XX. FEJEZET. POTIFÁRNÉ ASSZONY.
Ugy ődöngött a népjárta utczán, mint egy őrült, a ki most szabadult el a bolondok tornyából. Körülötte idegen nyelven beszéltek. Szokatlan népviseletében ugy tünt föl előtte minden ember, mint valami más világ lakója. Ha megszólította őket, a szeme közé nevettek. A sokadalomban mindenki iparkodott őt magától eltaszigálni.
Egyszer csak a nagy idegen tömegből egy hang kiált feléje:
– Friczó! Trenk Friczó!
Olyan ismerős, olyan édes volt ez a hang! Kedves emlék a multból. – A nép közül egy aranyzsinóros katonatiszt tört feléje. – Hajdani nevelője volt az, a derék Brodovszky. Most kapitány a lengyel hadseregnél.
A mint egymásra ismertek, összeölelkeztek, a fényes tiszt s a rongyos szökevény.
– Hozott az Isten, kedves fiam! zokogott a katona elérzékenyülten. Bizony mondom, hogy vártalak. Hallottuk már, hogy Glatzból elszöktél. Bizonyosra vettük, hogy az anyádhoz fogsz törekedni; minket utba ejtesz. Szent atyám! Milyen állapotban vagy! Nos, mit akarsz elébb? Megfürödni vagy megebédelni?
– Fürödni! rebegé Frigyes. – A piszok jobban kinozta mint az éhszomj.
Brodovszky elvitte őt magával a fürdőbe; a jó meleg viz, meg a szappan olyan volt neki, mint az ujjászületés. A borbély megfésülte, megborotválta: a mennyország volt az!
S a mint a fürdőből kiszállt, ott vártak rá a tiszta gyolcs ruhák, aztán egy tisztességes polgári öltözet.
De Frigyes alig akart a levetett rongyoktól megválni. Azok rá nézve már ereklyék voltak. Büszke volt rájuk, mint a katona a tépett zászlójára.
– Nézd! Itt járta keresztül a fogdmegek golyója, itt hasította ki a verbungosok kardja. Szeretném magamat meglátni benne a tükörben. Szeretném magamat lefestetni benne.
– Hát hiszen egy piktornak, a milyen Kupeczky, megbecsülhetlen figura volnál ezekben a rongyokban fiacskám; de a feleségemnek nem mutathatlak be ilyen kosztümben.
– Neked feleséged van?
– Az ám. Képzeld csak: vénségemre szürke fővel. A farsangon esett meg rajtam. Most éljük a mézes heteket. No hát! Több sonkoly, mint méz. Én hatvan esztendős vagyok, a feleségem meg harmincz. Kapitális egy persona. Majd meglátod. Özvegy asszony volt: katonatiszt felesége; megszokta már a tábori életet. Majd meglátod. Bizonyosan meg fog ölelni, ha meglát. A lengyeleknél szokásos az ölelkezés. De most gyere ebédelni.
Erre sem várt másodszori kinálást Frigyes; de ugyan hozzá látott a feltálalt lakomához a fürdő vendégszobájában. Ugy falt mint egy vadállat, nem rágta az ételt, csak nyelte, nem itta a sört pohárból, hanem kancsóból s a míg habzsolta az ételt, addig fogta félkézzel a kancsónak a fülét, hogy el ne szaladjon.
A hajdani nevelő gyönyörködött a tanítványa egészséges étvágyában s a míg jól nem lakott, nem is beszélt hozzá.
Csak azután, hogy Frigyes az utolsó mócsingot is lerágta a sonkacsülökről s fenékig üríté a kancsót, kezdett el hozzá okos dologról beszélni.
– Kedves fiacskám! Te most itt maradsz nálam. Nem mégy odább. Az anyádat személyesen ne keresd fel; hanem irj neki levelet, hogy ő jőjjön hozzád. Nem tudhatod, hogy a férje szivesen fogadna-e a háznál?
– De kaptam ebből egy leczkét; a miből a posteriori levonhatom a konkluziót. A hugomnak a házából már kikergettek.
– No hát hozassuk ide most a papirost és kalamárist s elébb te irj egy szép levelet az anyádhoz, azután majd én is irok komitivát mellé a grófné ő kegyelmességéhez.
