VI. FEJEZET. CZIRCZE.
II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek betörése Francziaországba, mint XV. Lajosnak.
Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a diplomaczia, hogy a hol békesség van, azt elrontsa.
Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól kihuzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Már pedig az illendő dolog, hogy a ki egyszer német császár, annak valami birtoka legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember! Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa diszlakomákból.
E végett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária Teréziánál, különösen a Trenk pandur-hadának kegyetlen hadviselése miatt. A férfilelkü asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem volt irgalom.
Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasitá, hogy fizesse ki őt apró pénzzel.
A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, a kinek furfangjait megörökité a krónika.
Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedüszóban. (Mikor tudniillik az a Trenk Ferencz kegyetlenkedései fölött lamentált.)
– Tudod komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utczán a földes urnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszurta. Nagyon megharagudott ezért a földesur: «Hát ebadta! nem tudtad magadat a kutyám ellen a vasvillád nyelével védelmezni?» «Azt tevém lesz, nemes uram bizonynyal, monda a paraszt, ha a te kutyád is a farkával akart volna megharapni.»
A mese nagyon érthető volt.
Megharagudott-e ezért II. Frigyes? az nem bizonyos. Trenk Frigyes azt állitja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy szinész is volt. Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai ellenére, a királynő kiméletlensége által kényszeríttetik ujból fegyverhez nyulni. Pedig már akkor alá volt irva a titkos szerződése egyfelől a franczia királylyal, másfelől a német császárral, mely szerződés pontozatai szerint az alatt, a míg a franczia hadsereg az Elszászba betört osztrák-magyar derék sereget megtámadja és megveri, II. Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja s felét magának megtartja, felét Bajorországhoz csatolja, a hová az elüzött császárt visszahelyezi.
Ő azután tudott utasítást adni a francziáknak.
A hol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást: hanem ők előzzék meg azokat rohammal.
Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhivatott magához Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulozus filozófust, a kit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni kényszerit. Az igazi oka a háboru ujból megkezdésére azonban leginkább az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege tul járt a Rajnán s a királynő, a békekötésben bizva, saját országait csaknem védtelenül hagyta.
Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az utjában. Szászország kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.
II. Frigyes a hadizenet után tizednapra Prága előtt állt három hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett meg Szilézia felől a Moldva tulsó oldalán.
Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolczezernyi hadsereggel.
Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.
Ha mai napság egy operette librettistája egy ilyen generálist próbálna szinpadra hozni, a kritika agyonverné érte.
Először is azt tette, hogy a francziák által, a tavalyi nagy nyakrafőre retirálásban ott feledett hajóhidat szépen ott hagyta az érkező burkusoknak. Azok külömben kénytelenek lettek volna hetekig várni, a mig a pontonjaik utánuk érkeznek. Igy azonban a kész hidat maguk előtt találva, azon menten keresztül költözének s Prágát körülfogták.
Azután azt a genialitást követte el Harsch generális, hogy a várost uraló Ziskahegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszitéssel megvédelmeznie.
Igy azonban az a negyven granicsár épen csak arra volt jó, hogy a porosz granátosok előtt leereszsze a felvonó hidat, nehogy azok létrákon legyenek kénytelenek a falakra felmászni.
Akkor azután Frigyes király ugyanebből a ziskahegyi várból kezdé el lövetni Prágát.
Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak türte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokalta az ágyuzást, tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolczezer ember lerakta a puskát, a nélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezuttal Bohémiát.
A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.
Csakhogy ezzel nem volt a háborunak vége.
Az a rendkivüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be, hogy a mint Károly főherczeg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes király betört Csehországba, nem kérdezték meg elébb a bécsi főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak, átkeltek a Rajnán s olyan gyorsan, a hogy mentek, vissza is tértek Bajorországon át Csehországba. Elől sietett Trenk Ferencz a pandurjaival.
És Noilles herczeg, a kinek a franczia hadsereggel sakkban kellett volna tartani Károly főherczeg seregét, igazi mivelt francziához illő udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva, hazatérjen.
Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is, mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királylyal egy asztalnál étkezett. Ahogy amott részesült ludmájpástétomokban, úgy szelte meg itt a királylyal ugyanazt a pumpernikkelt (a derczekenyér legkomiszabb fajtáját).
II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban s a szakácsának utasitásokat adott; a táborzás alatt pedig ette azt a rosszul sült kenyeret, a mit a közkatonája, sütötte hozzá maga a szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, a ki a feje alól kihuzta a szalmát: «Te ficzkó! Nekem is hagyj valamit!»
Ezért imádták is a katonái.
Hetekig nem váltott öltönyt s a lábáról le nem huzta a csizmát. Nagy sárban leszállt a lováról s együtt gyalogolt a latyakban a gránátosaival.
Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomaja volt a földbefagyott répa, a mit a parasztok a mezőn feledtek.
És nem sokára bőséges alkalmuk nyilt a koplalásra.
Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandurjaival, az «örök» Nádasdy a magyar huszárjaival s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett körülzárva.
Nem jöttek azok ütközetet állni, csak épen az élelmi szereiket fogdosták el a poroszoknak.
A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát abrakot nem kap.
A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkét ezer embert veszített a soraiból, a nélkül, hogy egy ágyulövést hallott volna. Elhordta őket az éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, a hol volt mit enni.
Utoljára a «rettenetes Trenk» átvádolt a zajló Elbe folyón Pardubiczig s a poroszoknak minden felhalmozott széna és szalmakészletét felgyujtotta. Ezzel az inség a végső fokra hágott a táborban.
A pardubiczi takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás utján beszerezni a szénát, zabot.
Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem olyan könnyü az a rablás, mint a hogy az ekszczellencziás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig elemi ismeretekkel sem birtak e magas szaktudományban. Valahányszor szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig odaveszett: hirmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandurjai levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.
Egyszer aztán, mikor annyira ment az inség a táborban, hogy a király lovának is csak komisz kenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta Trenk Frigyes: «No most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy mi annak a módja?» A király felszabadította rá.
Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és huszonöt gyalog vadászt s azokkal kora hajnalban neki vágott a széles világnak, jó szerencsére.
De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se egy majorlakot, a melyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik Trenk járt s az mindent fölégetett: még a kutakat is behányatta.
Még beljebb kellett hatolni a kis csapatnak, étlen szomjan.
Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a füből: de tél volt, hó fedte a mezőt.
Végre, a mint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn egy kolostort pillantának meg s tul a dombon egy csinos, rendezett falut s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt, középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek, főznek.
Trenk Frigyes úgy osztá fel a csapatját, hogy az ötven huszár tegyen látogatást a klastromban s a mi áldást a barátoktól beszerezhet, azt hozza el magával; ő maga pedig a huszonöt vadászszal meglepi az urasági kastélyt. A parasztoktól nem lehet tartani, azok félnek a puskától.
Könnyü volt a kastélyba a bevonulás: nyitva volt a kapu. Az udvaron ácsorgott a sáfár. Azzal nagy hirtelen megértette Trenk Frigyes, hogy miért jött? Szénát, szalmát akar vinni a király serege számára. Utalványt ád róla, bármi áron adják. A sáfár azt mondta, hogy igen szivesen adják: van széna is, szalma is elég, szekér is áll a fészerben valami tiz, a mire felrakhatják: de hozzávaló forspont nincsen. A magyarok minden lovat elvittek. Egyebet nem bántottak. Ez a kastély és az uradalom Sch..n grófé, a ki maga is az osztrák hadseregnél szolgál, generális rangban.
Ez már derék fogás! Egy osztrák tábornok kazlából huzni a szénát.
Frigyes rögtön neki állította a vadászait, hogy a szénaraktárból nagy gyorsan rakják meg a szekereket: majd azután szétnézhetnek, hogy a maguk számára is kapjanak valami harapni valót. Első a ló, azután az ember.
Maga is éhes volt pedig, huszonnégy órai koplalás után. A mig a vadászok a szénával bajlódtak, ő maga felrontott a kastélyba.
Elvadul az ember erkölcse a háboruban. Ez a finom gavallér az egyik kezében a kivont kardját, a másikban a felhuzott sárkányu pisztolyát tartva, vágásra, lövésre készen, csörtetett be az idegen uri lakba.
A kastély a régi patriarkális modorban épült, magas földszintre; a tágas nagy pitvarból egyenesen a konyhába kellett lépnie, onnan nyiltak az ajtók az urak és vendégek szobáiba.
A bástyányi nagy tűzhelyen hatalmas parázshalom izzott s ennek a tüzénél forgatott egy fehér sipkás vén szakács egy nyársra huzott ludat. Egy szép pirosra megsütött ludat, a minek a zsirja az alatta levő serpenyőbe csöpögött.
A sültnek a szaga felütötte a berohanó katonának az orrát. Két hét óta nem volt már egy falat hus a szájában.
Az ember vademberré lesz a tábori életben. Kannibáli ösztönök nőnek fel benne, mint a megivott vizi borju.
Odarohant a tűzhelyhez.
– Ide azzal a luddal! ordítá a szakácsra. S nem várva a kapitulácziót, kikapta annak a kezéből. Pedig adta volna az önkényt is, agyon rémülve a mellére szegzett pisztolytól.
S minthogy három keze nincs az embernek, Trenk Frigyes, hogy a nyársot is, meg a pisztolyt is tarthassa, kénytelen volt a kivont kardját a foga közé szorítani.
Szép figura lehetett.
Egy ezüst mellvértes óriás, egyik kezében pisztolylyal, másikban egy sült ludba mártott nyárssal, fogai közt egy éles karddal.
Rohant a prédájával a legelső oldalajtó felé.
Mi volt a szándéka?
Hát az, hogy megegye az egész sült ludat. Egyedül maga, úgy, hogy a katonái észre ne vegyék; meg ne kelljen velük osztani.
Ah, egy kiéhezett fiatal gyomor nem ismeri a lovagiasságot, a pajtásságot. Az ember olyan szép állat ilyenkor, mint a farkas.
Az első szobában, a melybe Frigyes berontott, butító sötétség volt: az ablaktáblák mind be voltak zárva. Hanem egy oldalajtó függönye mögül valami zöldes világosság szűrődött át, hosszú sugárküllőt vetve a sötét szobába. Frigyes odasietett s a sült ludas vasnyárs hegyével félretolta a nehéz brokát függönyt.
Ott aztán megtorpant: a lélekzete is elállt a bámulattól.
Egy hosszú terem nyilt meg előtte, gazdag rokokó butorzattal, mely mélységében egy alkoveban záródott. – Szemközt egyetlen magas ablak vetett világot a szobába, ólomba körített zöld és sárga talp-üvegeken át. A kerevet előtt egy selyemdamaszttal terített sárkánylábu asztal állt, azon pástétom, sütemény, déligyümölcs ezüst tálakon; hosszú nyaku palaczkok, illatgőzölgő punchos üst. Inyencz lakoma!
De nem ez a látvány állítá meg helyében a szilaj hadfit, hanem valami más.
