntetésből lettek e várba bedugva: adósságokkal terhelt korhelyek, tűzpróbát ki nem álló poltronok, összeférhetlen veszekedők, értelmetlen stokkfisek. Ebben a szép gyüjteményben a gazdag, splendid, szellemes gárdista valóságos lumenként jelent meg.
A jogczime is arravaló volt, hogy respektálják.
Öcscse a félelmes magyar Trenknek! A kit azért zártak ide, hogy bátyjával, a pandurvezérrel össze ne czimboráskodhasson. Ez a derék legény!
Mikor Amália herczegnő azt az ezer aranyat Frigyes urfi kezébe juttatá, mindazok, a kiknek erről tudomásuk lett, azt suttogták, hogy ez a «magyar pandur-kasszából érkezett!»
S annál nagyobb volt a respektus iránta.
Nem is titkolták a tisztek Trenk Frigyes előtt az érzelmeiket. Mindannyian haragudtak az uralkodóra.
Ez a hely rossz javító intézet volt a király kegyenczére nézve.
Itt mindenkitől csak panaszkodást hallott Frigyes királyra. Nem látták benne a nagy embert, csak a nagy zsarnokot. Hadjáratai vérengző testvérharczok voltak: németek küzdelme németek ellen. Szövetsége a franczia királylyal istentelenség, nemzetárulás! Diadalai csupa véletlenek. Ő maga nem is tudott róla, mikor a granátosai győztek. Ő futott a magyar huszárok elől. A vén Dessauer érdeme a győzelem. Aztán az a sok pikáns adoma a magánéletéből! Milyen kicsapongás! Milyen feslett erkölcs! Hány szeretője volt s azokból mi lett?
Ezek a glatzi tisztek öt hónapi fogság alatt úgy felforgatták Trenk Frigyesnek eddigi érzelmeit, hogy az nem gondolt már egyébre, mint a megszökésre.
A megszökés egyértelmü volt a hazaárulással. Mert valahová kell a szökevénynek menekülni, s az a hely nem lehet más, mint Bécs, vagy Magyarország. Ellenség földe. S akkor az ellenség szolgálatába kell állni.
Ha ilyen fordulatra pusztán boszu, meg a kényelmetlenség érzete birta rá Trenk Frigyest, azt mondhatnók, az ilyen ember nem érdemes arra, hogy költő tolla foglalkozzék vele. Annyival inkább, mert az által, hogy megszökik, a napjához is hűtelen lesz: az nem követheti őt menekülése helyére. Ott csak a holdjára fog rátalálni.
No, hát épen azt akarta megtalálni!
S ez az indok költői fényt vet Trenk Frigyes alakjára.
Amália herczegnő leveleiből megtudá, hogy mi történt Trenk Ferenczczel Bécsben. Magát a bécsi pamfletet is becsempészték a börtönébe. S ekkor támadt a lelkében az a gondolat, mely törvénytelen ágyból született ugyan, de azért nemes származásu: hogy kitörjön ebből a fogságból; elfusson Bécsbe: meghazudtolja a nagybátyja ellen támasztott vádakat; lerántsa az álarczot a hamis tanu képéről; ő, a leghitelesebb szemtanu, ki egyedül bizonyíthatja be, hogy Miranda egy perczig sem volt a királylyal egyedül a sátorában, soha a királynak szeretője nem volt; s őt Trenk Ferencz együtt nem találhatta Frigyes királylyal. Egy egész cselszövényt széttépni biztos vasmarokkal! Ez volt a vezéreszméje. S lám még Frigyes királynak is jó szolgálatot vélt ezzel tenni.
Ilyen nemes alapeszmét találva szökési tervéhez, most már csak annak a kiviteléről gondolkozott.
Igen könnyü volt az elillanás. Maguk a tisztek, a kikre az őrizete bizva volt, vállalkoztak rá, hogy vele együtt szöknek a várból. Pénzen mindent meg lehetett vásárolni, őröket, polgárokat, a lovak is készen voltak tartva. Mégis rajta vesztett. És nem a büne buktatta meg; hanem az erénye. A glatzi börtönökben volt egy várfogságra itélt tiszt, a kivel Trenk Frigyes ottléte alatt sok jót tett; ezt is beavatta a titkába s irgalomból magával akarta vinni. Ez aztán elárulta a várparancsnoknak a szökési szándékot. Az áruló kegyelmet kapott, szabaddá lett s a rangját is visszakapta. Trenk Frigyest pedig a szökési szándék miatt most már igazi börtönbe zárták; a «lármatorony» legmagasabb czellájába, ajtaján kettős lakat, ablakán vasrács.
