A Temetési Ima.
A kőszivű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe.
Azalatt közszemlére volt kitéve, bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megirhassák, szőnyegésznek és czímerfestőnek, hogy diszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus præsesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmoniákat betaníthasson.
Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kisérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikácziós halottat, bucsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én egynek a temetését sem tudnám leirni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a siró alakokat, a kik a koporsó után ödöngnek, vezetve, vagy magukra hagyatva; – s ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.
Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Maig is megvan valahol az archivumban, fényes fekete papirra nyomtatva, ezüst betűkkel; – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény paraszt ember özvegye.
– Kisírja magát valahára a szegény baronesse, súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak; életében úgy sem volt szabad sírnia.
– Valóban igen keményszivű ember volt a néhai; viszonzá rá a másik. Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.
– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.
– Azt csak én tudom legjobban.
– Méltóságos administrator úr legbensőbb barátja volt a családnak.
– Egy test és lélek, felelt a megszólított; elszalasztva a discurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki épen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.
A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arczáról könynedvesített kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arczának.
– Még most is igazán szép asszony; sugá az egyik úr a másiknak.
– Jég közé volt téve húsz évig.
– Alig hiszem, hogy a gyászéven túl özvegy maradjon.
A méltóságos administrator úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapczáskodó kérdésre s azt mondá: «hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél».
Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.
Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajjon miféle érdemrendek azok ott a gyászczímerek aljára festve? A méltóságos administrator úr tudott felvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult? Azokat már most vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.
A gyászszónoklat azonban csak véget ért s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.
Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott præcisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, a mit Nabuchodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz irt szöveggel.
– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most ő fölötte egy szinházi opera khórusát éneklik és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus præsesnek: «Kend szamár!»
Ezt az észrevételt tevé Rideghváry administrator úr, szomszédjához fordulva.
– Talán nem szerette a szinpadi áriákat!
– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi szinpadi melodiát ne énekeljenek.
– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?
A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.
A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.
A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.
A második harmonia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.
– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól.
– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.
– Ah, ez az?
Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.
– Vajjon «az is» nincsen itten? sugá az egyik rangbeli úr a másiknak.
– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a szememmel.
A méltóságos úr végre mégis csak ráakadt, a kit keresett
– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.
– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?
– Az, az.
– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…
És aztán tovább suttogtak.
Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.
Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –
«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»
akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.
– Szegényke… súgák egymásnak.
(Azt ugyan nem látod te többet!)
Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak: tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.
Még egy rövid szertartás volt hátra.
A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.
Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseleteért.
Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.
Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd nagyon megemlegették volna.
A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott téren.
Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arczának.
Ott összetevé kezeit és elkezdé az imát.
«Minden élőknek és holtaknak igaz birája, nagy Isten!
Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…
Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…
Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…
Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden czímerek és érdemrendek.
Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem ismerték soha.
Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál? ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»
Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok, vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.
Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:
– Segítéd-e a nyomorultat?
– Nem!
– Fölemelted-e az elesettet?
– Nem!
– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?
– Nem!
– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?
– Nem!
– Törülted-e le a szenvedők könyeit?
– Nem!
– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?
– Nem!
– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?
– Nem! nem! és mind örökké nem!
És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…»
… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.
«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.
Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik.
Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen vétkezett itt a földön.
Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá visszaemlékezzenek.
S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!
Hallgasd meg uram a te szolgádnak imáját. Ámen…»
A kripta vas ajtajának dördülése zárta be a cerimoniát.
A publikum, mely értette, vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkiséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal: kiki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.
A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barnaruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.
Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.
