HÁNY PERCZIG ÁLLJA KI A VÍZ ALATT.

– Három lépésre a testemtől! Kiálta felugorva karszékéből Atalanta báróné, mikor báró Opatovszky Kornél útiöltözetében betoppant a társalgóterembe, s azzal a két tenyerét az arcza elé tartva, hogy még ne is lássa a férjét, beszaladt a hálószobájába, magára zárta az ajtót s otthagyta a bámuló urat Diadém úr társaságában.

Diadém úr a reggelinél ült a bárónéval s nem hagyta magát e jelenet által megzavartatni; épen vajat kent a kenyérszeletkére.

– Hát? Hát most mit vétettem én? hebegé, hosszúra nyúlt képén egész gyámoltalan belsejét elárulva, Kornél báró.

Diadém úr csendesen, csak úgy becsukott szájjal nevetett s aztán egyet szürcsölt a theájából.

– Épen jókor tetszett megérkezni. Nem méltóztatott még reggelizni? (Hol a kányában?) Tessék mindjárt elfoglalni a báróné csészéjét. (De hátha kijön még?) Ne tessék félni, nem jön az ki a szobájából, a míg ön itt van.

– De hát már mit vétettem én megint? szepegett Kornél báró, hanem azért csak leült a felesége helyére s maga elé huzta annak a theás findzsáját.

– Hja, jah! Kedves báró! Mikor ön úgy sporadice felfeltünik ennél a háznál, mint valami keletindiai utazó, hát olyankor ön maga sem tudja, hogy a sok közül melyik elkövetett vétkére emlékezzék, a miért önt idehaza görbe szemmel fogadják? Ezuttal azonban soha se tegye ön magát, mintha nem jutna eszébe, mit vétett a többieknél szokatlanul nagyobbat? Önt most kergették?

– No hát?

– Ez persze rendes dolog. Rendesen olyankor szokott hazakerülni, a mikor kergetik. Ezuttal azonban nem a hitelezők kergetik, a személyfogsági parancscsal a kezükben, nem is elcsábított ártatlanságok vérszomjazó rokonai, hanem sokkal nagyobb urak.

– Én nem tudok semmiről.

– Nem tud semmiről? Hát nem hallott valamit arról az esetről, hogy az illavai fegyenczek fellázadtak, majd csaknem sikerült nekik kitörni a börtönükből; jó szerencse, hogy ott volt akkor Illavay, a kire a népség hallgat, annak a segélyével sikerült leverni a lázadókat.

– Úgy kellett nekik, a gazembereknek.

Diadém úr elnézte, hogy a báró hogy tölt a théájába rhum helyett olajat, s megiszogatja, azt sem tudja, mit iszik.

– Hanem hát ugyanez alkalommal az történt, hogy a rablók ellen forduló népség valami titokteljes úton fegyverekhez jutott, s ezek a fegyverek legújabb szerkezetű franczia puskák voltak.

De már erre a szóra csakugyan a torkán akadt Kornél bárónak a thea. Még több olajat töltött hozzá.

– Hát aztán?

– Aztán akadtak kiváncsi emberek, a kik szerettek volna a nyomára jutni, hogy mi módon kerültek ide azok a puskák?

– Hát mit bánom én?

– De bánja Koczur. Mert ő okos észszel odafenn Pesten kifecsegett mindent, a mit önmagukra vállaltak Olaszországban.

– Én? Olaszországban? mondá Kornél báró, felfelé forgatva a szemeit s kezét keblére szorongatva ártatlansága érzetében. Én semmiről sem tudok semmit.

– Jó lesz azt is eltagadni, hogy ott volt. Késő már. A terv el van árulva. Önök tömérdek ládát hozattak be a határon ez alatt a czím alatt: «ócska vas», s felhasználták az én általam itt felállított Bessemer-aczélgyárt ürügynek. A ládák után kutat a hatóság mindenütt. A komplott fejét már ismerik, csak azért halogatják az elfogatását, hogy a további szálakat is megtalálják általa. Koczur már ki van péczézve, s a legnagyobb baj, hogy e veszedelmes háló egyes fonalai egész mi hozzánk elérnek s némelyikünknek a lábán csombókra is vannak szorulva.

Kornél báró már most jónak látta egy pohár vizet felhajtani, olyan melege volt.

– Én nem tettem semmit.

– Csalódik, ha azt hiszi. Ön nagyon sokat tett, ön hordta magával Koczurt mindenüvé. Mikor mi kérve kértük önt, hogy bocsássa el magától ezt a veszedelmes embert, s ezt ön nekem és a nejének ünnepélyesen meg is fogadta, akkor ön a helyett, hogy adott szavát beváltsa, maga futott el a háztól s itt hagyta minekünk Koczurt, a kinek azután szabad keze volt az egész veszedelmes tervet előkészíthetni. S a mi ebben az egész szomorú történetben a legszomorúbb, az, hogy mi is bele vagyunk keveredve mind a hárman, azon nyugták által, a miket a Koczurtól fölvett pénzről neki átadtunk. Az nem volt igaz, hogy ő e pénzt egy bécsi építőtársaságtól kapta volna, kiegyezés díjában.

– Persze, hogy nem onnan kapta. Hanem… (Kornél báró majd kivakkantotta a pozsonyi csendes ház jótevő halottjának a titkát.)

– Hanem honnan? Ön jobban tudja tán?

– Nem. Én nem tudok semmit.

– Ez a legjobb felelet minden vallatásnál, «nem tudok semmit!» Signore Nonmiricordo. De azt csak tudja ön, hogy Koczurnak soha életében nem volt elajándékozni való pénze, s ha az egyszer elkezd ezereket osztogatni, azoknak kellett valami eredetének és valami czéljának lenni.

– Azt én tudom, de nem mondhatom meg.

– Talán ha nekem nem, a bárónénak felfedezhetné ön.

– No, hisz az kellene még! (Szép tréfa lenne belőle, ha Kornél báró elmondaná Atalantának azt, a mit ő «tud» annak a pénznek az eredetéről, Temetvényi Pálma grófnőről, még a tervbe vett válóperről! Ez volna a drága mulatság.)

– Akkor majd valami más helyen kell önnek ezt a tudomását napfényre hozni.

– Miféle más helyen?

Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piroshéjú hónaposretket e vallatás közben, s nem kinálta meg vele a házigazdát.

– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.

– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?

– A hogy más ember szokott: kedve ellenére.

– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?

– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól, megnevezetlen czélra.

– Hát azt hogy tudja?

– Úgy, hogy én megirtam ezt a bécsi udvari kanczelláriának.