A fülke szétnyilt kárpitja közül egy női alak jött elő: épen úgy, mint Anadyomene a habokból. A függöny tengerszin selyem volt. Mint mikor Cythere tengertajtékból megszületett. Egy tündér alak, kinek nem volt egyéb takarója, mint a nyers selyemhez szinlő hosszú hajzata. Az ablak zöld világítása mellett a csábalak rózsaszinűnek látszott; de a mi aranyos volt rajta, az annál aranyosabb lett.
S a hölgy, a kit így megleptek, nem sikoltott fel a belépő férfi láttára, nem sietett függönyeivel eltakarni circei bájait, hangosan elkaczagta magát, mikor Frigyest meglátta.
Hiszen volt is rajta kaczagni való! De ez a kaczagás a szép, eleven szobrot még varázslóbbá tette.
Frigyes elvesztette az eszét. Van még az éhségnél is erősebb indulat. Kard, pisztoly, nyárs mind egyszerre a földre lett dobva; a lovag egy szökéssel otttermett a kaczagó nő előtt s a lábai elé térdelve, átölelte annak a termetét.
– Parbleu! Ce cuirasse me gène; mondá a meglepett hölgy.
Percz mulva mellvért le volt dobva. Aztán a dolmány is (annak meg a zsinórja karczol). A hölgy segített.
– Ah, c’est un beau garcon! Que vous étes un bel homme! Hizelkedék a gyönyörű démon s kétfelé pödörve az ifjunak kunkora bajuszát, egy forró, örjöngő, észrabló csókot nyomott az ajkára. «Vous dinez avec moi.»
Aztán odavonta magával a kerevetre s tömte a kezével a szájába az ételt, itatta a kisebb-nagyobb poharakból; másik karjával átölelte a nyakát. Nem tudni, a pohár volt-e több, vagy a csók? S melyik volt az édesebb, a mámorítóbb?
Frigyesnek egy pillanatja sem volt, hogy arra a kérdésre megfelelhessen magának: vajjon micsoda ez a hölgy? – Mi a magyarázata ennek az őrjöngéssel határos szenvedélynek? Talán védelmi mód ez nála, a mivel a kastélyát kármentesíti a felprédálástól? Akkor nagyon sikeres stratagema! Vagy a temperamentuma viszi ilyen rendkivüli helyzetbe? Mind ez végig futott az agyában; de nem sokat töprengett fölötte. Hadjáratban a jó szerencsét két kézzel öleli át az ember, s nem hágy semmit a pohár fenekén.
Csak későre kérdezték meg egymástól: hogy hivnak gyönyörüségem?
«Frigyes!» – «Miranda!»
Akkor aztán egymás fülébe suttogtak: «ah mon Fredrigo! Ah mia Miranda!» Végén már olaszul beszéltek. Ez az igazi szerelem nyelve.
Egyszer csak nagy lárma támad künn a kastély udvaron; jajgatás, káromkodás, kardcsattogás, lódobogással vegyest.
Trenk Frigyes ekkor tért egyszerre eszéhez kettős mámorából.
– Itt az ellenség!
A hölgy hirtelen egy selyem falbalát öltött magára s az ablakhoz futott, lenézett az udvarra.
– Magyar huszárok vannak itt! Meglepték a vadászokat. Suttogá Frigyesnek.
Frigyes gyorsan felszökött helyéből s nem keresve se vértjét, se dolmányát, a földre dobott kardjáért, pisztolyáért rohant, s futni akart.
Miranda utját állta s a nyakába csimpajkozott.
– Hová akarsz menni?
– A katonáimhoz.
– Azokon már nem segithetsz. Azok gulába rakták a puskáikat az udvaron; a huszárok a szénapajtában nyomták el őket, fegyvertelenül.
– Akkor megöletem magamat. Ezt a szégyent túl nem élem.
– Legyen eszed! Én megmentelek. Vedd magadra gyorsan a dolmányod, a vérted. Itt egy rejtek, a hol az ellenség rád nem talál.
Azzal egy nagy arczképet rámástól elforditva sarkában, a mögött egy mély fülkét mutatott Frigyesnek, a melyben elrejtheti magát.
Trenk Frigyes gyanakodva nézett a hölgy szemébe.
– Siess, siess! Tuszkolta az őt a fülke felé; a közben segitett neki a mellvértjét felkapcsolni.
Frigyes vonakodott.
– Ha fölfedeznek: élve nem hagyom magam elfogni. Ezzel a pisztolylyal a fejemet szétzuzom.
– Te most azt hiszed ugy-e, hogy én rossz démon vagyok, a ki azért jöttem eléd ilyen csábalakban, azért ölelgettelek, csábítgattalak, hogy az alatt az ellenség meglepjen, hogy eláruljalak. Majd jobban megismersz később. Nem most találkozunk utoljára. Én téged enyémmé akarlak tenni. Veled együtt üdvözülni, vagy elkárhozni. Csak egy óranegyedig engedelmeskedjél nekem, én megmentelek.
– Mit nekem az élet, ha a becsületem odavész. A katona becsület nélkül nem élhet.
– A becsületedet is visszaadom. Látni fogod. Vártalak. Előkészületeket tettem az elfogadásodra. Tudom, ki vagy. Szükségem van rád. Megszabadítalak.
De Frigyes még sem engedte magát a rejtek-oduba betuszkoltatni; hanem odaállt az ajtóba, kardját öklébe szorítva, elszántan, a hány ellenfél bedugja a fejét a függönyön, azt rögtön ketté hasítani.
– Oh, milyen szép vagy most, hizelkedék a tündérnő. Igazi félisten vagy! s bámulattal járta körül a harczra kész viadort.
Egyszer csak puskalövések hangzottak az udvaron, lódobogás, kardcsattogás, verekedő férfiak káromkodása.
Frigyes odafutott az ablakhoz s kinézett az udvarra.
Mennyei látvány volt. Az ő huszárjai érkeztek meg: élükön a derék Norbert, a veterán strázsamester. Valaki értesítette őket a klastromban, hogy vezérük veszélyben van s ők azonnal ott hagyták a lakomázást, lóra kaptak s a válságos pillanatban megérkeztek.
A magyar huszárok pedig ugyanabba a hibába estek, a mit a porosz vadászok elkövettek, hogy nem hagytak kivül őröket: azt hitték, nincs több ellenség. Lovaikról leszállva, fosztogatták a foglyul ejtett vadászokat s mikor a sziléziai lovasok berohantak a kapun, olyan zavar támadt köztük, hogy a lovaikat sem találták. A ki lóra tudott kapni, az kiki a maga öklére igyekezett keresztül vágni magát az ellenségen; egy kis csapatnak sikerült is megmenekülni; de a nagyobb rész foglyul esett, azok között a csapatot vezető hadnagy. A Kálnoky-ezredből való huszárok voltak.
E dühös küzdelmet Frigyesnek az ablakból kellett nézni. Le akart futni a katonái közé; de nem eresztették. A tündérnő a nyakába csimpajkozott, nem birta a karjait lefejteni magáról, a lábait is akadályozta minden módon a lépésben, úgy tartá átfonva, mint egy jaguár a prédáját.
– Nem mégy oda! Elvégzik nálad nélkül. Elegen vannak.
Frigyes dühös volt; káromkodott; de nem tudott segíteni magán. Meg kellett volna fojtania azt a nőt, hogy megszabaduljon tőle. Csak akkor bocsátá az el, mikor az udvaron a diadalüvöltés felhangzott: «Hurrah Frigyes király!» Trenk öcs vitézei leverték Trenk bátya katonáit.
Trenk Frigyes reszketett, mint egy gyermek. Düh, szégyen, hideglelés rázta.
Künn az előteremben sarkantyus lépések hangzottak. Frigyes kiszökött a fényes boudoirból, hogy vitézei itt ne találják.
A derék Norbert jött eléje; csimbókba kötött hajáról csepegett az izzadság, pofáján feketéllett a lőporfüst. – Jelenté, hogy szerencsés időben érkezett meg; az ellenségből két halott, öt nehéz sebesült, huszonkettő fogoly, köztük a hadnagy. Ellenben a vadászok közül is levágtak kettőt.
– Hogyan értesültetek a veszélyről? kérdezé Frigyes.
– Egy paraszt futott hozzánk ezzel a czédulával.
Női írás volt: «Siessetek rögtön a kastélyba, ellenség meglepett».
– Ki irhatta ezt?
Frigyes eltette a czédulát.
– Jelentem alásan, mondá a strázsamester, a barátok rám erőtették ezt az erszényt. Százötven arany van benne.
Trenk Frigyes átvette az erszényt: azzal feltette a sisakját s az őrmester kiséretében lement a kastélyból az udarra. Azt mutatta a katonái előtt, mintha ez az egész csetepaté az ő előre kicsinált stratagémája lett volna. – A barátoktól kapott erszényt átadta az őrmesternek.
– Adjon kend belőle minden huszárnak két aranyat, a vadászoknak egyet, a többit tartsa meg jutalmul magának. Aztán mindenki egy levelet tegyen a nyelvére!
– Úgy lesz.
– Először is a sebesülteket kell bekötözni, azután a halottakat katonai tisztességgel eltemetni. Az elfogott lovakat a szénás szekerek elé lehet fogni; este előtt indulunk visszafelé.
Norbert vitéz sietett a kapott parancsokat végrehajtani.
Frigyes pedig megdicsérte a katonáit vitéz magaviseletükért s azzal ismét visszatért a kastélyba.
A delnő már akkor a divat parancsolta kostümeban állt előtte; virágfüzéres vertugadin rejtette termetét, dereka halcsont pánczél közé fűzve, haja tornyos frizurában, kezében legyező. Valódi nagyvilági dáma volt.
– Madame! mondá Frigyes, miután a delnő kecses kézmozdulatával kijelölt karszékben helyet foglalt. Kegyed volt az, a ki ezt a czédulát a huszárjaimhoz küldte?
A hölgy némán bólintott fejével.
– De azt elébb kellett kegyednek megirni és elküldeni, a mint én ide érkeztem.
– Mindenről értesülve voltam, a mi készülőben van. Hogy önök ide tartanak. Hogy a park mellett egy csapat huszár áll lesben. Könnyű volt a következményeket előre látni.
– De hiszen azok a huszárok kegyednek hazafiai, mi pedig ellenségei vagyunk.
– Papagály! Hát ki mondta azt magának, hogy mi hivei vagyunk a magyar királynénak? Ha a harmadévi bevonulásnál Prágában ott lett volna maga, (akkor még gyerek volt) láthatta volna, hogy a cseh nemesség milyen fényes tömegben sietett Frigyes királynak bemutatni a hódolatát: mi nem akarunk Ausztriához tartozni: mi nekünk az ellenségünk a jó barátunk.
Azután megismertette a delnő Trenk Frigyest rövideden a maga élettörténetével.
Ő e nemesi kastély urnője: özvegy; férje a csatatéren esett el Nápolyban. Atyja olasz gróf volt, a ki őt hajlama ellen adta férjhez egy cseh főnemeshez, a ki Károly császár seregében szolgált.