Most már rászolgált a börtönre.
Nyugtalan vére ujabb kisérletre ösztönözte. Megvesztegeté a szolgálattevő tisztet s az szerzett a számára ráspolyt, melylyel keresztül fürészelte a rács vasrudjait s akkor a bőröndjét szijakra hasogatva s az ágy lepedőjét kötélnek fonva, egy zivataros éjen leereszkedék a tizenöt öl magas toronyból. Akkor azonban beleesett egy kloakába s abból nem tudott megszabadulni. Ott elfogták s ilyen nyomorult állapotban vitték a várparancsnok elé.
A várparancsnok neve Flonquet volt: vén, embergyülölő. Valami emléke is volt a Trenk családtól. Fiatal hadnagy korában Frigyesnek az apjával párbajt vivott s attól egy vágást kapott az arczára, mely az orrát is levágta. Attól fogva ezüst orrot viselt. Ennek az ezüst orru embernek a körme közé került Trenk Frigyes.
Most még szigorubb tömlöczbe záratott.
Itt azután minden nap megvizsgálták, hogy nem készül-e valami ujabb kitörésre.
Egy napon a térparancsnok, a hadsegéde és a felügyelő tiszt kiséretében jött a börtönébe s miután minden zeget-zugot felkutatott, még ott maradt, kegyetlen leczkét tartani a gonosztevőnek, elkövetett gyalázatos vétkei miatt.
Már a meggyalázó szavak is lángolásba hozták az ifju vérét. S mikor türelemről beszélt neki a parancsnok, azt kérdé daczosan:
– Hát mennyi időre vagyok elitélve a király által?
Ha abban a parancsnokban csak egy csepp emberi érzés lett volna, hát megmondta volna neki az igazat. «Egy évre vagy elitélve, négy hét mulva kiszabadulsz s akkor mehetsz vissza Berlinbe.»
Ezt a négy hetet majd csak el tudta volna tölteni türelemmel a fogoly.
De a helyett a parancsnok kegyetlen büszkén mondta:
– Egy hazaáruló büntetésének nincs határideje! Egyedül a király kegyelmétől várhat szabadulást.
Ez a szó lángoló dühbe hozta Trenk Frigyest: odaugrott a parancsnokhoz, kirántotta annak a kardját, tiszteket, porkolábot félre taszigált, kirohant az ajtón: ott strázsált egy katona puskával, azt puskástól ledobta a lépcsőn, s azzal rohant le, karddal a kezében.
A tömlöcz ajtaja előtt épen akkor váltották fel az őrséget. A két csapat puskával a vállán egymással szemközt állt. Trenk Frigyes őrülten rohant közéjük, jobbra-balra vágott, a kit maga előtt talált; négy embert megsebesített, azzal fölrohant a sáncz mellvédjére s két ölnyi magasból leugrott az árokba. Még egy másik sáncz állt előtte, arra is fölkapaszkodott s arról is leszökött.
A várőrség úgy meg volt lepetve e vakmerőség által, hogy senkinek sem jutott eszébe az üldözése. A puskák nem voltak megtöltve, hogy utána lőhettek volna, a sánczon keresztül utána ugrani senkinek sem volt kedve, s a míg a várkapun keresztül kerülnek, az alatt a szökevény egérutat nyer. Tisztek és katonák néztek egymás szeme közé.
Trenk Frigyes szerencsésen megmenekült egész a külső sánczkarópalánkig, mely a várat körülfogja. Ezen már könnyü lesz átugrani.
Itt azonban egyszerre utját állta egy őr, szuronyt szegezve. Trenk félrecsapta a kardjával a szuronyos fegyvert s aztán adott egy vágást a katonának a képére, a mi annak elég volt.
A megsebesített őr jajgatására a pallisade tulsó oldaláról előfutott a másik strázsa; azt már nem várta be a menekűlő, hanem keresztül vetette magát a czölöpzeten. Szerencsétlenül járt: az egyik lába odaszorult két karó közé s azt nem tudta kiszabadítani, itt aztán megragadták, szuronynyal a száját megsebesítették, puskaagygyal összeverték s megkötözve visszavitték a várba: vért hányva, kificzamodott lábbal.