Frigyes akkor vette észre, hogy mennyire elszokott a keze az irástól: három hónapig tartott ez a vad elzüllés; az alatt egész vadember lett belőle. Valahogy összeöklözte azt a levelet, elrágva mellette egy tollnak a szárát. Szinte beleizzadt. – A rajongó költő alig tudott egy levelet megirni.
Azután pedig Brodovszky vette át a tollat s ő már szép hosszu levelet tudott irni, helyes kalligrafiával.
Az alatt a korcsmáros pipákat hozott az uraknak, meg mézes pálinkát szük nyaku egyesekben; azonkivül kedveskedett a jövevény vendégnek egy olvasmánnyal, melynek felkunkorodott lapjai arról tanuskodtak, hogy az már sok kézen megfordult. Fametszetekkel is fel volt ékesítve.
Az volt a magyar Trenk hazaárulási perének a története.
Trenk Frigyes káromkodott, mint egy manikéus, a mikor ebbe a históriába belemélyedt; öklével verte az asztalt; Brodovszky alig tudott tőle irni. «Gyalázat! Szemtelenség! Hazugság! Ezt én mind meg tudom czáfolni!»
Hát még mikor az a bizonyos nő előáll a hamis tanuskodással!
– Orczátlan Jezabel! Ilyen rágalmat koholni! A bátyámra is és a királyra is. Különösen a királyra.
– Te védelmezed Frigyes királyt? kérdezé irás közben Brodovszky.
– Védelmezem hát! Ő engem üldöz, de én őt azért imádom. Ő én hozzám igazságtalan, de én azért nem vagyok igazságtalan ő hozzá. Én tudom, hogy ez a nő hazudik; ádáz, vakmerő módon hazudik. S ne adj Isten, hogy még egyszer a kezem közé kerüljön ez a Circe, ez a Messalina! Mert a torkába fogom fojtani a hazugságát.
A kapitány nevetett.
– Nagy bolond vagy fiacskám! Ha egy szép asszonynyal nem tudsz egyebet csinálni, mint megfojtani.
Azzal összehajtá a leveleket, lepecsételé és a zsebébe tette.
– No most gyere a házamhoz, hadd prezentáljalak a feleségemnek.
A hajdani nevelő tanitványával karöltve ment a szállásáig, ott bevezette azt az elfogadó szobába. Az asszony kijött; elnevette magát: «ah, hisz mi már ismerősök vagyunk!» – Nyakába borult Trenknek, háromszor megcsókolá; az meg csak bámult és elmeredt.
Brodovszky felesége volt, Miranda asszonyság.
Miranda nem hagyta az urakat sokáig a meglepetés bámulatában: egy igazi lengyel nő kedélyességével megragadá Trenk Frigyes kezét, mintha a férjének mutatná be.
– Mi közeli rokonok vagyunk: Trenk Frigyes öcscse az én nővérem férjének, Trenk Ferencznek. – Annak a szerencsétlen hős Trenknek, a kit az irigyeinek az ármánya Bécsben oly fatális helyzetbe hozott.
Brodovszky most még jobban meg volt lepetve.
– Ah! Hát te azt hiszed, hogy méltatlanul vádolják Trenk Ferenczet?
– Hazugság, hamis tanuskodás az egész ellene emelt vád. Tüzeskedék Miranda. Ha nekem lehetne Bécsbe mennem, én be tudnám bizonyítani, hogy hamisan vádolják Trenk Ferenczet azzal, hogy Frigyes királyt elfogta és pénzért szabadon bocsátá. Ugy-e Frigyes: én tudom azt legjobban? – De hát én Bécsben nem jelenhetek meg. Egyszer már elmondtam az uramnak, hogy miért?
– No, hát mond el Frigyesnek is. Itt hagyom őt nálad. Atyafiak vagytok. Én sietek kurirt keresni, a kivel a leveleket elküldjem a grófnénak.
Azzal a kapitány egyedül hagyta Mirandát Frigyessel.
Trenk Frigyes olyan állapotban volt, mint a mesebeli elbűvölt herczeg a tündérrel szemben. Itt állt előtte az a nő, a ki a paradicsom gyönyöreitől kezdve, a purgatórium kinszenvedéseig mindent megismertetett vele. Érezte a csókjait és a harapását. Épen ez órában fogadta meg, hogy ha még egyszer keze közé kaphatja, megfojtja kegyetlenül. És most itt találja őt, mint jóltevőjének, megszabadítójának a nejét. És ez az asszony sajnálkozik Trenk Ferenczen! Elszörnyed a vád fölött, a mit a «szerencsétlen hős» ellen emeltek!