Az olasz vér korán követelte a jussát. De abból kevés része lehetett a bécsi udvarnál. Az ifju királynő szigoru volt. Mirandát rövid időn beneschaui kastélyába száműzték.
Unalmas, egyhangú özvegység napjai következtek.
S a hölgy szivében egy légiója lakott azoknak az ördögöknek, a kik soha nem alusznak.
Mintha két külömböző nő lett volna az az elébbeni, meg a mostani. Ez még tegezni sem engedte magát s a kezéhez sem engedett nyulni. Vendégét tiszteletteljes távolban tartá magától s fekete kávét töltögetett neki, ezt az ébrentartó, kijózanító filtrát.
– Most van időnk a fecsegésre, mondá, szivarra gyujtva chemikus gépnél. A szivar is ujdonság volt abban az időben, a tűzcsináló gép is, mely platintaplóra bocsátott oxygénnel produkált lángot. Önnek a katonái a szekerek megrakásával nem lesznek készen hamarább alkonyatnál, s önnek be kell várni az estét, hogy utra keljen. – Azon az uton, a melyen idejött, vissza nem mehet. – Azt már elállták az ön nagybátyjának a pandurjai. Az a néhány huszár, a kit önök most ebből a csetepatéból elszalasztottak, az egész Trenk csapatot fel fogja lármázni. Ön azon az egyenes uton, amelyen jött, visszatérett okvetlenűl a másik Trenk körme közé kerül. Szerencséje önnek, hogy több fuvarozó csapat is őgyeleg a vidéken, a kik a pandurok figyelmét önről elvonják. Ön pedig a megrakott szekereivel az egész Trenk dandár háta mögött, kényelmesen az országuton haladva, nagyot kerül a király sátoráig. Ebben az irányban sehol sem fog ellenségre akadni. Károly főherczeg az osztrák és magyar derék sereggel Szászországban táboroz; odavárja a porosz királyt, a kit most csak a rendetlen lovasság és Trenk pandurjai rajzanak körül. A királyt már utban fogja ön találni.
Trenk Frigyes különös tekintettel bámult a hölgyre.
– Ön most azon gondolkozik ugyebár, hogy mit tartson felőlem. Az első fogadtatás és a mostani értekezés után? Vajjon erotomaniás hysterika bolonddal van-e dolga? vagy egy varázsló charlatánnővel, a ki clairvoyanceban dolgozik? Egy szó meg fogja magyarázni a rejtélyt. Én Trenk Ferencz ángya vagyok: felesége az én testvérnéném volt. Most már kitalálhatja ön, hogy honnan ismerem én Trenk Ferencznek az utait és miért árulom el Trenk Ferenczet az öcscse, Frigyes előtt!
Frigyes a fejét rázta tagadólag.
– Nem tudja ön? E szerint ön nem is hallott tán Trenk Ferencz neje tragikus haláláról?
– Apám házánál nem beszéltek róla soha. Nem tudom, hogy nős volt.
– Jó okuk volt rá, hogy a gyermekek előtt nem beszéltek a nagybátyjukról.
– Annyit hallottam a nagybátyámról, hogy az orosz hadseregnél szolgált s ott igen vitézül viselte magát; de a feljebbvalói ellen való rossz magaviselete miatt elbocsátották a szolgálatból.
– Hogy legyen önnek fogalma arról, hogy milyen ember önnek a nagybátyja, csak az utolsó esetét mondom el, a miért kasszálták. Annál a nevezetes rohamnál, melylyel a saját vállalkozására szétverte a tatár lovasságot, egy tatárnak a dárdája keresztül ment a testén, úgy hogy a kopja aczélja a hátán jött ki. A tatárt megölte s akkor a testén átütött dárdának a nyelét kettétörte, aztán visszalovagolt az ezredéhez; a kelevéz darabot a sebében hagyva, a mi az elvérzést meggátolta. Akkor aztán még felpofozta az ezredesét. S csakis akkor fogta meg hátulról a kiálló kopja vasat s keresztül huzta a nyelével együtt a testén. Kigyógyították, halálra itélték, megkegyelmezték és elcsapták.
Frigyesnek a hideg borzongás futott végig a hátán.
– Ez az ember lett az én nénémnek, a nálamnál sokkal szebb Laurának, a férje. Apja, a tábornok, igen okos dolgot vélt cselekedni azzal, hogy fékezhetlen fiát feleséghez kötötte. Azt gondolta, majd az megszelidíti. Atyánk, két bátyánkkal együtt ott szolgált az osztrák hadseregben. Az volt a feladatuk, hogy a várakat meg a városokat megvédelmezzék a harámbasáktól. A szlavoniai banditák egész néposztályt, egész hadsereget képeztek akkor. Kinn a falvakban egész szabadon jártak-keltek. Rájuk lehetett ismerni a füleikbe akasztott nagy ezüstkarikákról s a bajuszok végén csüggő ezüst golyókról; hosszú puskát, görbe kardot viseltek, széles tüszőjükben handzsárt, pisztolyokat hordtak. Atyám és bátyáim gyakran összecsaptak velük; de buvóhelyeikre nem üldözték őket. Ott utól nem érte őket senki. Futni jobban tudtak a paripánál. A sziklákon úgy ugráltak, mint a zerge s ha folyam állt útjokban, fegyverzetestül átusztak rajta. A köznép is egyetértett velük. Otthon nem raboltak: átjártak Törökországba s mikor megtudták, hogy az arnót martalóczok valami rablójáratból zsákmánynyal megterhelve térnek haza, akkor azokra ütöttek lesből; a rablóktól vették el a zsákmányt.
– Hisz akkor azok nagyon kedélyes ficzkók lehettek. Kár volt őket háborgatni.
– Atyám is így fogta fel a dolgot. A harámbasák szigorú rendet tartottak a bojnyikjaik felett, a mely falu és földes úr hűségesen megfizette nekik az évi harácsot, annak a birtokából egy báránynak sem volt szabad elveszni. A nép dolgozott, a haramiák mulattak s így megéltek kölcsönös jó barátságban. Mindez egyszerre megváltozott, a mint Trenk Ferencz Szlavóniába visszakerült. Apja rábizta a haramiák elpusztítását s atyám és bátyáim, mint osztrák katonák az ő rendelkezésére lettek bocsátva. – Atyám nemsokára invalidus lett ebben a rettenetes hadjáratban s a lazarétumban halt meg. Mind a két bátyám, egyik a másik után elesett a harámbasák golyóitól. De ez nem volt a legnagyobb gyászom: hanem a nénémet feleségül vette Trenk Ferencz.
A hölgy szemeiben köny ragyogott ez emléknél; igazán érezte azt, a mit mond (vagy nagyon jó szinésznő volt). Tovább vitte a hódítást, tiszteletet gerjesztett maga iránt. Az a legveszedelmesebb állapot, mikor a szerelmes rájön, hogy Circéje magas lelkü nemes hölgy: elébb nymfa, azután istennő; így fokozva még nagyobb a bűbáj.
– Mikor a nagyobbik bátyám elesett a haramiák elleni hadban, Ferencz odajött az atyámhoz: «Ne sírj öreg!» Én fiad helyett másik fiat adok neked, Ceccod helyett másik Ceccot. (Bátyámat is Ferencznek hivták.) Nőül veszem Amanda leányodat, fiad leszek. Atyám két kézzel kapott az ajánlaton; az öreg Trenk gazdag ember hirében állt: hozzá adta a fiához szegény Amandánkat. Aztán nemsokára Ruffo bátyám is elesett. Atyám a kettős csapás alatt kedélybeteg lett: a lazarétumba került. Nekem oda kellett menekülnöm a nénémhez, Trenk Ferencz urasicai kastélyába. Minő élet volt ott! Mindennap tivornya, mely bevert fejekkel végződött. Trenknek az volt az egyik kedvencz tréfája, hogy a vendégét a szoba közepén tánczolni kényszeríté, s a míg a duda szó mellett a kutyakopogóst járta, addig ő egy kurta nyelü baltát hajigált a lábai elé, azzal a virtuóz ügyességgel, hogy a balta mindig az élével állt meg a padlóban a vendég felkapkodott lábai előtt. A ki tehette, az ablakon ugrott ki e gonosz mulatság elől.
– S nem akadt senki, a ki azt a baltát a fejéhez vágja?
– Nem birtak vele. Vadállati ereje volt. Két embert a levegőbe kapott tüszőjénél fogva s úgy tánczolta velük a battute oláh-tánczot. S minő beszédeket kellett nekünk hallgatnunk az asztalnál! Mocskos szájjal elröhögött disznóságokat s véres szájjal eldicsekedett kegyetlenségeket. Ezekben mind Trenk Ferencz volt a mester, a ki túltett valamennyin. S ha még csak hallgatnunk kellett volna a kegyetlenségeket, de látnunk is kellett. A kastélyának az udvarán volt a vesztőhely, s alig mult el nap kivégzés nélkül. Egy háromöles fenyőszál volt fölállítva, melynek csucsa hegyes vaskopjában végződött. Egyszer egy hires harámbasának az apját fogták el a pandurok. Trenk Ferencz minden szóváltás nélkül kivégzésre itélte. Az elitéltnek a fejére zsákot huztak egész a derekáig, mely a kezeit lefogva tartá. Ekkor a két hóhér a lábainál fogva felkapta s létrákon felvitte a karó hegyéig. Ott a hegyes kopjába illesztették s azzal kirugva maguk alul a létrákat, hirtelen bekapaszkodtak a lábaiba s alá ereszkedtek, végül aztán lecsusztak a fenyőszálon. A karóba huzott szerencsétlen a rettenetes kíntól sokszorozott erővel szétszakítá a ráhuzott zsák kötelékét s ledobta a zsákot magáról. Ez rettenetes látvány volt: a mint ennek az embernek a két keze és két lába hadonászott a levegőben, mint a szélmalom kelepe; arcza a pokolbeli elkárhozottak kíntorzulásait mutatta: jajgatása, átkozódása csak akkor szünetelt, ha a vér ömlött a száján. Trenk Ferencz pedig a czimboráival ott dőzsölt a nyitott tornácz alatt s áldomást köszöntött a kivégzettre: «Egészségedre, Jócza! Hej, de vigan tudsz tánczolni! De szépen tudsz énekelni! No hát fujjad: Mnogája léta!» S a szerencsétlen elkínlódott ott napokig: csak akkor vették le, ha másnak kellett helyet adni. Néha úgy látszott már, kiszenvedett, keze-lába lehanyatlott. Aztán a mint jött valami nagy madár, a légben keringve s az rá akart szállni, akkor megint fölemelte a fejét s a kezével legyintve elhessegeté magáról. Még élt!
A hölgy összerázkódott, mintha a hideg lelné. Trenk Frigyesnek is a fogai vaczogtak össze.