A báró ijedtében felugrott a székről.

– Ön megirta? Hát minek irta meg?

– A legsürgősebb elővigyázatból. Ha egy napot késedelmezem, a mi nyakunkra kerül a hurok, így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsipik s nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a kompliczitás vádja alól. De a midőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket is szerzünk általa odafenn. És elvégre is nekem kötelességem nem annyira a magam érdekében, mint a gondjaimra bizott gyermekek védelmére, minden törvényes eszközt mozgásba hozni, a mi által őket az apjuk könnyelmüségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát majdan, a hogy akarja, én védni fogom a nejét és gyermekeit, a hogy én tudom.

Kornél báró e lesujtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a diványon, mint a ki a deresen végignyul önként, s várja a megérdemelt olvasatlan huszonötöt.

Diadém úr készen volt a reggelivel s a szájmosással foglalta el magát; átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.

Az megint felugrott a diványról, s nagy lépésekkel járta végig az étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.

Egyszer aztán csak staciót tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:

– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt a Koczur az «Izé»-től hozta, és nem attól a másik «Hogyhiják»-tól?

– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán, felelt Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyét a szalvétában. A birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és a mi fődolog, elveszíti a báróságát, még a nemességét is.

– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?

– Úgy, hogy «hallja kend paraszt!»

Erre megint végig kellett heveredni a diványon. Ilyen csapást állva nem lehet elviselni.

– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint, mondá Diadém úr s magára hagyta Kornélt az étteremben.

– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs idebenn, a ki jó tanácsot adjon.

Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a «karthausi» mit vétett?

Nem az a karthausi, a melyik csak egyet tud mondani: «memento mori!» hanem az a másik karthausi, a melyik szintén csak egyet tud mondani, azt, hogy «memento vivere!» Az a szép arany fényben csillogó chartreuse a palaczkban.

Kornél azon különcz természetek közé tartozott, a kiknek akkor jön meg az étvágyuk, a mikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is lesznek, mikor senki sem hallja.

Fölkelt s odaveté magát egy karszékbe s azt az asztalhoz gördítette. Első dolog volt egy pohár chartreueset felhörpinteni. Az első pohár pálinka is mindjárt bátorságot önt a szivbe. «Ej mit? Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor senkitől se féljen».

A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva az önvédelemre. A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani, hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő? a pozsonyi élő halottól s azzal minden ki van magyarázva. De hát ha nem akarják majd elhinni? Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a szine elé az ember? mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, a ki élő teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek villanyszikráinak elektrika masináját.

Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza vannak benne hányva a bútorok. Megtalálta már, a mit keresett. Maga is nevetett rajta. Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a kenyérre kent vaj. De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné megtudja? Az sárkánynyá fog változni legottan! A negyedik pohár chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szivbe. Hát ha haragszik, haragudjék, tessék neki elválni! Jól van asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy «három lépésre a testemtől!» hát legyen ebből a három lépésből harminczhárom ezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék hozzámenni Diadém úrhoz! Úgy is nagyon értik egymást. Majd meg fogják látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők elárulták Koczurt? bevádoltak engem? No majd visszaárulja őket Koczur; majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr Apátváron? Még azt mondta nekem, hogy én leszek a «kend!» Ti lesztek a kendtek! Halljátok kendtek! Elmehetnek kendtek!

Ezt mind fenhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó barátjának, a karthausinak; a ki úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkinálta, a mire azért van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak. Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.

Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt s mire fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy egy kis kényelmetlen ványódásnál egyéb nem maradt fenn utána, a mi ellen ismét a legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát s elmegy az erdőre szalonkázni. A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak s azokat röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem a helyett tönkre srétezett egynehány őzsutát, a kik elég naivok voltak a vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. A mint megéhezett, betért a patakmolnárhoz s megvendégeltette magát, udvarolt a molnár leányának s igért neki egy pár arany függőt; azután megint ment az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal, attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, neki lódult, otthagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém úrnak, meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka s másnap, harmadnap semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint az erdőit nyugtalanító maczkók serege és komolyabb feladatot nem ismert, mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést, fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.

Gondoskodtak azonban róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.

Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját s neki indult az erdőnek, hogy fajdkakast lőjjön, Diadém úr megállította az útban s azt súgta a fülébe:

– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!

– Miért?

– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.

– Ne mondja!

– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?

– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.

– No hát az történt, hogy az egész komplottot fölfedezték, a minek a vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.

– Lehetetlen az.

– Annyira bizonyos az, hogy e fölfedezés következtében Gorombolyi már halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? azt senki sem tudja. Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi vadas erdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül s az nap délben a napszámosok, a kik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú czinkosának kellett lenni.

– De hát miért ölték meg Gorombolyit?

– Ez épen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy Gorombolyi, a hajdani guerilla-tábornok, valami fegyveres fölkelést készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv továbbfejlődését figyelemmel kisérhessék, s azokat az embereket, a kik vele érintkeznek, a kik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az utait nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai fegyenczlázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett volna gyújtó szikrául szolgálni az egész földalatti tűzakna fölrobbantásához. Hogy ez a kanócz el lett taposva, azért a czinkosok Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak ő tőle tudhatta meg a kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott készen, mint valami szinész a szinfalak között, a csatszóra (Schlagwort) várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, a mik egészen más czélra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért, halálra itélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A nála volt kompromittáló iratokat azonban valószinüleg Koczur elvitte magával, a mit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárczáját, a miből a jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat a temetvényi várrom egyik boltüregében.

– Megtalálták! No hát akkor nagyon jó, hogy ott találták.

– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük. Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanura vezet, hogy nem vitték messze.

– Bizonyosan belehányták az ó-kútba, a mit a török herczeg ásott.

– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy azokat abból a czélból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki meg van felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna, ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az egész veszedelem önnek a nyakában marad.

– Kinek?

– Opatovszky Kornél bárónak.

– Miért?

– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.

Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget beszakadni, a min addig olyan nagy biztossággal korcsolyázott: hátha nem is igaz az, a mit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt? Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. Hogy is lehetett volna az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számára, meg Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni akar, és Illavay által, ugyan miért bizná annak az átadását Illavay épen Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonynyal! Most már arra is emlékezett, hogy czitromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az összeesküvésbe. Egészen jég alá került embernek érezte magát, a kinek a víz a feje fölött átcsapott már. Vízbehalódó kétségbeesésével kapott a legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.

– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?

– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből, hogy azt a nagy kudarczot eltakarja, a mi ő rá az illavai lázadásból háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgy is régen beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az administratióhoz, mint a holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantásiája sok van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.

– Mit csináljak kedves barátom?

– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni valamelyikünket.

– Legjobb volna magamat.

– Az igazán legokosabb volna.

– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? kiálta elvörösödve Kornél báró, s azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta.

Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna; Diadém úr azonban nagyot kaczagott ezen. Ő is az az ember volt, a ki az ilyen jeleneten tudott kaczagni, aztán meg Opatovszky is az az ember volt, a kin lehetett kaczagni.

– Ugyan hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri rátóti ember, a ki puskával furulyázott.

Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.

– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, adj hát jó tanácsot, ha igaz barátom vagy.

(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)

– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál. Tudnék is neked igen jó tanácscsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat, hanem annak épen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jőjj tűzbe, kérlek. Van teneked valakid, a ki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot tudja adni. Fordulj ő hozzá.

– Kicsoda? Illavay?

Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, a mi legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.

– No hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a zendülés elnyomásánál erősen «felcsapta az égót». Ha te nota infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a fiskus s odaadja a legközelebbi rokonodnak, a ki Illavay Ferencz. Így csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.

– De hát, én Istenem! kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember vagyok én! A ki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel s most nincs egy igaz jó barátom.

– Kedves Kornél, szólt Diadém úr kenetteljes hangon s aztán úgy prédikált neki, mint egy methodista concionator. Emlékezzél reá, hogy van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, a kihez, ha a kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet. Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.

– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a testétől?

– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő izetlenkedések. Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza. Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes? A ki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. Bánj vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát és cselekedjél a szerint. Keresd fel a nődet, kedves Kornél.

– Nem jönnél te is velem?

– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, a miket hat szem között nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. Légy róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeinek az anyja!

Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt meg a fejében.

Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbeszedte az öltözetét, s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekoczogtatott az ajtón, s csak a «szabad» kimondása után nyitott be.

Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyürődött uszályát.

Kornél báró szinpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült hangon rebegé a belekötő megszólítást:

– Nőm! Gyermekeimnek anyja!

Atalanta izetlenkedve csettentett a nyelvével.

– Jól van jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is komédiásné voltam s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk egymással okosan.

– Ön megbocsát nekem?

– Százegyedikszer is, ha már százszor.

Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát keblére ölelje s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva:

– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?

– Ugyan, hogy ne tudnám? De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja ön, hogy a fia megszökött a háztól?

– Nem tudom én! Hová?

– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában szolgálni.

– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?

– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy ilyen koczkáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele hagyta magát vitetni, azt elhiszem.

– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.

– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem? Visszamegyek a czirkuszba, s folytatom, a hol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltánczosnőt, s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön, hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.

– Ki–vég–zett? hebegé Kornél s szédelegve támaszkodott egy karszék támlányához.

Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene s megragadva a két karját, azt kiáltá az arczába:

– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?

Kornél csak bámult a levegőbe s hülye mosolygással rebegé:

– Hát akkor én – én – bolond voltam.

Ha ezt a maniacus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is elhitte volna, hogy igazat mondott.

Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást s nagyot villantak rá, odatette a kezét férje vállára s azt sugá fülébe:

– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!

S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt magával végig a szobáján.

– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labyrinthjából, a mibe beletévedt. Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, a hol önre olyan biztos menedék vár, a mely előtt minden világi hatalom megszünik.

Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó?

– Hogyan? Kolostorba menjek?

– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán egy kis időre félrevonulni csendes contemplativ magányba, a hol kedélye fel fog üdülni, a hol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem háborgathatja.

Kornélnak kezdett a szeme felnyilni.

– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?

E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arczvonásait.

Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arczjátékot, mint egy kórházi orvos, a ki gyógyszere hatását észlelgeti.

– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy e felől nyugodt. Hanem ha magad, saját kivánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda menekülni.

– A bolondok házába?

– Nem bolondok háza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom ebben a siralomvölgyében. A minek kapuján minden világi rossz kívül marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.

– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, a kik odabenn vannak.

– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy igen nagy államférfia, a kit a nemzet a «legnagyobb magyar» névvel tisztelt meg; szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás volt! És még sem rettegett lángeszével oda vonulni félre, a hol a világ befolyása megszünik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta föl, csak egy jobb világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, a mikben a legnagyobb magyar lakott, s a milyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s nemzeti ügye martyrjának fog nevezni; pedig tulajdonképen semmiféle martyrságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, a kik családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom; egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomoruság sem.

– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig, rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem megyek, mert ott én igazán megbolondulok.

– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.

– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak. Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha egy asszonyi arczot ne lássak.

Atalanta elmosolyodott.

– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat? Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül bezárva lenned?

Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe. Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni; de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen? S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!

Még kaczagni is tudott.

– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?

Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes hetei!

Nagyon ingadozott.

– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.

Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.

– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még valakim te rajtad kívül?

Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett könyezni.

Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.

– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?

– Ő róla igen jól gondoskodtam.

– Nevelőbe küldöd?

– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.

– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.

– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg kifejlődik.

– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te! Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?

– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.

Kornél báró felfortyant.

– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?

– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied, kedvesem.

– De hát a leány mit szól hozzá?

– Bele van bolondulva Diadémba.

– Hiszen apja lehetne az!

– Bízd ezt ő rá. Diadém jó partie. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba helyezni, s ha szabad keze lesz, az alatt, a míg mi ketten félrevonulva élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha leányunkat hozzá adjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s meglátod, hogy a mikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott s a leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával. Beleegyezésedet minél elébb irásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait érvényesíthesse.

Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt, hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való beleegyezését nagyon furcsán formulázta.

– Már hiszen, ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra nagyon megharagszom, hát akkor annál nagyobb rosszat nem kivánhatok neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, s ha egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megboszant, hogy megátkozzam, hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy «vigyen el a Diadém feleségül!» de ez mégis csak meggondolandó ostobaság.

Atalanta kedélyesen fölkaczagott erre a szóra s aztán keze közé kapva Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.

– No hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, a mit mondtam. Akarod-e, hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, a hogy valahanapján voltunk? Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.

Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a döblingi háznak a kapuján a hogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni s azt mondta Atalantának, hogy «no nem bánom»!

Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, a miket iróasztala fiókjából eléje tett.

– Mit kell ezekkel csinálni?

– Le kell önnek irni!

– Soha se tudnék én annyi betűt egymásba ragasztani.