Hol van ennek a talánynak a megoldása?
A mint a kapitány betette maga után az ajtót, Miranda egész szenvedélylyel szökött Frigyes nyakába, karjaival ölelte, csókjaival fojtogatta, míg ki nem fáradt bele.
A fiu egész ostoba volt és magával tehetetlen. Se az esze, se az érzéke nem tudott semmit kigondolni a védelmére. Csak azt érezte, hogy a csók édes. Hogy ne? Tizennégy hónap óta nem érezte arczán az asszonyi lehellet megigéző ambráját. Pedig a hány csók, annyi vétek! Tolvajság, csalás, hitszegés, szentségtörés!
És mennyi eszeveszett szó, fecsegés, hizelgés aközben.
Ő csak türt és hallgatott.
A hölgy aztán leültette őt a szófára, maga mellé vonva.
– No, hát te meg vagy némulva? Meg vagy dermedve?
– Madame! Szólt Frigyes. Engem igen is szoborrá fagyaszt egy gondolat. Ön maga idézte azt elő, midőn nagybátyámat említé. Trenk Ferencz balsorsán sajnálkozott kegyed. Hát nem kegyed volt az, a ki a bécsi haditörvényszék előtt Trenk Ferencz ellen tanuskodott?
– Én? Hol veszed ezt a gondolatot?
– Épen ez órában olvastam a bécsi pamfletet, melyben Trenk Ferencz honárulási pere traktáltatik.
– No? És az én nevemet találtad abban a pamfletben?
– Igaz, hogy nem Sch..in tábornok özvegye van abban felhozva, hanem Sch..in tábornok leánya. De hát ezt az utóbbit én nagyon jól ismerem. Ez egy aggszüz, a tábori kórházak főnöknője. Ez nem ment Bécsbe Trenk Ferencz ellen tanuskodni; Frigyes király szerelmével dicsekedni. Tehát vagy az egyik, vagy a másik volt. Tertium non datur! Ez a logika.
– Jól van! Annyit én is tudok diákul: «purus putus logicus; purus putus asinus.»4) Hát olyan csekély költő uramnak a fantáziája, hogy magától nem talál rá a punctum saliensre? Ha tertium non datur: de tertia datur. Az a hamisan esküdött hölgy tanu sem Sch..in tábornok özvegye, sem a másik Sch..in tábornok leánya nem volt; hanem volt egy közönséges hübschlerin; báró Rippenda kitartott szeretője, a ki e hazudott név alatt tanuskodott.
– De hát hogy tudhatott ez a bécsi kisasszony olyan dolgokat, a mikről másnak, mint kegyednek, nem lehetett tudomása? Ő nem volt Frigyes király sátorában.
– Mindjárt meg fogod érteni az összefüggést; csak jól figyelj. Ebben a rémmesében úgy össze van gubanczolva a valóság a hazugsággal, hogy ész kell hozzá szétbontani. Az való, hogy Trenk Ferencz engemet talált ott a király sátorában. Én voltam az, a ki a magam megszabadulásáért, váltságdijul elárultam előtte az aranyrejtő haubiczok titkát. No ezért nem kárhoztathatsz. Melyik asszony ne hozná áldozatul, akár a golkondai gyémántbányákat, ha nőiségét kell a gyalázattól megmenteni? Ezen a prédán azután összevesztek vele a harámbasái: kénytelen volt velük megosztozni. Hogy mi történt azután, azt én nem tudom; mert engemet azonnal szabadon bocsátott s én a markotányos kordémmal, pálinkát osztogatva, kiszabadultam a pandurok közül. De jól ismerd Trenk Ferencz szokását, mely szerint ő azokat a tisztjeit, a kik a prédából osztályt követeltek, olyan veszélyekbe szokta küldeni, a hol a fejüket ott hagyják s ha gyanakodtak, infám kasszálta őket. Ez a három tiszt szerepelt az ellene támasztott bűnperben. Ezek tanították be Rippenda báró haditörvényszéki asszesszor frajját a hamis tanu szerepére. Hisz ezt már Bécsben minden ember tudja. Én pedig az alatt otthon voltam beneschaui kastélyomban, ott ismerkedtem meg a te egykori derék instruktoroddal, s kezet adtam neki, és most itt vagyok lengyel Borussiában.