– Néhány nap mulva a kivégzés után Trenk Ferencz, lovas szerezsánjai élén elindult portyázni az erdőt átszelő folyam mentében. A folyamot a köznép Orolájának hivja, a katonai térképen latin neve van: Riva aurea. Szakadékos partu hegyi folyam, melyen nem lehet átusztatni a sebes víz sodra és az örvények miatt. Egyszer csak a tulsó parton előbukkannak a bokrok közül a haramiák. A mint a két ellenséges csapat egymást meglátta, egyszerre, szokás szerint, leugráltak a lovaikról s fák mögé huzódva, elkezdtek egymásra lövöldözni. A haramiák tölcséres puskája csak közelből veszedelmes; Trenk Ferencz le sem szállt a lováról, ott tánczoltatta azt a rablók előtt s azt a komédiát produkálta nekik, hogy a markával a mellette elfütyölő golyó után kapott s aztán mintha elfogta volna azt, visszahajította nekik: «Lőjjetek vele újra!» Az a monda volt felőle a nép között, hogy nem fogja a testét a golyó.
(Ezt a fogást megjegyezte magának Trenk Frigyes s később jó sikerrel utánozta.)
Egyszer aztán a harámbasa megunta a haszontalan puffogtatást s átkiáltott Trenk Ferenczhez:
– Hallod-e Frányó! Te az én apámat karóba huzattad. Én megesküdtem szent Cyrillre, két szál viaszgyertya mellett, hogy boszut állok rajtad az apámért, s a míg élek, tőlem nyugtod nem lesz. No hát most itt vagyunk egymással szemben. Ha legény vagy a talpadon, gyere, mérkőzzél meg velem. Én is elküldöm magam mellől a szerezsánjaimat, rakjuk le pisztolyainkat s bizzuk az ügyünket igaz vitézek rendje szerint egy szál kardra.
– Jól van! Rá állok, felelt vissza Trenk Ferencz.
Azzal mind a ketten átadták a puskájukat, pisztolyaikat a kisérőiknek s azokat jó puskalövésnyi távolban állíták föl a tisztáson. Ekkor aztán Trenk Ferencz egyedül keresztül lovagolt a keskeny dobogón a túlpartra a harámbasához kivont karddal.
– Ez már derék bátorság volt tőle! mondá Frigyes.
– Csak várja el a végét barátom. Mikor aztán közel értek egymáshoz, akkor Trenk Ferencz hirtelen kivont a plundrája zsebéből egy jó aczélcsövü pisztolyt s fejbelőtte vele az ellenfelét.
– Hisz ez komiszság! kiáltá fel Frigyes.
– Én is azt mondtam, szólt Miranda. A szemébe mondtam neki, mikor otthon kérkedve mesélte el nekünk ezt a hőstettét, mint «kapital-jux»-ot, hogy ez lovagiatlanság volt! Hogy a harámbasa viselte magát úgy, mint egy nemes lovag s a nemes lovag úgy, mint egy bojnyik. A szemem közé nevetett érte. Azt mondta, a haramiák ellenében nincs lovagiasság; azok fenevadak, a miket tőrbe csalni, rászedni vadász virtus.
– Ez elég ok arra, hogy egy nő megutálja férjét.
– Szegény Amanda! Ő csak türni tudott. Még én sem hallottam soha egy panaszszavát. Soha hivebben szerető nő nem volt a világon. Ha én kifakadtam, ő védte ellenemben a férjét. Még a hibáit is magasztalta s a durva csapodárságait, a mikkel maga Trenk kérkedett csupa tréfának vette; nevetett rajtuk.
Miranda egy gyöngyökkel kirakott medaillont vont elő a korzettje csipkéi alul s azt felnyitva odanyujtá az ifjunak.
Miniatur arczkép volt benne: egy sötéthaju fiatal hölgy, Diana jelmezben.
– Nézze ön: ez volt az én kedves Amandám.
– Gyönyörű alak! mondá Frigyes.
– És Trenk Ferencz mégis el tudta őt hanyagolni a legközönségesebb tenyeres-talpas paraszt nimfákért, a kik fölötti győzelmével előttünk széltére dicsekedett. Szokása volt minden lakodalomban megjelenni s gyakorolni azt a földesuri jogát, hogy a menyasszonynak ő vegye le a koszorut a fejéről. Ott azon a vidéken bevett szokás ez. A vőlegény még büszke is erre a megtisztelésre. A menyasszony kap aranyakat a jobbágyi hűségeért s azokat a homlokára felfüzve viseli. Egyszer hirét vette Trenk Ferencz, hogy a hires kopanicsár, Vilics Markó leánya tartja a lakodalmát. A kopanicsárok azok a mély erdőben lakó pásztorok, a kiknek van egy kis házikójuk összerótt fadeszkákból tákolva; de belül az a ház a legszebb szövöttessel van tele aggatva. Van egynehány kecskéjük is; de sokkal több kecsketömlőjük, tele jó szerémségi borral, szilvaszeszszel. A leányaik nem tanulnak semmi dolgot, csak arany-ezüst himzést finom fátyolokra. Ezeknek a jövedelme abból a zsákmányból telik ki, a mit a haramiák hordanak át Törökországból. A Vilics Markóról is tudta mindenki, hogy a rablók orgazdája. Azért Trenk Ferencz mégis elment a leánya lakodalmára. S az ilyen kalandokra egyedül szokott eljárni: minden kiséret nélkül. Egy szép leányért úgy meg tudott bolondulni, hogy semmi veszélytől vissza nem riadt. Mikor aztán legvigabban szólt a duda a lakodalomban, a míg a vőlegény tánczolt, hogy majd a nyakát törte, Trenk Ferencz meg a szép menyaszonyt ölelgette: egyszer csak belép az ajtón két harámbasa. Egy-egy óriás mindegyik: arczuk feketére cserzve az idők minden viszontagságától. A szerbeknél azonban az a jó szokás divik, hogy a lakodalmas házba senki se viszi be magával a fegyverét. A puskát kívül az ajtófélhez támasztják, pisztolyt, handzsárt, kardot künn a fogasra akasztanak; azért, hogy ha a bor a fejükbe megy, ne gyilkolhassák egymást fegyverrel. Trenk is künn hagyta fegyvereit. Az új vendégek ráismertek, ő is azokra.
– No Trenk Frányó! mondá az egyik harámbasa: most itt vagy a körmünk között, nem illanhatsz el. Ha akarnánk, most oda szegezhetnénk a falhoz, mint a bőregeret. De a haramiák nem szoktak mulatságot bontani. Itt lakodalom van: vigadjunk! Egyél-igyál kedved szerint, ölelgesd a szép menyasszonyt: senki se panaszolja fel. Majd aztán, ha megelégelted a mulatságot, akkor kimegyünk a gyepre: kezünkbe vesszük a kardunkat s aztán majd akkor válik el, hogy melyikünk tudja a másiknak a halálnótáját elmuzsikálni.
Azzal a két harámbasa leült az asztalhoz, szemben Trenk Ferenczczel.
Trenk nem árulta el a félelmét: pedig meg volt rettenve. Ketten voltak egy ellen s mind a kettő egyenként is félelmes ellenfél. Koczintott velük s egymás egészségére üríték a kupáikat. Majd meg a mellette ülő menyasszonyt vette az ölébe, azzal nyájaskodott s a míg a szép mátka az orczáját csókolgatta, Trenk a két kezét a szoknya alá csusztatá. De a mit ott keresett, az a két aczélpisztoly volt, a mi a plundrája zsebébe volt rejtve.
– Oh, te drága, szép tubiczám! hizelgett a menyasszonynak Trenk, s abban a pillanatban egyszerre elsütötte mind a két pisztolyt az asztal alatt s hasba lőtte a két harámbasát.
Azzal, nem törődve az ölében tartott menyasszonynyal, megragadta a hosszú, nehéz asztalt s azt rádöntötte a vele szemközt ülőkre. A két harámbasa is az asztal alá esett.
Trenk Ferencz aztán keresztül ugorva asztalon és asztal alatt fetrengő vendégeken, futott az ajtó felé.
Az egyik harámbasa olyan érzékenyen volt találva a lövéstől, hogy kinlódva vonaglott a földön, de a másik, a nehéz seb daczára felugrott s utána rohant Trenk Ferencznek.
Trenk azonban futtában felkapta a haramia puskáját, mely a küszöbhöz volt támasztva. A harámbasa a handzsárját ragadta kézbe a fogasról s el kezdte üldözni az erdőn keresztül Trenket.
Trenk visszafordult s a harámbasát a saját puskájával lőtte keresztül. Akkor aztán a lelőtt rablóvezérnek kicsavarva a handzsárt a kezéből, levágta vele a fejét s azt hazahozta magával diadaljelnek.
És Trenk Ferencz, ezt az egész történetet, akként mesélte el nekünk kedélyes vacsorázás közben, mint a hogy szoktak vidám vadászkalandokat elhistorizálni kedélyes férjek a feleségük előtt.
Szegény Amanda egész extázisba jött e mesemondás alatt. Ő csak bámulni tudta hős férjét. Csak azt látta ebben a rémtörténetben, a mi dicsőség (hisz az is van benne); de azt, a mi alávaló, a mi gyalázatos benne, azt nem vette észre.
Annál jobban iszonyodtam én az egész embertől, a környezetétől, magától az országtól, a melyben ez az élet mindennapi dolog.
Engem Flórenczben és Velenczében neveltek: a költészet és finom izlés hazájában.
Most pedig elkövetkeztek az én pokolbeli napjaim.
Trenk Ferencz a legutóbbi leczke óta őrizkedett a paraszt menyasszonyok lakodalmába keveredni. A felesége pedig áldott állapotba jutott. Más ember ily állapotban őrzi, félti, ápolja a feleségét. Ez meggyülölte, megutálta. És aztán én nekem kezdett udvarolni. Mint egy vadállat, mint egy kutya. Nyiltan, a felesége előtt. Én nagyhamar tudtára adtam, hogy egy trienti grófnő kezéhez nem lehet keztyütlen kézzel nyulni. S hogy aztán a felől is tisztában legyen, mi vár rá, ha brutális erőszakkal akarna czélhoz jutni, megmutattam neki ezt az ujjamon levő gyürüt. Velenczei remek. Ha a gombját elfordítom, alul egy aczélfullánk ugrik ki belőle, mely a legfinomabb uráre méreggel van zománczolva. A legkisebb karczolás e gyürüfullánkkal, rögtöni halált okoz. Egyszer megmutattam neki azt egy nagy sinkoránján. Ettől fogva aztán félt tőlem.2)
A delnő megmutatta Frigyesnek az ujján viselt gyilkos stratagemát, a felpattanó aczél fulánkkal. Akkor is az ujján volt az, a mikor őt ölelgette.
– Az én ölelésem a Cobra kigyó ölelése! mondá a hölgy, összeszorított fogairól felhuzva piros ajkait.
Egyszer aztán, mikor egyedül voltunk, azt mondá nekem Trenk Ferencz: «én adnék önnek cserébe azért a gyürüért egy másik gyürüt, a mi azzal fölér», – a jegygyürüjére mutatott.