– Biz ez egy kissé terhelő munka, enyelgett Atalanta; de még sem olyan nehéz, mint ha Olmüczben tolja az ember a talyigát a sánczépítéshez.

– Hát ki tolja a talyigát Olmüczben a sánczépítéshez?

– Hát az olyan urak és úrfiak, a kik holmi államellenes összeesküvésben találtattak s aztán tíz-tizenkétesztendei sánczfogságra lettek megkegyelmezve.

Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani.

Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. A hány sor annyiféle karakter. Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű babszembetűket, akkor neki ereszti a tollát a hórihorgas irásjegyeknek, mintha sövényt fonna fűzgalyakból, olyan a documentuma, mintha hét külömböző iró-diák cselekedte volna, ki mind rabszakmányban dolgozott, a míg ki nem dőlt belőle.

Mind a mellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leirt soroknak.

Az egyik irás megteszi Diadém urat Czenczi baronesse jövendőbeli jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással vegyest.

A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky családnak egyik férfitagja, a kinek ehhez igénye van, megsokalta az Isten adományát, a mit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek látja az időt, a midőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer forint és járadékai iránt, a mik Opatovszky Ubald által lettek letéve a bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, a ki maga magáról elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már szeretne elevenen a halottak közé menni, a kik abban a közös temetőben laknak, a minek «tébolyodottak háza» a neve.

A ki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól, hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán, egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, a ki fel akarja azt venni, előbb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni olyan gondviselőnek, a ki nem hágy magával alkudni: a döblingi Lunatic-Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.

Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves élete párjának:

– Hát már most miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így kiszenvednem? Nem irhatta volna ezt le más is?

– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.

– No, hisz a ki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő múlva magam sem hiszem el, hogy én irtam. Hát most mi kell még?

– Semmi. Csak az, hogy irja ön alá a nevét.

– A saját nevemet?

– Természetesen, hogy azt.

– Melyik nevemet? Azt-e, hogy «Apátváry Soma báró» vagy azt, hogy «báró Opatovszky Kornél?»

– Akármelyiket.

– Nem jobb volna, hogy ha az «Apátváry»-t prædicatummal tenném, így: «Apátváry Opatovszky Kornél»?

– De úgy is jó lesz.

– Aztán azt, hogy «Soma» parenthesisbe?

– Az meg még jobb lesz.

– Vagy a hogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a többit meg diákul és németül, így: «Baron C. S. von Opatovszky, de Apátvár.» Én így is szoktam.

– Hát irja ön, a hogy legjobban tetszik.

Kornél ezt a legutóbbi aláirást választotta.

Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy oda volt vakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajjon a török szultán «thagu»-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláirása.

Maga is elnevette rá magát.

– Ezt, úgy-e bizony, hogy senki sem fogja elolvasni?

– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.

Az az authentikus pecsét, a miről már hallottunk Czenczi baronessetől valamit beszélni. A nélkül Opatovszky Kornél semmi aláirását el nem fogadják.

– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?

– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.

A gyűrű azonban nem volt lehúzható az újjáról.

A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a gyűrűre szükség lesz, a kis ujjáról, a hol azt rendesen hordani szokta, áthúzta azt a «növendék» ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem lehetett róla többet leimádkozni.

Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árúlta türelmetlenségét.

Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot s az most itt bikacsolja meg magát s nem akar az esztrengán átugrani.

– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.

Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta neki, hogy itt a toilette-szobában talál elég olajat, arczkenőcsöt, a mi megteszi azt a kivánt szolgálatot, nem, ő neki egyenesen az olajütő sutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott hagyta a leirt okiratok előtt, a mik pecsét nélkül nem értek semmit.

A mint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, a mi úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami visszatérni az idegeibe, a mi tovább hive marad a lelkes állatnak, mint az emberi ész. Érezte a ludbőrző epidermise, hogy ő most valami hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hivogatta a zöld gyep, a kavicsos országút, hogy indúljon neki a szaladásnak és fusson addig, míg utoléri azt a felhőt, a mi a láthatáron épen alámegy.

Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.

Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.

Hogy vigyorognak a gyermekek az utczaszélen, mikor meglátják!

S most még azt kivánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.

Ez épen annyi, mintha egy eleven embertől azt kivánják, hogy ismerje el magáról, hogy halott.

Halott, vagy bolond, hisz az mindegy.

Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utczáról a piaczra, a piaczról egy bolt eleibe, a hol a boltajtó előtt egy ismerős hang megszólítá:

– Alázatos szolgája méltóságos báró úr!

Szinte jól esett a felrezzentés. Még a czímezés is. «Méltóságos báró úr!» A helyett, hogy «ni a bolond!» vagy a helyett, hogy «szelim alejkum a marokkói császárnak!» (a bolond álma császárnak lenni) az a tisztességes megszólítás.

Rokomozer volt, a ki megszólítá.

Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá és elcsaklizta neki. Ő tőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában. De sokszor megcsalták egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processus küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen. Mind a kettő a másikat nevezte a maga pióczájának, vampyrjának, a ki az ő vérét szijja és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, a ki Kornél bárót szipolyozta, ép olyan szegény maradt és épen úgy elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté, hogy hozzá szoktatta magát a koplaláshoz egész familiájával együtt. Az adós is tönkre jut «itt», meg a hitelező is.

Opatovszky Kornél olyan magárahagyottnak érezte magát e pillanatokban, hogy valósággal jól esett neki a szatócs üdvözlése.

– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?

Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havanna szivarai?

– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.

– Kóstoljuk meg.

Bement a szatócsboltba szivart vásárolni s kiválasztott egy csomót azokból a drágalátos patkányfarkakból, a miknek az a szokásuk, hogy a féloldaluk végig ég, a másik megmarad.

– Hanem a tárczámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.

– Nem tesz semmit. Majd odairjuk a többihez. Inkább még adok valamit a méltóságos úrnak, a mit a zsebébe dughat.

– Mi lehet az, Sámsi?

– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.

Kornél arcza örömre derült, a mint a szatócs a takarékpapirok alól előhúzott levelet a kezébe adta s ő megismerte rajta az irást.

– Ezt Koczur irta!

– Én bizony nem tudom, hogy ki irta? Azt sem tudom, hogy ki az a Herr von Koczur? soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt sülyedjek el – a pinczébe!

– S hogy jött ide a levél?

– Hát én tudom? A mint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráirva, hogy «a saját kezébe adandó». Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál, vagy a kertben megláthatom.

De még egyéb is volt a levél borítékjára irva kívülről, de latinul. Hogy a czímzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.

Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.

– Nincs senki itt a mellékszobában? kérdé a szatócstól.

– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok az alatt idekünn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp véremmel is megoltalmazom, a milyen igaz, hogy van valaki oda fenn – a padláson.

Kornél a benyilóba ment s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött négy oldal.

«Kedves gazdám!

Dátumot azért nem irhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren irom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, a mi csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged, meg a te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültek házába. Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulátióból. Az asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő vállalatai odajuttattak mindnyájatokat, hogy a legszorgosabb kiadásokra sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a mulhatlanul szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek. Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, a mi húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel nem vehetik ők, a nélkül, hogy te saját magad alá ne ird, és gyűrűddel meg ne pecsételd azt a kivánatot, hogy vegyenek be a döblingi «menedékbe». Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem fogják a lunatic-asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, a mint a tehetségök lejebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak, végre semmit; a mikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyen osztály beteglevesére szorulsz. Ezt az ő tervüket én igen egyszerüen egy elfogott levelükből tudtam meg, a mihez épen azon az úton jutottam, a melyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; a miben meg én rólam lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. Igen természetes. Hogy te veled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, a hogy ők képzelték. A denuntiáló levél az én csizmámszárában fülel; tehát engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok nekik. De nincsen is tárgyuk, a miért bevádolhassanak. Légy e felől egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban, meg az apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy puskát nem fog találni senki, a mi nem is volt bennük soha. A más helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. A te «hiveid» följelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket adtam át neked és nekik. E felől is légy nyugodt. Az elismervények is nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a pénznek az eredete ott van, a hová ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt házban. A ki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem Garibaldi küldte, hanem Pálma. Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak, összevissza vallatnak, meghurczolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha semmi sem sül ki rám, szabadon bocsátanak. Hanem ez alatt tégedet majd ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalább is elitélnek tizenkét esztendei sánczfogságra s tolhatod a talyigát Olmüczben. Hogy ettől a veszedelemtől megmenekülj, rá mutatnak a bolondok házának a kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakivánkozol. Töltsd be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet. Ez az ő tervük. Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! Ha nem lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak, figyelmeztetlek, felbuzdítalak. Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el őket magadtól és állj a két sarkadra! Jogod van hozzá, megteheted. Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is harapok rajtuk egyet olyat, a mitől ők is tovább futnak, mint a veszett eb. Szavamnak állok. Mondtam ugy-e, hogy teneked jogod és módod van rá, hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te nőül vetted jóhiszemüleg Donna Atalanta di Pelargonios spanyol herczegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, a ki egy, tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az életre s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat, fényes életpályádat, egész sorsodat. Hát ebben a mondatban, a hány szó van, annyi az infámis, raffinált, istentelen csalárdság.

A miket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megitélheted a magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, a mit most neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek, főzzétek meg egymást. Nekem ebben az ó-világban semmi keresetem többé. De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.

Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem valami spanyol marquisnő, nem donna Atalanta Pelargonios, hanem valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula szerint «Muskatlinek Katalin». S nem Montezuma kérte kölcsön az ő Pizarró idejében elhirhedett családnevét a kedvencz virágja számára, hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonios nevet. A büszke hidalgó pedig, a kit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata, valami Limuschnigg Henrik, a ki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt, de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől öt éves korában, s ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovag-kastélyában, hanem Darmstadtban, a hétválasztó-kávéházban, ott pikétezik minden délután s veszti – nem a maga durosait, hanem a te piczuláidat. Mert a nemes urat ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való őgyelgést s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, a mennyire csak szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, a ki az ő titkaikat birja, a másik meg én vagyok. Annak a száját aranynyal tömik be, hogy hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még jobban elhallgat az ember.

Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd! S én azt tudtam, többet mondok, magam sütöttem nyélbe.

Hogy miért tettem ezt? azt is elmondom. Mikor te el akartad venni Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a száján, hogy a mint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: utilaput kössünk a talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hizelkedni nem tanultam s egyik a kettő közül megkivántatik minden hivatalhoz. Ugyanugy-e? mondám én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukaczot? No hát nem esztek abból az almából! Tettem róla. Én fedeztem fel Diadémot a számodra. Mondhatom, hogy mind a két familia számára. Már akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. Ez kell neked. Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk minden bolondságba. Utoljára megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképen. Csak azt a robotot sajnálom leginkább, a mit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban együtt izzadtam át veled. Hiszen jobban értett a mamzell, meg a hidalgó németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult. Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelidítő amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, a mivel a számítást megzavartad, azért volt ott Koczur, hogy azt helyresegítse. Emlékezel még arra a hires párbajra Diadémmal? diachilon-flastromból voltak a golyók, a mikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arczodra plántálta, s te feküdtél bele két hétig.

A donna pedig meglátogatott s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a vízbeugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre a donnával, meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három perczig; a mi elég arra, hogy valaki a vízbefulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is minden bolond ember csinálná ezt neked utána, hanem hát egy dolgot nem tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte «Loreley» név alatt produkálta magát a czirkuszokban, a hol egy nagy üvegmedenczében alábukva, mint valami tengeri tündér csinált mindenféle gymnastikai productiókat, evett, ivott a víz alatt s kitartotta lélekzetvétel nélkül három – negyedfél perczig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság betiltotta ezeket a vízi mutatványokat s akkor lett Loreleyból Atalanta. Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy ingyenproductiót. Ez az ingyen neked sokba került. Mikor a vízből kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, a míg a két orvos mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt sugta a fülembe: «hozza ide most Opatovszkyt!» Odamentél s visszahíttad őt az életre. Ő lehagyta magát imádkozni a paradicsomból s feleségeddé lett. A másik menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.

Hát már most azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondok házába bemenni, legelébb is bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, a kik bizonyosra veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. A legvilágosabb ok kezedben van, a miért Atalantától a szentszék elválaszt. Csalás volt a házasságban. A kit elvettél, nem Atalanta di Pelargonios marquisnő, hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután ott a másik lépés, visszatérni előbbi jegyesedhez, a ki téged most is szeret, a ki most is te reád vár, s a ki menyasszonyi hozományul nagy vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását megfordíthatod. Teszed-e? nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem ha el akarod rá szánni magadat, s jó csattanós, eltagadhatatlan, monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, a ki neked ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, a mit tanácsoltam, kérd el tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. Ebben a második levélben elmondom neked az egész stratagémát. Határozz tetszésed szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a házadból; vidd helyükbe azt, a kivel szerencsés lehetsz; vagy légy bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. Én mind a két esetben azt mondom, hogy «pálczaló alád: gyalog ne járj!» magamnak pedig «mind a vízig szárazon!» Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mint a te drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest, a mit tőled és ő tőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem tartozunk egymásnak semmivel. «Fertig!»

