PÁLMA.

Hat éves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy bálványimádó édes anyának. Ő volt a bálvány. Hat esztendős korában kapott egy mostohát, a ki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett. S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, a ki az előbbi: az a nő, a ki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia s a mint fiu volt a háznál, a leányból egyszerre mostoha-gyermek lett. Ez már életében meghalt s látta az örökségét a kis öcscsére átszállni: eleinte csak a gyöngédséget, a beczézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. A mint elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba. Ekkor már megtudott annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öcscse mellett ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek álarczos-bálokban tánczolni. Az Orsolyaszüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat esztendős koráig szoktatták a világról-lemondás égi gyönyöreihez. Akkor egy rossz napon a kis fivér a ponyjával egy árkot átugratva, leesett fejtetőre s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint fölkeresték czéllájában, levetették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, a hol megtalálta a régi fényt, pompát gazdagságot s most már tudta, hogy ez mind az övé lesz.

Hanem az édes anyát nem találta meg többé.

Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek arczképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játszékszerei, könyvei hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagèreken, azt siratta az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagy úr és a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagy úr fia és leánya között.

Az az idő is eljött, a mikor a leányt be kell vezetni a világba.

Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri hivatal ezt irta fel «leányával együtt».

Nagy gond az, az első bemutatás.

Minő szín fog illeni a leány arczához? hogyan legyen a haja feldíszítve? Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? hol kell nyilvánítani a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az anya szava az orákulum.

Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen s valami megnevezhetlen választékosság által mégis a kettőnek harmoniában lenni.

Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a gyémántjait. Az egész gyüjteményt. Azok között volt a mai estre kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek mindegyike ezer aranyat képviselt.

– Nézz ide, szólt a grófné leányához: ez a te szegénységed.

Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az «ő» szegénysége?

A grófné készen volt már a toilettejével, csak a brilliant diadémot kellett még feltűzetni a hajába.

– Ebben van a te szegénységed. Ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a szekrényt, a minak kulcsát mindig a karpereczén viselte. Majd beszélek veled «erről», ha a hintóban ülünk.

Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a leányát, hogy «gyere ide, beszélni akarok neked valamit», de az alatt, míg az az ezerkétszáz hintó, sarkányfarkat formálva a Burg előtt, egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell ülniök s hallgatni az egyiknek, a mit a másik beszél.

– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot örököltél volna. A te helyzeted neve «inség». Rosszabb inség, mint azé a varrónőé, a ki boltról-boltra jár munkát keresni ebben a téli időben. Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold. A míg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és a mellett folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember, hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, a ki csak úgy szórta az egész világon szét az ezüstöt? Öt, vagy hat négyszög mérföldre terjed a Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy úré volt. Az a Rákóczy-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak fejei folyvást versenyeztek egymással, majd lovagmódra, majd bolondmódra. Mindig azon törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háboru alatt mind a kettő saját költségén lovasezredet állított ki s azon volt, hogy az ő bandéristáinak a kaczagánya czifrább legyen, mint a másiké. Ha az udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást fölülmulni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényüzésben voltak utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek hirhedetté lettek a lovas bravourjai, a másik épen annyit beszéltetett az olasz festőiről, a franczia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, a miket mérföldnyi területű vadaskerteikben rendeztek, a világ notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, a melynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolcz napig elfogadják a világ legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez nincs meg; az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a franczia háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalvatio, a mikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha megneheztelt volna az udvarra s hazament kurucznak. Otthon kezdődött a vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a handicapnál mindig ő maradt a győztes s a Temetvényiek bánatpénzzel menekültek belőle. Egy-egy restauratiónál százezreket pazaroltak el. A Temetvényiek családfeje épen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál maradt s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott több milliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága, hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, a míg az utolsó kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi e helyett siettünk a diplomatiai pályán aratni – töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint a ki elveivel össze nem egyeztethetőnek tartja diplomatiai küldetését s haza hívattuk magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind mélyebbre sülyedt s még folyvást sülyed, csak a tornyai látszanak már ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. A mint ezt a szót kimondjuk: «nem lehet!» az utolsó torony is a fejünkre szakad. Oh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember inségéhez képest! Hisz azt, a kinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a lélek. A kinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajczárt, meg van szabadítva; de a nagy úr, a kinek hiányzik a holnapra való százezer forintja, kihez menjen az koldulni? A nyomorult letérdelhet akármelyik útféli keresztfa előtt s elimádkozhatja, hogy «segíts uram Isten!» de a nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, a mit telekiáltson e szóval: «oh Isten, tégy a kedvemért csodát!» Az több, mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. Ezt a kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. Ezt örökölted te a megholt öcsédtől. Ő vele még akadt egy reményszál a kezünkbe. Ha felnő, (szép fiu volt, oh, ha láttad volna) délczeg alakja, nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy szerencsés családi összeköttetéssel ujjáteremti roskadozó házunkat. A sors máskép rendelte. Ime, te foglaltad el a helyét. A te dolgod könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy czélt; könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, a mit én, azt a lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány vagy, a kinek nem szabad «nézni», csak látni, nem «szólani», csak felelni: a kinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés. Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. A másik választás ez: s ez a könnyebb rész: be hagyni következni a katastrophát, a mi atyád halálával mulhatlanul eljő. Épen úgy, mint eljött az Opatovszky-házé a családapa elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak nyilvánítá s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei tisztviselőben, a ki sans géne kialkudott a hitelezőkkel, eladott mindent, a mi pompára és mulatságra való volt, butort, ékszert és paripát, a vadaskertből csinált majorságot s az egyetlen fiut elküldte Debreczenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S ime az ő elsülyedt váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes feltételekkel adta ide, s a Temetvényi-család nem alkudhatik. Hanem a mely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem az övé többé. Ez az, a mit meg kell tudnod. Hogy a mihez csak hozzáérsz, a brocat, a gobelin, a sévres, a majolika, a niello: mind nem tied, az rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; az egyetlen, a mit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a czímere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joillier czíme, a kinek könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett, megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonyoknak megsugta ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még palotát, birtokot s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetlen, devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. Azért mondtam, hogy «ime, ez a te szegénységed!» Megér most fél milliót. Ennél az életnél, a mi a mienk, az csak egy pár évet számít. Tehát szegénység. Ha nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a világtól, melyben eddig éltünk, végkép elszakadj, s aztán valami csendes kis városban félrevonulva csufoltasd magadat grófnénak s kerüld az embereket. Ez a te szegénységed. No lám. Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk került a sor. A legyeződdel ne játszál s el ne felejtsd, a miket most tőlem hallottál.

Oh dehogy játszott a legyezőjével, oh dehogy felejtette el, a miket hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt fagyasztva.

A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyiló világot, mint az a szó, a mit anyjától hallott.

Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl, azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit, nem egy szivet, a ki boldoggá tesz, hanem egy kezet, mely a Temetvényi-házat megmenti az összeroskadástól.

S hátha ezt a gondolatot mind azok leolvassák az ő fehér arczáról, a kik csak ránéznek.

Egy leány, a ki maga is tudja magáról, hogy köröskörül sugárzik róla a hidegség.

Egy leány, a kinek az a feladata, hogy őrizze a szivét, mert az a Temetvényi-család félholdjának utolsó fényhegyecskéje.

… Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferenczről, hogy «hisz ez egy véghetetlen gazdag ember! Most az!»

* * *

Alig egy év mulva meghalt a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen leányának azt az egész szép világot, a mit az első belépésénél oly jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő. Egy márcziusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett úrbériséggel a Temetvényi-birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.