Én felháborodva mondám neki: «csak nem akarja ön a feleségét megölni, hogy engem elvehessen?»
Azt mondá erre, ördögi vigyorgással az arczán:
– Nem szükség valakit megölni: lehet meghalatni.
Nem voltam képes ennek a szónak az értelmét kitalálni. Nem sokára megtudtam azt.
Amandának áldott állapota már nagyon előre haladt. Egy napon Trenk Ferencz, az új katonai főparancsnok gróf Sch..n tiszteletére, a ki atyám helyébe jött, nagy parforce-vadászatot rendezett, a melyre minket is magával vitt. Tapasztalatlan nők voltunk mind a ketten: senki sem figyelmeztetett bennünket arra, hogy nőnek minő veszedelem lovaglásban részt venni, midőn Istentől megáldott állapotban van. És még minő lovaglásban! Árkokon, bokrokon keresztül ugratva; mocsarakba gázolva a falkától öldözött szarvas nyomában. És Trenk Ferencz még azt is megtette, hogy a hallali után, mikor neje izzadtan, felhevülten érkezett meg a vadásztanyára, jéghideg forrásvizet nyujtott neki az ivótülkéből. Másnap Amanda lázt kapott s néhány nap mulva meghalt.
– De hisz ez hitvesgyilkolás! kiálta fel Frigyes elszörnyedve.
– Az volt. Szegény Amanda nénémet gyermekével együtt temették el egy koporsóban. Mikor a sirbolttól visszatértünk, (Amanda katonai parádéval lett eltemetve) az első szava az volt hozzám Trenk Ferencznek, Sch..in ezredes jelenlétében: «No kedvesem, most már özvegy vagyok». Ez a szó őrültté tett. Szétnéztem: kinél keressek menekülést? És ha egy orangutang lett volna is! Megragadtam Sch..in ezredes kezét. «Uram! vegyen ön engem feleségül». Az ezredes meg volt lepetve. «Kisasszony! Én öreg ember vagyok már, ripacsos képü és rigolyás!»
– Én olyan hűséges neje leszek önnek, mint egy rabnő, mint egy kutya! Követem önt minden viszontagság között!
Ferencz dult-fult dühében: fenyegetődzött, hogy megöl. De én szemébe mondtam, hogy gyülölöm, mint testvérem gyilkosát s nem lesz életemnek más törekvése, mint hogy őt a vérpadra juttassam. Így lettem Sch..in ezredes nejévé. Jó ember volt. Inkább atyám volt, mint férjem. Nem hoztam szégyent a nevére. Vele jártam mindenütt a táborozás alatt, megosztottam a sátorát. Férfi öltözetben mellette lovagoltam. A míg ő a csapatait vezényelte, én megfőztem az ebédjét, s kimostam a szennyesét. A nagy hadjárat megkezdődött; férjem tábornoki rangot kapott s dandárparancsnok lett.
Ugyanekkor Trenk Ferencz felajánlá a bécsi kormánynak, hogy ő egy szabad csapatot alakít pandurokból és rablókból, ha a királynő az utóbbiaknak amnestiát biztosít. Elfogadták az ajánlatát. A kegyelemlevél megjött. Trenk Ferencz azt kihirdetteté az egész tartományban. A rablók kinevették vele, s nem jöttek a zászlója alá. Ekkor aztán valódi hadjáratot indított meg ellenük: a saját pandurjait összegyüjtve, kiverte őket minden rejtekükből s beszorítá valamennyit a Száva és Szudiszava szögletébe. Ott azután az éhség kényszeríté őket a kapituláczióra.
Oh, az az ember egy elhibázott összetétele a hősnek és a szörnyetegnek; a ki ugyanannyi bámulatot, mint a mennyi megvetést tud maga iránt fölkelteni. Ezt még senki sem gyülölte a nélkül, hogy ne szerette volna. Én, mikor meg akarom semmisíteni, akkor imádom legjobban. Hiszen, ha nem imádnám, nem gondolnék mindig reá! Nem válogatnék örökké a halálnemekben, a mikkel megsemmisítsem. Néha már ott vagyok a fantáziámmal, hogy látom a fejét legördülni a hóhérpallos alatt s akkor aztán megint a képzeletemben fölveszem a porból azt a csuf ördögpofáju fejet és a könnyeimmel mosom tisztára.
Trenk Frigyes elgondolkozott rajta, vajjon mi a nagyobb gyönyör, a mit ez a tündérnő osztogat: az-e, a miben Trenk Frigyest, vagy a miben Trenk Frányót részesíti?
A hölgy folytatá a kedélyes adomázást. Volt rá idejük. A katonák a szekereket rakták meg szüleséggel.
– Minő nép volt az, a melyet maga körül gyűjtött ily módon Trenk Ferencz! Én láttam őket; mert a férjem is Pozsegában toborzá az ujonczait az ezredéhez s egybekelésünk után gyakran átrándultunk Trenk kastélyába; férjem hivatalos kötelességből: én haragból, melybe jó adag kiváncsiság vegyült. Minden nap vártam, hogy agyonütik a saját harczosai.
Arra való emberek voltak. Mind öles termetü alakok, marczona tekintettel, orczáikban ki van fejezve egész jellemük: vakmerőség, kegyetlenség, gyanu. Vonásaik olyan kemények, mintha érczből volnának faragva; emlékeztetnek azokra a gnómokra, a mik a templomok csatornafőit képezik. Erejük a mesével határos: akármelyik megteszi, hogy egy lopott tehenet fölkap a vállára s úgy viszi át az egy szál fenyőből készült bürün egyik partról a másikra. Senki ezeket a világon fegyelemben nem tarthatná Trenken kívül. De ez uralkodik rajtuk. A legkisebb engedetlenségért halállal büntet: ő maga a biró és a hóhér. Hanem aztán jutalmazni is tud. Egy-egy napot tivornyára enged a czimboráknak; akkor aztán minden szabad! Senkinek sincs parancsszava: magának a vezérnek sem. Ő is együtt dőzsöl, dalol, dulakodik a többiekkel; előhozatja a hegedüjét s huzza nekik a lábaik alá a vad toporzékoló táncz nótáját. Máskor meg a forró napon egzeczéroztatja őket hajnaltól estig s nem engedi őket a patakhoz menni, hogy szomjukat eloltsák; ő maga is velük tür éhséget és szomjat.
Egyszer így gyakorolta a haramia-csapatját a sorlövésben. Be akarta nekik tanítani azt a methodust, a mi a porosz granátosokat oly ellenállhatatlanokká teszi, hogy bevárják a támadó lovasságot kétszáz lépésnyire s akkor egymás után háromszor adnak sortüzet s ennek olyan gyorsan kell menni, a milyen gyorsan egy vágtató lovas csapat kétszáz lépésnyiről az eleven bástyáig eljut.
A haramiákból lett katonák zúgolódtak a fárasztó gyakorlatt miatt; de még inkább azért, hogy a vezér folyvást szídta őket.
Egyszer aztán golyóval kezdtek lőni. Trenk Ferencz alatt összerogyott a paripa: keresztül lőtték.
Ekkor Trenk kihúzta a kardját, odament a felállított hadsor elé s elkezdte számlálni: «egy, kettő, három, négy.» A negyediknek egy csapással leütötte a fejét. Tovább haladt. «Egy, kettő, három, négy.» Megint leütött egy fejet. Azután harmadikat. Negyedelni kezdte a csapatot.
Ekkor előugrott a sorból egy harámbasa odakiáltva:
– Hagyd abba! Én voltam az, a ki a golyóval lőttem rád. Nem türjük a zsarnokságodat tovább. Velem mérd össze a kardodat, ha ember vagy!
Ezt a harámbasát Trenk Ferencz egy kardcsapással, a nyakától az övéig hasította ketté.
Erre föllázadt az egész ezred. Kardot, handzsárt rántottak s rárohantak a vezérre. És Trenk Ferencz, a lázadó tömeg közepette osztotta jobbra-balra a halálos csapásokat: úgy dult a sokaság között, mint egy Orlandó, mint a Niebelungen-dal sérthetlen vitézei, sőt megtette azt, a mit Oroszlánszívű Rikhárd Palestinában, hogy a midőn keresztül vágta magát az útját álló pogány seregen, akkor visszafordult s újra közéjük rohant, dühöngve.
De már ez az emberfölötti vitézség még a haramia népet is meghatotta. «Állj meg! Hagyd el!» kiabálták minden oldalról s térdre omlottak előtte, kardjaikat markolattal fordítva, feléje nyujtották meghódolás jeléül. Akkor aztán Trenk is eldobta vértől gőzölgő pallosát s ölelte, csókolta a vitézeit, a kik nagy diadalordítással emelték vállaikra s úgy hordozták körül. E hihetetlen harcz után halálig hű lett hozzá az egész haramia had: ez lett a testőrsége, ez lett a magja a dandárának.
Nem sokára egész dandár vette körül. Szabadcsapatja felszaporodott ötezer emberre. Azok között már nagy számmal voltak magyarok; azokból is – természetesen – a java: csikós, gulyás, futó betyár, bakonyi kondás. Nehéz volt hozzájuk méltó tiszteket találni. A mely hadnagy nem volt olyan vakmerő, mint a milyennek a vezér kivánta, azt kirúgta táborából: «vén asszony vagy!» mondá szemébe a hadsor előtt. De sok idegen vitéz odajött hozzá a harcziskoláját kitanulni, köztük finom gavallérok, mint Laudon.3)
Nem lelkesíté azt a fegyveres tömeget az a honszeretet, a mi a magyart és horvátot annyi hőstettekre egyesíté hajdan; sem a fanatikus hitrajongás, a mi a törököt a csatába viszi, sem a dicsvágy: csupán a rablási szenvedély. A vezértől elkezdve az utolsó pandurig mindannyinak az volt az öröme: vérfürdőben úszni, kincseket zsákolni; felgyujtott városok lobogványában gyönyörködni; aztán dobzódni az összerogyásig.
S mind ezt a rossz ösztönt fel tudta használni Trenk Ferencz valódi hadvezéri lángészszel. Majd mondok el önnek egy pár esetet róla, a mi a mesével határos: hogyan tudott csekély eszközökkel, az ellenség lelki állapotját felhasználva, nagy sikert kivívni.
Trenk Ferencznek Lotharingi Károly főherczeg teljhatalmat adott (és egyebet semmit), hogy gyüjtsön a saját költségére egy szabad csapatot: azt ruházza, fegyverezze fel tetszése szerint, fizesse, élelmezze, a hogy tudja s hadakozzék vele saját belátása szerint, teljesen függetlenül a vezénylő generálisoktól. S ezt a felhatalmazást Trenk Ferencz olyan ügyesen használta fel, hogy kezdettől fogva kedvenczévé lett a bajorországi hadsereg vezérének, Khewenhüllernek. Mindig előtte járt a hadsereg zömének s a míg az hidat vert az Izáron, ő átusztatott rajta s az ellenség csapatjait folytonos támadásaival el tudta foglalni. Csoda vitézségének a híre megelőzte jöttét, irgalmat nem ismerő kegyetlensége megbénítá az ellenséget.