Utolsó és legkomiszabb barátod Koczur.»

Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arcza, mint a viasz.

Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen!

Rosszul ismeri a bolondot, a ki azt hiszi, hogy annak az a kedélyállapotja, a mikor őt egy cachirozott oroszlánnal be lehet kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával neki megy az igazi oroszlánnak.

– Hol van az a másik levél? kiálta Rokomozerre. Nem kiáltott, de ordított.

– Jézus Mária! förmedt föl a szatócs, ijedtében még azt is elfelejtve, hogy ez nem az ő vallásától diktált invocátio! Hiszen elő adom, csak ne tessék azért a torkomat szorítani!

De addig nem eresztették el a nyakát, a míg a levél elő nem került.

Azt azután ismét bevitte a benyilóba Kornél báró, hogy megismerje belőle a titkos stratagémát.

Rokomozer az ajtónál fülelt kivülről s nagyon csóválta a fejét, mikor azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kaczag egymagában odabenn. Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a szatócsnak a szakállába: «ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla; hahhahha!» Azután meg a bőrsipkájába. «Hogyan hátra áll ez a maga bőrsapkája, hihhahu!»

– De hiszen harmincz esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én szakállamat ide elől, a sipkámat meg odahátul, és csak ma jut eszébe rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a levélben?

– Levélben? Most egyszerre észrejött Kornél; azt nem szabad még csak sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második levelében. Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ránczolta az arczát. Jó lesz másról beszélni. Apropos! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, a mivel egy gyűrűt le lehet az embernek az ujjáról húzni, a mi rászorúlt?

– Hogyne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.

Egy percz alatt le volt húzva a gyűrű.

Most megint kitört a nevetés a báróból.

– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?

– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.

– No hát már most húzza fel a kis ujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág. Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága reliquiát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani. Kiesik a köve s aztán nincs manupropria.

Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez valamit abból, a mit Koczur a levélben irt?

– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy épen ilyen köves gyűrűvel szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.

Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta próbálni.

– Hol az a gyűrű? hadd lássam!

Szép tokba volt téve, megbecsülték.

– Igazi kő ez benne?

– Igazi, – sötétben.

– De a gyűrű nem arany?

– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.

– De ez is nagyon tág a kis ujjamra.

– Hisz az a jó benne.

Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró s majd kirázta a kaftánjából.

– Miért mondta maga azt, hogy «az a jó benne?»

– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.

Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.

– De nekem most nincs ám pénzem.

– Nem tesz semmit. Majd felirjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna el Apátvára alatt!

– Hát talán több kontóm is van itt?

– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.

– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.

– Dehogy szólok.

Opatovszky Kornél a milyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan büszkén fenhordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett fütyörészni. Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szotytyanjon.

Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.

– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!

– Hozott pénzt?

– Ma nem.

Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón s felnézett az égre.

– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.

– Ejnye! Hátha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?

– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.

Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét sem hitelbe.

Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel odázza el most azt a pecsét-odanyomást a saját kezealkotta okiratokra? A fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is épen akkor érkezett a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot: «A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag, sábesz van!» «No, hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után fekete kávét.»

Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje van, akkor keresztyén embernek péntek van.

– Nos, kedvesem, szólt hozzá Atalanta. Hát le tudta már az ujjáról huzni a gyűrűt?

– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kis ujjamon.

– No, hát menjünk be a szobámba s végezzük el a dolgot.

– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok. Péntek napon semmit se kezdek, semmit sem végzek. Holnap inkább.

– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?

– Majd ti elbujtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát legrosszabb esetben tartjátok discursussal az elfogásomra kiküldött csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s akkor aztán előjövök, bemutatom magam s majd meglátod, annyi bolondot csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.

Itt azután elkezdett féktelenül kaczagni. Eszébe jutott neki mind az, a mit Koczur irt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig ellenkezőleg, épen a megokosodás útján járt most, de hát ezt nem sejthette senki.

Az ebéd ideje elkövetkezett, nagy urasan, a csillag feljövetele után, Kornél roppant jó étvágygyal evett és ivott. És minden apróság nagy vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koczczintani akart valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő «utolsó vacsorája».

Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni való tréfa volna közöttük, a mit csak ők ketten tudnak. Mikor a csokoládéval leöntött riskása-fölfujtat fölhozták, s azzal legelőször is őtet kinálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém úrra néztében: «mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám?» – Mi volt ez? – Revanche a diachillon-flastrom golyóért!

Hahhahha!

Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak. Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a tányérjára a fölfujtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette, hogy az asztalnál ül.

Ez a szó aztán ketté vágta a kedvét, s elérzékenyíté. Köny szökött a szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott csokoládés falattól, a mi forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán az egészet, a mit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.

– Kedves leánykám te! Drága gyermekem! Fogadd el tőlem. Úgy sem adok már neked többet soha semmit.

Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni mindazokat, kik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.

És bámulatosan jól játszott. Kapott egy thémát, a mit egészen megértett, megszeretett. Mint a hogy vannak olyan rossz szinészek, a kikre rátalál egy szerep s azt eljátszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben az egyben nagyszerüek.

Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre használta fel, Czenczi baronesset a térdére ültette és adott neki atyai tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy serdülő hajadonnak? Időjártával egy családanyának? Minden időben egy magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy neki minden héten irjon levelet Döblingbe és tudósítsa különösen a kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a háztartásba? miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált gazdasági viszonyokat? és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes hivatást, mely most már ezentul az ő vállaira nehezülend, hogy egy családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentul ő leend a gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.

Utoljára Atalantára került a sor.

– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell te tőled majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj szomorú siromba. Odáig elkisér engemet Diadém barátom, meg az orvosunk; neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édes anyában. Légy te ezentul is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a rossz fiút is és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden bűneit, a miket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, a mik örökre eltüntek.

Atalanta nem talált rá semmi okot, a miért azt a kivánságát megtagadja. Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe. Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden körülmény meg volt, mely az idylli hangulatot felköltse az arra oly igen fogékony szivekben.

«Emlékezel-e erre? emlékezel-e arra? Oh azok boldog idők voltak!»

Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták mázsaszámra, mikor rájuk került a sor s most nem lakik benne más, mint béka. Az is idylli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele s azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót fenyőgalyakból. Valaha még hattyui is voltak e tónak, benn a víz közepén áll czölöpökre rakva a hattyuház, csak hogy a hozzávezető gyaloghíd már elpusztult.