Miranda olyan ártatlan, őszinte arczczal beszélte el ezt az egész mesét Frigyesnek, hogy az ifjú elhitte azt neki. Nagy tehertől szabadult meg a lelke. Tehát nem kell beváltania azt a fogadását, hogy őt megölje a találkozásnál. Tehát nem kell őt gyülölnie.
A megszökött gyülölet helyét pedig nagyon hamar elfoglalja valami ellenkező daemon. Nem jobb amannál, ha ifju férfi és ifju nő között volt a gyülölet.
Frigyes nem kérdezősködött tovább. Beleadta magát a sorsába.
Pedig az egész viszontagságos menekülése alatt nem forgott nagyobb veszedelemben, mint most.
Jellemző, hogy ezt az egész szakaszát kalandos életének maga Trenk Frigyes kihagyta a «német» közönség számára készített emlékirataiból; ellenben a «franczia» memoirejaiban keresztül enged látni a falon. Madame Potifárnak nevezi a becsületes Brodovszky feleségét; de hogy ő maga bibliai József lett volna, azt egy szóval sem állítja, sőt ellenben azt mondja, hogy ha Potifárné asszony, a hirhedett «Koleikháb», oly rendkivüli kecsekkel lett volna megáldva, mint az ő háziasszonya, akkor az erényes Józsefnek a köpönyegje aligha szakadt volna a kezébe, sőt inkább gyönyörűségei takarójáúl szolgált volna.
A becsületes Brodovszky nem volt féltékeny. Hatvan esztendős volt már. Ebben a korban a nagylelküség ékesíti a férjet.
De annyi józan észt mégis tartott meg Trenk Frigyes, hogy nem állt rá Mirandának arra a tervére, hogy együtt szökjenek meg Szentpétervárra. Ámbár az ifjunak igen nagy kedve volt orosz katonai szolgálatba állni, a hol számára fényes életpálya kinálkozott. Rút hálátlanság lett volna tőle nevelője, megszabadítója szivének ilyen halálos döfést adni. Ez a hitetlenség csak annak a másik Trenknek a jellemébe illett. Pedig közel volt hozzá, hogy megtegye. «Egy bolond százat csinál!» Hát még egy bolond szép asszony!
A becsületérzéshez szegődött még az emlék és a barátság is. Az emlék Amáliára, s a barátság a hátrahagyott Schell iránt.
Ha Trenk Frigyes Mirandával együtt szökik Oroszországba, akkor a sebesülten hátrahagyott Schell ott vész nyomorultul, koldus módra az idegen tanyán.
De hát vajjon hárman együtt: becsület, barátság, emlékezet meg tudnak-e küzdeni az érzelmek oroszlánjával: a szerelemmel? A pokoli szerelemmel? Ha csak még egy másik hatalom nem jön segítségükre: az égi szerelem.
De hát megjött.
Nyolczad napra, hogy Brodovszky elküldé a leveleket Trenk Frigyes anyjának, megérkezett a grófnő Elbingbe. S megadatott neki az a csodatétel, hogy ujjá szülhette a fiát. Az anya ölelő karjai között ujra felébredt az a becsületes Trenk, a kit a lekötött becsületszó még a börtönbe is visszatérni késztet.
A grófné éles szemei az első pillanatra felismerték a helyzetet. Rögtön kitalálta, – hogy minő viszony van Miranda asszony és az ő fia között. Brodovszkynak első felkérésére oda szállásolta be magát az ő házukhoz s attól fogva olyan jó őrizet alá voltak helyezve a szerelmesek, hogy még szembeszéddel sem szólhattak egymáshoz.
A grófnő ezer tallért hozott a fiának és egy drága gyémántos keresztet, mely megért ötszáz tallért. Most már vehetett paripát, diszes egyenruhát.
Az egyenruha kérdése fölött össze is tüzött a két asszony.