Egy bajor helységet, Filshofent, hatszáz franczia tartott megszállva. Trenk Ferencz, Laudonnal és egy pár testőrével előre száguldott kémszemlészni, a saját ezredeit messze hagyva maga mögött, kettőjükön kívül nem voltak többen tíz lovasnál, mikor a helységben levő francziákra bukkantak.
Rendes eszű vezér ilyen esetben visszafordult volna, hogy a csapatjait elővezesse. De azok négy mértföldnyire voltak a háta mögött; mire értük megy és visszatér, az ellenségnek csak hült helyét fogja találni. A kómikum kvinteszszencziája, a mit ekkor Trenk kigondolt. A mezőn volt a learatott lóhere, a mit bajor gazdák szokása szerint magas póznákra szoktak felaggatni szikkadásra; Trenk hirtelen felszabdaltatta a tíz szerezsánjának a veres köpönyegeit s azoknak a darabjaiból sipkákat csináltatott. Aztán egy-egy érett tököt huzatott a lóherés póznák hegyébe, feldíszítve veres sipkával. Azok a bokrok közül úgy tüntek elő, mint megannyi veres sipkás óriások. Akkor aztán trombitájával riadót fuvatott s Laudont odalovagoltatá a város kapujához, kapituláczióra szólítva fel a várőrséget. S erre a hatszáz franczia, tisztestől együtt megadta magát Trenknek, meg az ő veres sipkás manekénjeinek. Az ember azt hinné, hogy ez egy rossz mese, ha a hadi bülletinben meg nem volna örökítve, a fővezér magasztaló elismerése mellett. Az ilyen csodasiker biztosítá számára azután a hadparancsnokok elnézését féktelen kicsapongásai és kegyetlenségei iránt. Trenknek a neve egy új fegyvernem volt.
– Nem irigylem ezt a dicsőséget.
– De ő is megkapta egyszer a büntetését, még pedig a saját keze által. Mikor Filshofent egy éjjeli rohammal elfoglalta, a pandurjainak szabad rablást engedett a városban. Előbb azonban dobszó mellett kihirdetteté, hogy a mely cseléd elárulja, hogy a gazdája hova rejtette el a pénzét, a prédából tizedrészt kap. Ez is jó methodusnak vált be. A háború demoralizálja az embereket. Akadt áruló elég. Egy ilyen pribék megsugta Ferencznek, hogy a patikárusnak huszezer forintja van elrejtve egy vasdobozban. Maga a farmakóp elmenekült a városból. Ezt a gazdag zsákmányt nem akarta Trenk Ferencz megosztani a czimboráival. Csak egy pandurt vitt magával, a ki a zárt vasajtót feltörje a kecskelábbal s a ládák tetejét fejszével beütögesse. A patika alatti pinczében rátaláltak a vasdobozra. De nem egy volt ott, hanem több, valamennyi mind ólommal leforrasztva. Trenk nem sokat olvasztgatta az ólmozást, hanem bevágatta a vasdoboz tetejét fejsze éllel. Az egyikben gálicz volt, a másikban ólomczukor, egynek a súlyáról azt hitték, hogy arany van benne. Aztán mercuriussal volt tele. Nagy volt a káromkodás. Végre egy veres kereszttel jelölt dobozra akadtak. No ez lesz az igazi! A többieken halálfej volt. Mikor aztán a pandur belevágott a doboz tetejébe, az egyszerre szétpukkant, lőpor volt benne, a mit a fejszétől adott szikra felrobbantott. Az egész patika levegőbe röpült s Trenk Ferenczet odatemette az omladékok alá.
A szerezsánok hadnagya, Laudon, rögtön munkába állítá az embereit s a romokat eltakarítva, rátalált Trenkre és a pandurjára. Trenk eszméletén kívül volt; de még élt. Szerencséje volt, hogy előtte állt a manipuláló pandur a robbanáskor; az egy idomtalan tömeggé lett összezúzva, égve; de a vezérét megvédte a testével. Csak az arcza szenvedett Trenknek a robbanástól, azt a láng úgy teleszórta fekete pontokkal, hogy azontúl semmi sem hiányzott neki a Belzebub lárvájából. Napokba került, a míg enyhítő tapaszokkal, kollirokkal annyira vitték, hogy feldagadt szemhéjait fel tudta nyitni. Laudont látta maga előtt.
– Mi történt velem? kérdezte tőle.
Laudon aztán elmondá neki, hogy a patika felrobbant s a vezér urat annak az omladékai közül ásták ki.
– Hát a huszezer forint? kérdezé Trenk hamarosan.
Laudon nem tudott semmi huszezer forintról.
– Hazudsz! kiáltott Trenk. Azt te találtad meg! Egy vasdobozban volt! Te dugtad el!
Laudon szavát adta, hogy ő nem talált semmi pénzt vagy kincset érő holmit a patika romjai között, a még épen maradt dobozokban csupa arkánák és heroikák voltak; azokat kiöntötték a pöczébe, hogy valaki meg ne egye.
– Nem igaz! Tolvaj vagy! Elloptad az én zsákmányomat.
Erre a szóra Laudonban is felforrott a nemes vér.
– Hallja ezredes úr! Ne nagyon osztogassa a tolvaj czímet, mert azt én nem veszem megtiszteltetésnek. Én nem találtam semmi pénzt. Csak egy pár dögöt. Az urat, meg a pandurját. S ha én találtam volna is meg azt a keresett kincset, hát az az én zsákmányom volna s nem szólhatna érte senki. S ha az urat ott hagytam volna, azért sem szólhatna senki.
Ezt a kemény visszatromfolást csak elnyelte akkor Trenk Ferencz. De ő nem az az ember, a ki a boszuságot el szokta felejteni. De még nem is az az ember, a kit ki lehet engesztelni. Egy mázsa jótétemény nem nyom le nála egy nehezék megbántást. Az, hogy Laudon őt a halálból mentette meg, hogy a sírból ásta elő, mind nem volt előtte mentség. Ettől a naptól kezdve folytonosan azon mesterkedett, hogy Laudont valami módon elpusztítsa. A legundokabb alávalóság volt, a mit a hadnagyaival elkövetett, a kik nem akarták neki önkényt átengedni a zsákmányukat. Mint vezér arra használta fel parancsnoki hatalmát, hogy az ilyen tiszteket a legveszélyesebb vállalatokkal bizta meg, a mikben ott kellett nekik veszni. Az elesett tisztnek a holmiját aztán a saját örökségének tekinté. Azt mondta: a török szultán is örököse a basáinak.
Trenk Ferencz folyvást kémekkel kisértette Laudont minden jártában-keltében s azok hírül hozták neki, hogy a hadnagy nagyon bőven szórja a pénzt, a tarsolya tele van arannyal. Dühös volt érte. Azt hitte, az az ő zsákmányából telik.
Egyszer aztán kiküldé Laudont harmincz magyar huszárral a franczia lovasság fölverésére. Azt adta neki utasításul, hogy csak kezdjen csatározást a vértesekkel, majd ő aztán a többi huszárokkal segítségére fog sietni az erdőből. A strázsamesternek ellenben azt az utasítást adta, hogy csak engedjék a hadnagyot a francziáktól összekaszaboltatni, hanem a lovát, az általvető iszákjával együtt hozzák vissza.
Az őrmesterben volt becsületérzés. Elmondta Laudonnak, hogy mi szándéka van vele Trenknek. Ekkor Laudon szétosztotta a nála levő pénzt a huszárok között s mikor már körül fogta három század franczia kürazir s Trenk nem jött a segítségére, keresztül vágta magát az ellenségen, de többé nem ment vissza Trenkhez, hanem felment Bécsbe s bevádolta a főhaditanácsnál a pandurvezért. Már akkor egész raja az elcsapott tiszteknek segített Trenknek a jó hírét terjeszteni a fővárosban. De még nem merték őt bántani. Nagy szükségük volt rá. A királynő szörnyedezett a rémmeséken; de azt mondá: «mais c’est la guerre!»
Itt félbeszakítá a beszélgetést a huszárstrázsamester, a ki jött jelenteni, hogy a kocsik meg vannak már rakva szüleséggel. Huszonkét szekér. (Szekér alatt azonban érteni kell azokat a két kereken mozgó járműveket, a mikbe két rud közé egy lovat szoktak fogni. A kocsis a nyeregből hajt.)
– No, hát oda épen jó lesz az elfogott huszonkét huszárnak a lova. Maguk a foglyok lesznek a kocsisok.
– Ne induljanak még! Tanácsolá az úrnő. Várják be, míg besötétül.
Frigyes ezzel az utasítással bocsátá vissza a strázsamestert s ismét elfoglalta a helyét az úrnővel szemközt a kávézó asztal mellett.
– A legiszonytatóbb dolgát Trenk Ferencznek saját szemeimmel láttam, mondá a delnő, már a harmadik szivarra gyujtva: csak félig szívta ki mindegyiket. Férjemnek a dandára Cham városát ostromolta. A hasonló nevű folyam mellett van egy kis erősség, melynek várőrsége kivételképen nagyon erélyesen védte magát. A védelemben részt vett a város lakossága is. A várat férjem lövészei ostrommal vették meg, derekasan küzdve a bajorokkal. Mikor aztán a városbeliek látták, hogy a fellegvár megostromoltatott, menekülni kezdtek a városból. Egy híd vezetett a Cham folyó túlsó partjára. Mi egy halom tetejéről néztük, hogy tódul a város védtelen népessége, asszonyok, gyermekek, hátukon vitt holmijaikkal a hídon keresztül. Ekkor Trenk Ferencz átúsztatott a folyón a pandurjaival s elállta az útját a menekülő népnek.
A mit akkor látnom és hallanom kellett, azt soha el nem fogom felejteni. Trenk pandurjai meztelenre levetkőztették a menekülő nőket s miután még az inget is lehúzták róluk, beledobták őket a folyóba. A gyermekeiket utánuk. A vizbehalók kinordítása felhangzott mihozzánk. Én kétségbeesetten rohantam a férjemhez, könyörögve, hogy vessen véget ennek a tömeggyilkolásnak. Ő rögtön nyargaltatá a hadsegédét Trenk Ferenczhez, azzal a parancscsal, hogy azonnal hagyja abba a menekülő asszonyok fosztogatását, legyilkolását! S tudja ön mit izent erre vissza? Hogy ő neki a dandárvezér nem parancsol; mert neki Károly főherczegtől van meghatalmazása úgy viselni a háborút, a hogy a pandurok szokták. S hogy ő neki joga van a Cham városi népen boszut állani, mert azok az ő pandurjai közül nyolczat elfogtak, azoknak a kezeit levagdalták s így hurczolták végig az utczákon közcsufságra. Hát ha joga volt egykor Róbert Károlynak a felesége levágott négy újjáért az egész Zách nemzetséget, leányostól, gyermekestől kiirtani, neki is hasonló joga van ezt tenni, nyolcz derék pandur levágott kezéért a chamiakkal. Ekkor az én unszolásomra még egyszer odaizent hozzá a férjem, hogy az én kedvemért, az én könyörgésemre hagyjon fel a nők elleni kegyetlenkedéssel. Erre gúnyosan azt izente vissza, hogy kedvem szerint fog cselekedni; a szép leányokat nem ölette meg, azokat vissza tartotta s majd meglátom, hogy milyen szépen bánnak velük a pandurok!