Az ezüstorru őrjöngött dühében e hallatlan merénylet fölött. Most már azonfölül, hogy bezáratta Trenk Frigyest, a börtönében éjjel-nappal két katonával őrizteté, a kiket hat órai időközökben felváltottak: azért, hogy Trenk el ne csábithassa őket. Trenk Frigyes aztán elcsábitotta valamennyit. Harminczkét katonája volt már, a kit rábeszélt, hogy vele együtt szökjenek el a várból. Mind poroszok voltak. Királyukkal elégedetlenek. Vezetőjük is akadt: Nikolai őrmester. Szerencsétlenségükre egy osztrák szökevény is keveredett közéjük s az elárulta az egész összeesküvést a kormányzónak. Az rögtön parancsot adott a kapitányának, hogy fogassa el Nikolai őrmestert. A mint azonban a kapitány betoppant a patrollal a katonák szobájába, hogy Nikolait vasraveresse: az őrmester kardott rántott, odakiáltott a társainak: «Pajtások! Fegyverre! El vagyunk árulva!» S erre tizenkilencz katona puskát ragadott, a kapitányt leverte, kirohant az udvarra, aztán neki a várkapunak: azt hat legény őrizte, azokat is magukkal vitték s azzal szuronyszegezve keresztül törtek a városon, a parasztok zárvonalán s átfutottak Csehországba.
Trenk Frigyes azonban ott rekedt a börtönben, melynek vasajtaját a czimborák nem birták feltörni.
Most azután már volt igazi bűne. Porosz katonák elcsábitása az ellenséghez átfutásra. A vallatásnál ugyan semmire sem felelt: megmondta egyenesen, hogy ő, kit itélet nélkül tartanak fogva, minden eszközt fel fog használni a kiszabadulásra.
Frigyes király haragja ez utóbbi merénylet miatt az engesztelhetlenségig fokozódott ellene.
Amália herczegnő ekkor irta hozzá utolsó levelét, mely Trenket minden reményétől megfosztá.
«Veled együtt sirok: balsorsod gyógyíthatatlan. Ez az utolsó levelem hozzád. Szabadítsd ki magadat, a hogy tudod. Én az maradok irántad, a ki voltam, s a hol tehetem, használok. Isten veled szerencsétlen barátom. Jobb sorsot érdemeltél.»
Most azután az ezüstorrú azt a rendszabályt vette alkalmazásba, hogy közkatonák helyett mindig egy tisztnek kellett Trenk Frigyes börtönében őrködni. S a tisztek gyakran váltakoztak a helyőrségnél. A glatzi állomás büntetés volt rájuk nézve.
Egyszer egy Bach nevű hadnagyot delegáltak a várba, a kit szintén a hibái hoztak oda. Nagy verekedő volt, párbajban mindenkit csuffá tett. Természetesen itt is megtartotta a szokását.
Alig nézett körül a várban, már talált ürügyet belekötni egy szintén akkor érkezett fiatal tisztbe, a kinek Schell volt a neve. Vékony dongáju, czingár emberke volt, a góliát Bach könnyen elbánhatott vele.
Másnap épen Bachra került a Trenk fölötti őrködés sora. Duhajkodók szokása szerint rögtön eldicsekedett a fogolynak legujabb hőstetteivel.
– Köszönd, hogy én fegyvertelen vagyok, mondá neki Trenk Frigyes; mert tőlem ugyan megkapnád a leczkét, a mit még meg nem kaptál.
Erre a tiszt dühbe jött, kiszaladt, hozott magával két muskétás szablyát, a minőt a közkatonák viselnek.
– No, hát itt vannak a kardok. Hadd lássam, mit tudsz, te gyerek!
Trenk Frigyes hasztalan szabadkozott, Bach odanyomta a kezébe a kardot s kényszeríté az összemérkőzésre Kapott aztán Bach mindjárt az első összecsapásnál olyan vágást a karjára, hogy kiejtette a kardot a kezéből.
– No fiu! Mesterem vagy. Mátul fogva jó barátok vagyunk.
Azzal megölelte, megcsókolta a foglyot s aztán ment a felcserhez a sebét beköttetni.