Miranda azt kivánta, hogy dzsidás jelmezt készíttessenek Frigyesnek: ellenben a grófné azt követelte, hogy dragonyos tisztnek öltözködjék. Mindkettőnek meg volt a titkos gondolata. A dzsidás egyenruha igen jól beválik Szentpétervárott, ellenben alkalmatlan lenne Bécsben. Viszont a dragonyos öltöny meg Bécsben otthonos.
Az anya azt kivánta a fiától, hogy Bécsbe menjen. Oda Miranda nem szökhetett utána! Ezzel szemben pedig Miranda az ifju legjobb érzelmeire appellált, a hazája iránti hűségre. Trenk Frigyesnek nem szabad, nem lehet a hazája ellenségeinek szolgálatába állni. Ő csak egy neutrális államnak ajánlhatja fel a fegyverét. Olyan pedig nem volt több, csak Muszkaország. S ez a nemes érzés: a honszeretet, nagyon jól játszotta a csábító szerepét. – Frigyes Mirandának adott igazat. Ő Bécsbe nem mehet; ha saját hazája méltatlanul üldözi is: ő kardját ellene nem fordíthatja.
A grófné azonban még nem játszotta ki az utolsó tromfját.
Tizenöt napig maradt ott Elbingben, Brodovszky házánál. Mind a két nő szándékosan késlelteté Frigyes elutazását. Jó ürügy volt az egyenruha elkészítése. A hajdankori szabómesternél ez megkivánta a maga időhaladékát. S aztán, mikor készen volt, megint hol az egyik asszony, hol a másik talált rajta valami kifogásra méltót: a zsinórok, a paszomántok, no meg a gallér, aztán a karmantyuk! Itt szükebbre, ott bővebbre kellett venni. – A sisak czizelálása is sok időt vesz igénybe. Az asszonyok ki akarták egymást bőjtölni. Miranda abban reménykedett, hogy egyszer mégis csak megunja az elbingi mulatságot a grófné s hazautazik; Trenk anyja pedig egy levélre várt, melynek az ő levelére válaszképen meg kellett érkeznie Berlinből.
A tizenötödik napra megjött a várva várt levél.
A grófné nagy raffinériával visszatartotta annak az előmutatását az ebéd végeztére. Akkor vette elő s odanyujtá a fiának.
– Ismered ennek a kéznek az irását?
Trenk Frigyes épen susogott Mirandával. Egyszerre elsápadt, a mint annak a levélnek a boritékján az irást fölismeré. Amália herczegnő kézvonásait ismerte föl azon.
Hát még a levél tartalma!
Amália herczegnő forró köszönetét küldi a grófnénak azért a tudósításért, hogy fia szerencsésen megmenekült Elbingbe. További előmenetelére küld neki e levélbe zárva egy négyszáz aranyra szóló váltót, mely Danczkában fizetendő. Kéri a grófnőt, hogy hasson a fiára, miszerint az siessen Bécsbe, meghazudtolni azt a rágalmat, a melylyel Frigyes király hirnevét, becsületét beszennyezték.
Ez a levél egyszerre átdobta Trenk Frigyest egy más planétába.
A vér ösztöne elnémult a nemes indulatok szava előtt.
Az ideál visszafoglalta az oltáron a maga helyét.
Annak a dicsőséges alaknak a képe, a ki maga is megsértve, megbántva legforróbb érzelmeiben, minden önzés nélkül, a vágyak kielégítésének minden reménye nélkül, segélyére siet kedvesének, hogy azt a lovagiasság, a becsület utján tovább vezesse, s megmutatja neki a czélt, az irányt, melyet elérni, melyet követni kell; tisztára mosni a hírnevét a királyának; annak a királynak, a ki őt zsarnoki módon eltapossa; de a kinek igaza van! még akkor is, a mikor őt eltapossa.
– Még ma… még ebben az órában indulok! szólt Trenk Frigyes, fölkelve az asztaltól.
Miranda szemei pokoltüzet szikráztak a grófné felé.
– Én is veled utazom Danczkáig. Monda a grófné.
Marasztották. Éjjel nem jó utazni. A fia is kérlelte.
– Nem fiam! Sugá a grófné. E pillanattól fogva nem eszem többet Miranda asszony főztéből.
Az képes lett volna aqua toffanát keverni az ételébe.
Trenk Frigyes azt mondja a franczia emlékiratában, hogy az elválás szerfelett keserű volt.
Értheti, a ki érti.