… Úgy-e, hogy elpirult ön? szakítá félbe az elbeszélését Miranda. Nekem jobb, mert festék van az arczomon: beszélhetek oly dolgokról, a mik fölött egy gárdistahadnagy elpirul. De ez a szörnytett csordulásra birta a kelyhet. Neupperg tábornagy vádat emelt Trenk Ferencz ellen Bécsben a chami asszonygyilkolásért. A királyné parancsára elfogatták s vasra verve vitték fel Bécsbe a haditanács elé, melynek elnöke Weber báró volt. Trenktől elvették a pandurcsapatok fölötti parancsnokságot, felosztva azokat három német frájbájter között. Menczel, Bärenklau és Tripsz volt a kedves lóherének a neve. Ekkor aztán hárman raboltak egy helyett. De hárman együtt sem értek fel egy Trenkkel harczi vitézség dolgában.
Férjem az esemény után maga kérte a főhaditanácstól, hogy szabadítsák fel a bajorországi parancsnokságtól s helyezzék át az olaszországi hadsereghez. Bemocskolva érezte a nevét Trenk infámiája által, a ki vele együtt működött. Olaszországban nem is keresett mást, mint hogy egy becsületes halál által tisztára mossa katonai jó hirnevét. Nem sokára megtalálta. A csatatéren esett el. Az én kezeim között halt meg; utolsó szembehunyásáig vele voltam; azt mondá haldokolva: «jó asszony voltál!» Igazat mondott. Özvegyi tartásul egész vagyonát rám hagyta, melyet a szép csehországi birtok képez. Én azonban fiatal voltam, semmi örömöm nem volt még a világban. Nem is ismertem még a nagy világot. Felkerültem Bécsbe. Bevezettek az udvarhoz. Az eddig ismeretlen fény, hizelgés, csábítás közepette nem csoda, ha elvesztettem a fejemet, de cserébe esett. Én is elkábítottam másoknak a fejét. Nem megy ez vétekszámba. A nemesi czímer a legszebb fügefalevél. Hiú is voltam. S nagyravágyásomnak hizelgett az, hogy nincs olyan fényes kalap az udvarnál, melyet az én üdvözlésemre meg ne emeljenek. Ez volt a vesztem. Egy kalapnak mégis csak békét kellett volna hagynom. Kitalálja ön az enigmát? Nem találja ki? Jó. Pedig jó volna, ha a példámon okulna. Önnek is mesenagy szerencséje van az udvar napfényében. Válogathat a plánéták között. De ön magához a naphoz is hozzányul. Vigyázzon magára! Meg fogja égetni a kezét, a hogy én megégettem az enyimet. Egy szép napon zárt kocsi állt meg a palotám előtt s egy udvari tanácsos lépett be hozzám legfelsőbb parancscsal, melyben tudtomra lett adva, hogy azonnal induljak csehországi kastélyomba és onnan ki ne mozduljak. Bécs városába többé föl nem mehetek, hacsak nem a rendőrfőnök által a Hübschlerinneknek osztott türelmi bárcza mellett.
A hölgy fáratag mozdulattal veté magát divánja vánkosára, legyezőjét összecsapva, s mintegy magának mondva, a mit mondott.
– És most itt vagyok, fiatalon, özvegyen, számüzve egy cseh faluba s várva az ellenséget, a ki, mint az elbüvölt herczegasszonyt, börtönömből kiszabadítson.
Ezt a szót Frigyes egyenes biztatásnak vette, hogy a hölgy mellé üljön a kerevetre. Ha csak ellenség kell!
Miranda azonban egyszerre eloszlatta a félreértését; a legyező újra kitárult s kettőjük arczát elválasztá egymástól.
– Hohó! fiatal barátom! Ön nem az az ellenség, a ki engem megszabadít, hanem a kit én szabadítok meg.
Frigyes valamit hebegett az elmult édeni óráról.
– Jajh, barátom; az olyan régen volt, hogy már elfeledtem. Ön nem fogja elfelejteni, de óva intem, hogy őrizkedjék azzal eldicsekedni a táborban a pajtásai előtt, mert azért önt haditörvényszék elé állítják és főbe lövik. Egy vezénylő tiszt, a ki ott felejti a katonáit a veszélyes álláson s a lesben álló ellenség által egy hölgy boudoirjában hagyja magát meglepetni. Ezt jó lesz ki nem trombitálni. Hanem ha a királynak elmondja ön, azt nem bánom.
Frigyesnek az arczába szökött a vér. Szégyenpir volt az rajta.
Miranda megsimogatta ezt az elpirult arczot. Nincs annál igézőbb, mint egy huszesztendős fiú, a ki még elpirul.
– Maga nagy gyermek. Üljön vissza a helyére. Hiszen nincs közöttünk mindennek vége. Ön még én velem többször fog találkozni, mert a Trenkek sorsa az enyémmel szorosan össze van bonyolítva. S én önhöz mindig jó leszek. Hanem most értse meg a dolgát egészen. Tudja ön? A maga dolgát: ne az enyimet. Még eddig úgy tetszik, mintha folyvást magamról beszéltem volna, meg az ön nagybátyjáról, pedig önnek magyaráztam valamit, a mi önnek a sorsára nagy befolyással lesz. Ön még az a gyermek, a ki a tóparton gondatlanul gyönyörködik a tó fenekét ellepő virágokban s nem sejti, hogy az a víz olyan mély, hogy ha ön beleesik, hát oda fullad. Meg kell fogni önnek a derekán a járszalagot. No! Maradjon veszteg a helyén, viselje magát szépen; most mindjárt önről lesz szó.
S hogy nagyobb kényelembe helyezze magát, a hölgy fölszedte maga alá a lábait s úgy ült a kereveten, a hogy a török asszonyok szoktak.
– A számüzetésemnél hagytam el. Nem sokára bejöttek a poroszok Csehországba s elfoglalták a fővárost. Ezuttal a cseh főnemesek nem siettek Frigyes király udvarlására. Pedig szép farsangi idő volt. Akkor talán én is kaptam volna egy meghivót az udvari bálra. De hát Frigyesnek már csak a politikára, meg a katonákra volt gondja; ránk asszonyokra nem ügyelt. Pedig mondhatom, hogy az asszonyok sokat tehetnek, a mit a férfiak vitézsége meg nem tesz. Önök nem mozdultak ki Prágából: várták a sült galambokat, a miket XV. Lajos le fog lövöldözni «pour le Roy des Prusses!» Várhatnak arra már! Meghalt a szép Chateauroux herczegnő, a ki XV. Lajos koponyájában a kraneologia szerint a harczvágy organumát képezte. A franczia király most gyászol és beteg.
– Chateauroux herczegnő meghalt? kérdé elbámulva Frigyes.
– Meg biz az: egy pohár jeges viztől. Hát önök még azt sem tudják? Minden összeköttetésük meg van szakítva a külvilággal. A rettenetes Trenk megint itt van! A mint önök a háborut megindították, a királynő rögtön előhozatta a börtönből s visszatette a pandurjai fővezérségébe; most az hatalmasabb, mint azelőtt volt. Ő tört utat a Rhénuson keresztül Károly főherczeg ármádiája számára, a maga hihetetlen hős merényletével. Filippsburgnál a Rhénus szigetén volt a francziáknak egy bevehetetlennek hiresztelt váruk. Trenk éjjel átuszott hatszáz pandurral a szigetre s felmászott a sánczokra. Az őrséget kardra hányták. A várparancsnokot, Créve-Coeur marquist Trenk maga vágta le. S a mint ezt elvégezték, azon frissiben átusztak a Rhénus másik ágán; a túlparton meg két ezred bajor lovast találtak csendes pihenésben, azok között iszonyú mészárlást követtek el s ezzel átvitték a háborút franczia földre. Mindezt én első kézből tudom.
– S mi erről Prágában semmit sem tudunk; csak arról van tudomásunk, hogy a magyar szabad csapatok köröskörül dongnak bennünket.
– Nem ám; mert az asszonyokat teljesen mellőzi a király. Egy ilyen háboruban, mint a mostani, a férfi, mint hirhozó, teljesen hasznavehetetlen: azt rögtön elfogják, felakasztják; míg ha egy szép asszony az ellenség kezébe kerül is, legfeljebb egy kis galante avantüreje támad; kivágja magát s odább menekül. De hát Frigyes király fejébe vette, hogy ő a sátorban a spártait játszsza. Meg tudja tagadni magát.
– Megtagadja magát? szólt bele Frigyes elbámulva.
– Hát persze, hogy megtagadja! Oh maga pirók! Talán még azt sem hallotta soha, hogy a szép Frigyes alapjában bonvivant, minden jó tulajdonságával egy sybaritának. Persze, Berlinben a gárdisták között nem czirkuláltatják az öreg királynak, Frigyes Vilmosnak azt a levelét, a mit a trónörököséhez irt, mikor azt rajtakapta, hogy az a szép Ritter Dórisz énekesnő miatt meg akar szökni Angliába, de Bécsben mindenki könyv nélkül tudja azt a levelet, a miben az öreg király azt mondja a bebörtönzött fiának: «ugy-e jobb szeretnéd, ha egy maitre de flute-öt hozatnék a számodra Párisból egy tuczat furulyával, meg egy banda komédiást egy nagy orchestrummal, meg egy csorda franczia tánczmestert egy svadron petit maitreszel s építtetnék hozzá egy nagy komédiaházat: ez neked jobban tetszene, mint egy kompánia granátos, a ki szerinted csak canaille; hanem egy olyan petitmaitre, egy olyan kinyalt francziácska, egy bonmot, egy-egy rózsácska, egy komédiásocska, az neked valami nóbel! Az királyi dolog! Az «digne d’un prince!» Ezek a te sentimentjaid, a mit ifjúkorod óta a gézenguzok és örömleányok a szivedbe tömtek!»
Ezzel a leleplezéssel új világításban látta a fiatal gárdista bálványozott királyát. Közelebb jött hozzá. Hát fiatal korában az is csak legény volt, mint ő. Hát ha még most is az? De mi oka volt ezt a kényes adatot az udvari krónikákból épen ennek a hölgynek elmondani ő előtte?
Trenk Frigyesnek éles fürkésző esze volt; hamar rájött a talány nyitjára.