A várparancsnok majd a bőréből ugrott ki dühében, mikor ezt a kázust meghallotta. Még duellálnak is a tömlöczben!
Ekkor aztán eltiltotta a tiszteknek a Trenk Frigyes tömlöczébe való belépést. Egy olyan börtönbe záratta be, melynek az ajtaján egy rekesz volt: azon keresztül adta be a porkoláb a rabnak az ételét. A börtön-kulcsot a várparancsnoknak kellett beszolgáltatni minden nap.
Hát akkor aztán a tisztek csináltattak egy tolvajkulcsot Trenk börtön-ajtajához, azzal jártak be hozzá s egész nap ott pipáztak, kártyáztak vele.
Egy este azzal lépett be hozzá Bach:
– Héj, pajtás, szeretsz-e vadászni?
– Vadászni? Egerekre talán? Itt a börtönben.
– Nem! Szarvasokra. A glatzi erdőben. Én meghivást kaptam B. gróftól, a földes úrtól, hogy vegyek részt a hajtóvadászatán, még egy tiszttársammal együtt. Én azt gondoltam, hogy téged viszlek el magammal. Természetesen becsületszavadat lekötve, hogy ezt az alkalmat megszökésre nem használod, hanem a vadászat után velem együtt visszatérsz a várba. Holnap után visszatérünk.
– De hát a börtönöm hogy marad üresen? Megtudják, mikor ételt hoznak.
– Ne félj, nem marad üresen. Az alatt lefekszik az ágyadba a szegény kis Schell; az még most is maródi attól a vágástól, a mit tőlem kapott: megteszi az azt a kedvünkért. Áldott jó fiú. Annak az egyenruhájában ki jöhetsz velem a várból egész tisztességgel.
És a két tiszt barátsága mellett megtörténhetett az, hogy a szigoruan őrzött várfogoly harminczhat óra hosszat vadászott szarvasokra a glatzi erdőben. Ott látta maga előtt a kis folyót, mely a porosz határt képezi Csehország felől. Csak egy ugrás kellett volna. Hanem a jó pajtásnak adott becsületszó erősebb minden láncznál és závárnál. Harmadnap Trenk Frigyes megint ott ült a börtönében.
– Derék fiú vagy pajtás! Mondá neki Bach, mikor együtt visszakerültek az álkulcs segélyével a börtönbe. Látom, hogy igazi nemes ember vagy. Kár volna neked itt a tömlöczben elrohadni. Én nem maradnék itten, ha neked volnék.
– Mennék én, de már háromszor rajta vesztettem.
– Mert nagyon poétásan fogtál hozzá. Sötét éjjel, zivatarban, keresztülfürészelt vasrácson át, összebogozott ágylepedőn, toronyablakból leereszkedni; karddal a kézben keresztülvágni az őrcsapatokat, bástyáról leugrani: ezek mind regénybe való históriák. Láttad most, hogy milyen egyszerű dolog a glatzi várból megmenekülni. Korán reggel, fényes nappal iderendeled a szekeret a várkapu elé; másodmagaddal, az ordináncztiszt társaságában, muskatéros tiszti egyenruhában, kisétálsz; az őrök prezentéroznak előtted: azzal mind a ketten felültök a csézába s «köd előttem, köd utánam!» mire az ezüstorrú megszagolja, hogy elillantál, rég túl vagy a porosz határon.
– Hát mért nem teszed te ezt meg velem?
– Azért pajtás, mert én nekem még van valami dolgom a porosz hadseregnél. Lesz háború megint, akkor rám szorulnak. A bátorságomat meg tudják becsülni. Előttem fényes carriere áll még s azt a te szép szemeidért el nem rontom. De hát nézd ezt a becsületes Schell fiút. Ennek semmi kilátása sincs se békében, se háborúban a burkusok közt: azért, mert fázik a tűztől. Az osztrákok ellenben megbecsülnék, mert theoretikus ismerete bőven van, hat nyelven beszél és ír. Flouquet azért nem állhatja ki: gyűlöli a tudós tiszteket. Elszökik az veled, mihelyt rákerül a sor az inspekczióban.
A kis Schell ezalatt visszacserélte a ruháit Trenk Frigyessel.
Nem kellett neki nagy biztatás. Az első szóra felajánlotta, hogy ő kész együtt elszökni a várból Trenk Frigyessel.