– Vajjon nincsenek-e most is hattyuk a házikóban? mondá Kornél.

– Nincsenek kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.

– A hattyu vándormadár; tavaszszal vissza szokott jönni a régi helyére.

– Ha volnának, látnók őket.

– Ilyenkor költenek s bennülnek a házikóban. Nézzük meg.

– Látod, hogy a híd összedőlt.

– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt kettecskén e sima tó tükrén, a mit épen úgy ezüstözött meg a hold, a hogy most… (No még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgy is utoljára csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te kormányozol.

Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, a kit holnap a bolondok házába akar becsukatni?

Atalanta ráhagyta magát venni a kéjcsónakázásra.

– Aztán majd dalolni fogunk a vizen, mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy «Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom?» tudod, az a szép barcarole a «Velenczei nő»-ből, vagy azt, hogy «Hajlong sajkám, verdesi a hullám!»

– Mind a kettőt.

– Te énekeld a discantot, én meg a bassust. (Kappanhangja volt, de ő azt hitte, hogy azzal bassust tud énekelni.)

– Az nagyon szép lesz.

Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképen egymással össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön mélódiára énekelve ugyanazt a nótát, a minek utoljára is nagy nevetés lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.

– Kormányozd a csónakot a hattyuházhoz, kedvesem.

Atalanta megtette a kivánságát.

Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá Kornélnak:

– No, látod, nincsenek benne a hattyuk.

– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bujva. S azzal, a mint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt s a kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a kezébe szakadt.

«Jézus Mária!» kiálta fel Kornél ijedten.

– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?

– Nem. Hanem a gyűrűm.

– Micsoda gyűrű?

– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.

– Szent Isten.

– Én utána ugrom.

– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz uszni!

– Aztán pedig te sem tudsz.

– Én sem tudok.

– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az milyen nagy fontossággal bir rám nézve.

– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni s ekkor a lecsapolt mederből kihalászszuk a gyűrűdet.

– De hátha addig elnyeli valami hal?

– Nincs itten hal.

– Vagy valami béka.

– Az meg nem él vele.

– De reggelig elsülyedhet az iszapban s nem akadunk rá.

– Hiszen tudod jól a helyet, a hol az ujjadról lecsuszott.

– Igen, itt az innenső czölöpnél mindjárt. Csak a hinár közé ne keveredett volna.

– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az evezőt; térjünk vissza a partra.

– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.

– No már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen nyugodt.

Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e percztől fogva egészen elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra, összefonta karjait s úgy nézett vissza merően a tóra.

– Vajjon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba ejtettem? Tudod, királynőm! mint a hogy a velenczei dózsé szokta a Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán eljegyeztem magamnak ezt a tavat.

– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?

– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között, rebegé Kornél báró tragikus arczkifejezéssel.

És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most ő neki komédiát játszik! Ő, a raffinált művésznő ráhagyta magát szedetni egy ilyen improvisator által.

Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.

Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél háró még egy elegiakus kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán megrázta a fejét s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szivére nyomta:

– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?

Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolcz láb magas volt.)

– Ha én most innen leugranám.

(Bizonyosan kificzamítaná a lábát.)

Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar meg van a kiugrás s beránczigálta őt magával.

– Jőjj kedvesem, jőjj be innen.

– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jőjjenek! Verjenek lánczokra, úgy vigyenek el.

Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.

– Jer, theázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most pótold ki theával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az egészségednek.

– Oh bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg. (Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)

(És hogy nevettek azon mindketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)

Diadém úr lejött eléjök s az ilyen okos, éleseszű férfiúnak egy szó, egy tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához s a fülébe sugta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.

– Koczurt elfogták Pesten. Minden compromittáló iratot nála találtak. Most irja az ügynököm.

– Szt! Lassabban sugja ön! inté Atalanta.

Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.

– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? Kiálta s oly jól tudta adni az ijedtséget, hogy Diadémot is rászedte vele.

– Nem! Nem! mondá a bankár. Én nem beszéltem Koczurról.

– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is tudott s a fogait összevaczogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur levele, a miben azt tudatja, hogy jó helyen van s nincs nála semmi ok, a miért elfogják s nincs nála semmi irat, a mivel valakit bajba keverjen.

– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! förmedt látszólagos haraggal Atalanta Diadém úrra. Tudja, hogy ő milyen ideges! Szegény Kornél. No, ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.

– Igen! csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!

– Reggelre le lesz csapolva a tó s megkerül a gyűrű. Most jerünk theázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha lefeküdnék. Én odaviszem önnek a theáját a szobájába.

– De hát ha az éjjel értem jönnek? rebegé Kornél.

– Arról én felelek, mondá Diadém úr, hogy ma nem fogja önt háborgatni senki. Légy nyugton kedves barátom.

Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a szinpadon s a szinfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és mennydörgést.

Lefektették az árvát.

Atalanta maga vitte be aztán az ágyban didergőnek a jól megrumozott theát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, a miért az nagyon háladatos szemeket vetett a feleségére s megcsókolta neki a kezét, magában mondva: «Servus mamsell Muskátlinek!»

– És most mondjunk el együtt egy imádságot.

Még ez a szinjátszás is kellett.

A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket s úgy rebegték végig az úr imáját. Annál a szónál, hogy «szabadítsál meg a gonosztól» egymásra gondoltak. Amen!

Vajjon lesz-e sikere az imádságuknak?

– Most már nyugodjál csendesen angyalom; szólt Atalanta, megcsókolva Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni s az ágyfüggönyöket összehúzni.

Nem háborgat senki.

Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött egészen s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak, mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.

Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy «mezítláb fogja ön elhagyni ősei kastélyát valamikor!» Csakhogy erre a jóslatra ő most nem gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy más valakit abból örökre kiűzzön.

Nagyon tetszett neki az az egész vigjáték-terv, a minek kidolgozását Koczur az ő talentumára bizta.

Arra a gyűrűre mulhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak. Olyan irást, a milyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás, karczolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme láttára, ez a nő nem fog reggelig várakozni, a míg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt többé Kornél rendelkezésére bizni s koczkáztatni azt, hogy hátha meggondolja magát s azt mondja, én bizony nem pecsételem meg azt az irást, egyiket sem, «én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok okos embernek!» Atalanta, a ki valaha Loreley kisasszony is volt, előveszi még az éjjel vízi tündéri tudományát; s a szép fényes holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.

Ennek a tündéri productiónak kell, hogy tanuja legyen Kornél.

Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbeugrása, tetszhalála, életretérése, a mi az ő egész élete pályáját összezilálta, mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat fizettettek ő vele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni az entréet?

Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről.

A parkban nem jár már ilyenkor senki.

Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; ő neki még saját ötletei is támadtak a kivitel közben.

A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a pálczatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel. Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az uszást.

Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles kalyibába. Annak a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai. Rövid idő multán ez a két ablak elsötétül s azután a két szöglet-ablak világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. Ez is jól van. Az egyik ablakot kinyitja valaki s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt. Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.

Soká kezdődik ez! A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdus kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a «diva» megjelenéseig, gymnastikai productióikkal kitöltsék.

Hátha felsülés lesz belőle?

Az pedig nagyon könnyen meglehet.

Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta, mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.

A várakozás kellemetlenségeit növelte még az, hogy a hűs tavaszi éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá, de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része. Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, a mire a káprázatok közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme arról a veszedelemről, a mibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli tündér, a ki egy időben Sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsufolták, dühbe jön és boszut áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, a mit Loreleyről irt a czimbora, leviheti őt magával a tó fenekére s ott tarthatja három perczig, az pedig rá nézve halál lesz.

Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig s azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja magával hozni a rhumospalaczkot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan kortyogat, attól elmulik a fázása. El is mult. Aztán meg az is egyik sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi, hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri, csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg az a tudat, hogy ő az «úr», amaz meg az «asszony!» Ő a hatalom bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a biró, az asszony a vádlott és elitélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky Kornél báró, a másik meg egy mamsell Muskatlinek, egy cseh muzsikus szeméten szedett porontya! Kit illet itt a félelem?

Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.

Mégis igaz hát!

Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektivájában a kastély látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva. Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csipőin ringó termet minden burok alatt elárulja magát.

Ő van itt!

Oda siet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a boszus meglepetés, mikor észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt épen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a «Szerelmes ördög»-ben.

Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza?

Valami tűz lobbanik fel s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében. Épen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, a kik «Uriellát» körültánczolják, vagy épen maga «Uriella».

A fáklyát aztán megcsóválja és messze behajítja a tóba, egészen a hattyú-kalyibáig.

De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal, hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a sziporkákat s aztán ott úszik a víz szinén tovább, bevilágítva maga alatt a víz fenekét.

Hát a fekete rémalak mit csinál?

Oda lép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadász leskalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves lélekzetvételét hallhatja.

Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a vékony patyolat éji öltöny van rajta.

Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.

Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.

Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből, alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.

Mikor oda ér a hattyuházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt kezébe ragadja a nyelénél fogva s leviszi a vízfenékre. A fáklya most bevilágítja az egész víztömeget s a partról bámuló előtt egy csodavilág elevenül meg, mely felcsufolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya előtt eleviczkélő békák, kigyók, vízibogarak óriásivá nagyított árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mimelik eléje. A tófenék növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz szinéig emelkedve, s ez emberölő bozótban, a milyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy zöldfényű alak. Arcza, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél…

Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, oda csődülve a tűzfényre, a piócza kacskaringós eviczkeléssel rajozza körül, százlábú úszószalagok tekergőznek körüle s lábai elől lomha tekenősbékák menekülnek az iszapból. Nem fél.

Lehajol keresgélve, mint a hogy az eprészlányka keresi a szamóczát a fű között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöld rojtos, úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven néznek, mint a halé, alig pislant egyet.

Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, a mik soha napvilágra nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a szemeit verik ki. A hinár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A nyugalmából fölvert ezüstcsillám vízikigyó menedékének nézi patyolatruhája redőit s közéjük furakodik. A néző sereg között egy melegvérű állat is van, a férj, az úr, a ki a fűzfabokrok közé előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.

Hosszú perczek multak el. A buvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi lények számára teremtett világban, mint a ki egészen otthon van abban.

A férj, az úr, a bolond pedig idekinn tanácsot ül magával.

Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?

Az első perczben azt főzi ki, hogy a mint a nő kijön, büszkén eléje lép, s sértett kevélységgel veti majd szemére: «Loreley! Ön engem megcsalt! Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem.»

A mint a másik percz mulik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztözni.

Kaczagva fogadja majd a vízből kilépőt: «Hahaha! mamsell Muskatlinek! Hát hogy tetszett a hideg fürdő?»

Ki fogja őt csúfolni és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen bolonddá tették egymást ők ketten.

A mint aztán a harmadik percz is elkövetkezik s az a rendkívüli nő még akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz szinére, újra lélekzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik perczet is ki tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh fölforralja Kornél egész agyvelejét! nem válogatja, mit fog neki majd mondani? De levág egy szivós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből. Beszéljen az vele. A mint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez csapzott köntösében, úgy fog igazán jól esni neki, keresztben, hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a kerítésen kívül, a míg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!

A harmadik percz vége felé megtalálta a vízitündér a mit keresett. A fölvillanó öröm az arczán jelezte, hogy reá akadt. Lehajolt érte, fölhuzta az ujjára.

Aztán lefelé fordította a fáklyát s beledugta az iszapba, eloltotta azt. Percz mulva ismét fönn a víz szinén lebegett tündéri alakja, félkebléig kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembe világította arczát, olyan volt, mint egy igazi sellő.

Kikapott a partra. Ott megállt, arczát hátravetve, s szétbomlott hosszú haját fölemelt kezével összefogva és kifacsarva s aztán ismét koronába csavarta a fején.

Még egyszer olyan szép volt!

Mint egyszer… akkor… valaha…

És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem szemrehányást tenni, nem kikaczagni, nem vérig korbácsolni; hanem hogy odarohanjon hozzája és lábai elé boruljon és átölelje a térdeit: «imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg, vagy semmisíts meg! Tied vagyok! Azt mondtad, vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek még bolondod, csak hogy a tied maradhassak!»

Hanem a mint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, a mit az ujjára fölhúzott, a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.

Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene arcz Megaera fővé! Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta czímer!

Lábával dühösen dobbantott és két öklével szétcsapott maga előtt.

A boszuálló wallkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.

– A bolond! ordíta, két öklével ütve a halántékait. A bolond!

S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó, korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett minden tagjain erőt. És ha pánczélvért fedte volna is tagjait, és kard, paizs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő előtt, a ki ily bősz tekintetet vet maga körül.

– A bolond! ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal neki kezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve, rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő Atalanta, a kastély felé.

Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha ez ott kap most, ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!

És már most fuss innen, a hogy a lábaid birnak!