– Hát most a komédiásokkal kevesebbet foglalkozik Frigyes király, mint az előtt, folytatá a hölgy. Pedig ezeknek egy hadvezér is vehetné hasznát. Ez a czigányhad jobban van értesülve a hadseregek mozdulatáról, mint a hadikormány. Nálam rendesen megfordulnak kóborlásaik alatt. Én szeretem őket; jól mulatok velük. Aztán elmondják az utazásaik czélját. A thábori komédiás-trupp egyszerre csak felkerekedik s utazik Szászországba. Pedig Tháborban porosz ezred fekszik s a tisztek jó szinházlátogatók. De ők már kanóczillatot éreznek s megtudták, hogy Károly herczeg Szászországba siet. Más halandó fut a nagy hadseregek elől: a komédiások eléje sietnek s ha egy városnak az egyik kapuján az ellenség vonul be trombita, dobszóval, a másik kapuján a histriók csapatja nyomakodik elő szintén dob, trombitaszóval. Ezektől tudom én, a mit még Frigyes király nem tud, hogy a míg itt Prága körül a pandurok, huszárok boszantják portyázásaikkal, az alatt Károly főherczeg hetvenezer főnyi sereggel közelít feléje Drezda felől.
Frigyes nyugtalankodni kezdett: felállt a helyéről.
– Ne békétlenkedjék, kicsikém. Ezóta már a király is tudja azt: holnap már nem fog ön neki ujságot mondani vele. Tegnap délelőtt hatalmas janicsárzene riasztott fel. Azt hittem, megint komédiások jönnek: kisiettem az erkélyre. Hát kicsiny külömbséggel ugyanaz a pereputy. Csakhogy ezek nem a közönség megnevettetésére játszanak. Trenk Ferencz jött a veres köpönyegesei élén. Egész török muzsika jár előtte, síp, dob, trombita, réztányér, csinelli, fantasztikus jelmezbe bujtatott czigánybanda. Ezzel hirdeti jövetelét. Egyenesen ide tartott az én kastélyomba. Ellenállhatatlan vágya volt, hosszas távollét után, ismét találkozhatni velem. Alig ismertem rá. Azelőtt sem volt valami szép, de a lőporrobbanás óta össze-vissza van dulva az arcza veres forradásokkal s tele szórva fekete pontokkal; egy-egy pamat szakáll, bajusz, mint a jégverte vetés, berzed ki belőle.
«Megszépültem, ugy-e?» enyelgett, mikor rokoni öleléséből kibontakoztam. «Mennyi szép időt elvesztegettünk azóta mind a ketten! No de a mi halad, nem marad. Holnap meg fogja ön látni a szebbik Trenket, az unokaöcsémet.»
– Ő már tegnap értesülve volt a kémei által, hogy ön egy volontér-csapatot állít össze, a melylyel rekviziczióra fog kiindulni. S megtett minden intézkedést, hogy akármerre veszi ön az utját, mindenütt kész kelepczébe kerüljön.
Nekem természetesen, mint egy osztrák tábornok özvegyének, ezt a tervet nagy helyesléssel kellett fogadnom.
«Hallom, hogy igen szép gyerek a ficzkó: monda Ferencz; csupa tej és rózsa az arcza; még a szakálla sem ütközik. No, majd adatok rá szép chlamiszt, a milyent Ganymedes visel a komédiában. Ezer ördög: a szerezsánjaimnak kell egy Ganymedes, ez jó lesz annak.»
Frigyes most már dühösen ugrott fel a helyéről s a kardja tokjával ütögette a padlót.
Miranda kaczagott rajta.
– No lássa ön! Ilyen atyafiságos tréfa várt önre ennél az ekszpedicziónál. Én ma a kastély tornyáról néztem a távcsövemmel az ön közeledését. Láttam, micsoda nagy ostobaságokat követ ön el. A csapatja jobbik részét, a huszárokat felküldi a kolostorba, a gyöngébb csapatjával közelít a kastély felé, a gyalogosokkal. Édeském! Az ilyen taktikával nem lesz az ember hadvezér. Önnek az lett volna a feladata, hogy azt az ötven huszárt szerte szét portyáztassa, kifürkészve, nincs-e valahol a parkban, a templomkerítés mögött, az árokban elrejtőzött ellenség? Én tudtam, hogy van. Itt lappangott a huszárcsapat a vadas kertemben. Ön kész prédának hozta ide magát. Virgácsot érdemelne ezért a könnyelműségeért, mint egy rossz gyerek. Én önt még nem láttam, csak a Ferencz iránti gyülöletem sugallta, hogy megszabadítsam. Talán még egyéb ok is. Egy inasomat parasztruhába öltözve, kerülő uton a kolostorhoz futtattam, az ön altisztjének üzenetet küldve, hogy siessen rögtön a hadnagya megszabadítására. De addig is ön a legnagyobb veszélyben forgott. Arról bizonyos voltam, hogy egy gárdista kornet, ha egy kastélyba szüleséget rekvirálni beront, el nem mulasztja látogatást tenni a kastély uránál. Hanem az megint bizonyos volt, hogy a mint ön meghallja, hogy az udvaron lárma van: verekednek, le fog sietni, s akkor veszve van. Meg nem ölik, mert arra parancsuk van; de van egy stratagémájuk, a mivel minden vitézséget csuffá tesznek, egy kerek hálót hajítanak önnek a fejére, melybe gubanczolva, ha Herkules erejével bir is, le kell fegyvereztetnie. Akkor aztán megkötözve, lóra dobják s elvágtatnak. A megmentésére jövő huszárok nem érik ezeket utól. Én tehát egy drasztikus eszközhöz folyamodtam önnek a megmentésére.
Tehát csak drasztikus módszer volt: semmi egyéb!
Miranda egész hideg vérrel nézett szét, valamit keresett. Frigyes kitalálta: a szivarját, a mit a kerevet melletti polczkára tett le. Sietett neki vele szolgálni.
– Köszönöm; másodszor nem gyujtok rá a szivarra ha kialudt.
Ez is napkeleti virágnyelv volt.
S uj szivarra gyujtott, annak a füstjét fujta az ifjú szeme közé.
– Már most még egy jó mappát kell önnek átadnom a melyben veres vonallal megjelölve találja meg ön a kerülő utat, melyen a királyhoz egész kényelmesen eljuthat a szénás szekereivel együtt; a huszárjait hadirend szerint à cheval bocsátva az ut két oldalán az esetleges ámbüszkádok felverésére. Az avantgárdáról és arriere gárdáról se feledkezzék meg. E kerülő uton ki fogja ön játszani a pandurvezér minden kelepczéit s holnap délig rátalál a király táborára. De semmiféle lövöldözés által ne hagyja magát zavartatni.
Ez a hölgy úgy beszél, mint egy tapasztalt katonáné.
De Frigyes is úgy fogadta az utasításokat, mintha a generálisa szájából jönnének.
– Grófnő! Én az örök hála érzetét fogom ön iránt megőrizni szivemben.
– Sohse hálálkodjék ön; én első sorban Frigyes királynak akartam jó szolgálatot tenni. Az a bonne fortune, a mi önt érte, a királynak szólt, nem önnek.
– Ah «Per procura!» szólt nevetve Frigyes.
A nevetést a hölgy is viszonozta.
– No lássa ön: ez jó bon mot volt egy gárdista kornettől. Hát per procura…
Trenk Frigyes kezdette már egész közelből látni ezt a hölgyet.
Frigyes király mellé is oda illenék egy Chateauroux herczegnő.
Reasszumálva a látottakat, hallottakat és tapasztaltakat, ez a fantázia nem is egészen ködfátyolképnek való.
Trenk Frigyes egy tiszteletteljes kézcsókkal vett bucsut tündérasszonyától, ki őt, a hogy kitüntetett vendéget szokás, egész a lépcsőtornáczig kikisérte. Ott is még gyönyörü büsztjével a lépcsőkorláton keresztül dőlve, utána nézett.
Mikor már odalenn volt Frigyes a korridoron, megcsendült a delnő szava.
– Apropos! Trenk! Jőjjön csak vissza! Még egy mondani valóm van önnek.
Az ilyen visszahivás követte mondanivalók szoktak igen kellemesek lenni.
Frigyes négyesével ugorva át a lépcsőket, sietett Miranda előtt teremni.
A szép asszony akkor a két gömbölyü karját Frigyes két vállára téve, olyan közel hajolt hozzá, hogy csakugyan azt hihette, hogy ebből egy szívteljes bucsucsók lesz: pour la bonne bouche.
De bizony nem az lett. A hölgy azt sugta Frigyesnek a fülébe:
– Majd elfeledtem önnek a legnevezetesebbet elmondani. Az ön kedves nagybátyja néhány nap előtt önnek igen jó szolgálatot tett. A pandurjaival megrohanta Budweisst, melyet a porosz Walrabe ezred tartott megszállva. A poroszok az első rohamra kapituláltak. Trenknek a pandurjai aztán süveget cseréltek a poroszokkal. Csupa tréfa volt látni a veres köpönyegeseket az önök granátosainak hegyes püspöksüvegforma bonnetjeikkel a fejükön.
– S ezt nevezi a grófnő nekem tett jó szolgálatnak? szólt Frigyes elkomorodva.
– Várja ön be a végét. Budweiss kapitulácziója után gyorsan, még az nap feladták a poroszok Trenk Ferencz pandurjainak Thábor és Frauenberg várait s ez utóbbiban foglyul esett a Walrabe és Kreuz ezredek dandárparancsnoka, A.. Z. herczeg. Az isteni Amália herczegasszony most már hosszú időre szalmaözvegy.
Ezzel a két ujja hegyét Frigyes ajkára nyomva, mint a hallgatás pecsétjét, a szeme közé nevetett a hölgy s aztán elfutott, még egyszer visszafordulva az ajtóban s egy daemoni incselkedő kacsintás nyilát lőve a szivébe, a hogy a futó pártusok szoktak.
Frigyes elámulva állt ott, egészen buta képpel: egész darázsraja által a legviszásabb érzelmeknek körülrajozva.
Két porosz ezred megadta magát egy pandurvezérnek! Minő szégyen, minő gyász! S maga az ezredek parancsnoka, a vezérek kitünője, A.. Z. herczeg elfogva. Minő szerencsétlenség!
De az imádott hölgy egyedül maradt! Minő öröm, minő szerencse!
Frigyes király elveszté ezt az egész hadjáratot! Minő siralom!
De most sietve fog seregestől Berlinbe visszatérni! Minő öröm!
Ezen az egy rövid délutánon Trenk Frigyes a paradicsom gyönyöreitől kezdve a purgatórium kinszenvedéseig mindent megkóstolt.
Az alkonyat oltalma alatt utra kelt huszonkét megterhelt szénásszekerével.
Egész éjjel folyton hallotta a puskalövéseket, melyeket Trenk Ferencz pandurjai váltottak egyes porosz szénázó csapatokkal. Éjféltájban egy erdőből negyven lovas vágtatott eléje, a kikben porosz ulánusokra ismert. Azok is szénázni jártak. Saját magukat ki tudták vágni a pandurok közül, de szekereik ott vesztek.
Most aztán ez a negyven lovas is szaporítá az ő csapatját, mely másnap dél felé szerencsésen baj nélkül elért a király táborába.
Csak Frigyes szivének volt baja.
