Két Jó Barát.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit, minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.

És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal, ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!

– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota, tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota» és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.

Azután vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, – vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.

Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:

– Ejh, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult s először jött önkénytelen mosoly az arczára.

– Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk szürke szemei.

– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos szemrehányással.

– Menyasszonyoddal tánczoltam. Nem láttad. Gyönyörű hölgy.

– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen.

Az idegen ifju vonakodott.

– Nem tudom, illik-e ily korán?

– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.

– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.

– Hová akarsz vinni?

– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

– Nem én.

– Hát ha a menyországba? Félsz velem jönni.

– Azt sem bánom.

– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e velem?

– Az is mindegy.

– No hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik – Baradlay legidősb fia: Ödön.

A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön azt mondá barátjának:

– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem erre felé van kammenoi osztrov.

– Hiszen nem is oda megyünk, felelt neki Leonin.

– Hát mért mondtad azt?

– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.

– E szerint hová megyünk most?

– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.

– Igazad van. Majd valamelyik czukorfőzőt látogatjuk meg.

– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

– Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?

– A czukorgyárt megnézni. Felelé Leonin.

– Csak a gyárt, vagy a raffineriát is? kérdé a franczia.

– Csak a raffineriát, súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a franczia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; száz rubeles volt; azt mondta rá: «bien» s zsebébe tette.

– Ez a másik úr is odajön? Kérdé Ödönre mutatva.

– Hát természetesen, felelt Leonin. Adj neki száz rubelt Ödön. Ez a belépti díj. Nem bánod meg.

Ödön nem szólt ellen. Oda adta a száz rubelt.

A monsieur aztán elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül a mint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy már most csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét és vezette tovább, mint a ki itt már járatos; egy csigalépcső következett, azon leszálltak, és a mint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná; hasonló a dobveréshez és fuvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vén asszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.

Leonin annak egy imperiált adott.

– Nyitva-e a páholyom? kérdé a hajlott korú asszonyságtól.

Az bókot csinált és mosolygott.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

Most már világosan hallá a zenét.

– Hisz ez szinház, vagy circus! szólt Leoninhoz. S a mint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: vagy gőzfürdő.

Leonin nevetett.

– Ahogy akarod. S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlájára tett nyomtatott lapot. Formaszerű programm volt. Együtt olvasták Ödönnel.

– «1. szám. Don Jouan au serail.» – Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. – «Tableaux vivants.» Ez unalmas história. – «Les bayaderes du khan Almollah.» Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. – «La lutte des amazones», «Le rève d’Ariane». Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pinczér volt.

– Teríts nekünk itten asztalt, fiu; parancsolá Leonin.

– Hányra?

– Háromra.

– Ki a harmadik? kérdé Ödön.

– Majd meglátod.

A garçon megterített, felhordott sültet, süteményt, jégmedenczében pezsgős palaczkokat s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.

– Te! Ez furcsa egy czukor-raffineria itten. Monda Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyreczén keresztül.

Leonin nevetett.

– Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?

– De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!

Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.

– Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?

– Mindnyájunkat Szibériába küldenének.

– A zenészek nem árulnak-e el?

– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koczczantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat mulva az oldalfal közepén két felé nyílt s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő persa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát aranynyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelóggó ujjai elől felhasítva s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arcza a caucasi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad; finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú holdgömbölyű szemöldök és legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.

A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.

– Te nem vagy egyedül?

– Csak jer be, Jéza, szólt Leonin, ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele: – te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kaczagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.

– Hát nézz ide, Ödön! ugy-e ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain.

– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kaczag, ha kér, ha gúnyol és egyik bűvösebb, mint a másik.

– El akarsz adni? kérdé a cserkeszleány.

– Egy új világot teremtsen, a ki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, a ki nekem kebelbarátom, testvérem: annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, a hol Ödön ült, s lesüté szemeit s két kezét leereszté ölébe.

– Már az igaz, hogy átkozott állatszelidítő lett volna belőled, Ödön, szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás piczi lábát két tenyerébe fogva. Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s a mint te rá nézesz azokkal a megverő «malocchiok»-kal, megjuhászkodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, a kiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlánszelidítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját ketté vágta?

– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgős palaczknak; tele töltött három pohárkát, kettőt Ödönnek és Jézának nyujtott; azok félig üríték karcsú poharaikat: akkor megcserélte a két kelyhet s ismét habzásig tölté azokat Leonin. – Fenékig! – Így ni! Már most megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot s Jézának azután jó kedve lett. Kinn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának s egyszer sem fordult meg, hogy a kinn látható «pièce»-ket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végig nyúlt a kereveten s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyem fürtös fejet; a hogy szokás megsímogatni egy szép kutyának a fejét.

– Hát neked ma nincs számod? Kérdé Jézától Leonin.

– Nincs. Ma egészen szabad vagyok.

– Látod, pedig az én édesem kedveért adhatnál elő valamit.

Erre Jéza felpattant fektéből.

– Ha ő akarja? szólt kérdő, kináló tekintetet lopva Ödönre.

– Mit? kérdé Ödön.

– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válaszsz valamit debut-szerepei közül.

– De hisz én nem ismerem madame repertoirját.

– Barbar! Jéza repertoirját nem ismerni! Pedig már félév óta lakol czivilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. «La reine Amalasunthe.» – «La diablesse.» – «Etoile, qui fil.» – «La bayadere.» – «La nymphe triomphant.» – «Diane, qui chasse Actæon.» – «Mazeppa.»

Az utolsónál közbe kiáltott a cserkesz hölgy:

– Az nincs közötte! Ah az nincs közötte.

Leonin kaczagott.

– Ödön! ne hagyd magad kijátszani. Válaszd azt…

Jéza felszökött helyéről s kezével betapasztá Leonin száját s nem engedte neki kimondani.

Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.

– Ödön végét veté a tusának s kimondá a választást.

– Mazeppa.

Jéza erre durczásan fordult el mind a kettőjüktől s félvállal a páholy falához támaszkodott.

Leonin diadalmaskodott.

– Nekem soha sem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, a mikor kényszeríteni foglak rá.

A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre s azzal hevülten rebegé:

– Jó. Meglesz.

S mint a tünemény elsuhant a páholyfal nyilásai között. A nyilás ismét összezáródott utána.

Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt.

Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtert.

Egy harmincz ölnyi átmérőjű boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostélylyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszürődött szivarfüst tanusítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mythologiai képekkel diszített függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amphitheatrumot itt e czukorfőzde alatt a kormány tulajdonképen reservoirnak építtette a melasse számára; hanem valami élelmes franczia Elysiumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi arany fiatalság, ide értve a még aranyabb öreg urakat is, száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impressario ismeri azokat a kenőcsöket, a mik Argus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy a mely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses czukorgyár egész a «raffineriáig» leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, a mit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.

Nehány percz mulva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres volt a színtér; csupán két törökruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.

Leonin páholy-ajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.

A garçon volt ott, levelet hozott egy ezüst tálczán.

– Mit hoztál?

– Egy levelet a másik seigneurnek.

– Hogy jön az ide?

– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott a hol, és rögtön fölkeresni.

– Adj a futárnak félimperiált, aztán takarodjék.

Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőirás és fekete pecsét.

– Nesze: billet doux. Szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N... herczegasszony jelenti, hogy a miért a quadrillera meg nem jelentél, arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lorgnonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulaszszon Jéza Mazeppa jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.

– Látod: daczára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. – Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengetyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot: a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék; Leonin egészen odafigyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés, s egy hurrah-ordítás a sodronyrácsozatok mögül.

– Ah! pokoli szép! kiálta Leonin; nézd! nézd Ödön! látod-e?

S a mint egy perczre hátra kapta fejét barátja felé, mit látott?

Ödön jobbjával eltakarta szemeit és sírt: baljában volt a felbontott levél.

– Hát te mit csinálsz? kérdé Leonin ijedten.

Ödön szótlanul nyujtá neki a levelet. Leonin olvasá a francziául írt sorokat:

«Atyád meghalt. Jőjj azonnal. Szerető anyád, Mária.»

Leoninnál az első érzés boszúság volt.

– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, a ki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

Ödön azonban szótlanul felállt s elhagyta a páholyt.

Leonin utána ment.

– Szegény fiu! szólt, barátja kezét megragadva. Milyen malapropos jött ez a levél?

– Bocsáss, szólt Ödön. Megyek haza.

– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, a kinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba, – és haza. Veled megyek.

– De én haza megyek, Magyarországba.

Leonin visszadöbbent.

– Ah! Magyarországba!

– Az anyám kivánja, szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.

– És mikor?

– Rögtön.

Leonin bámulva rázta a fejét.

– Bohóság! Hiszen megfagysz; huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta, meg a kereskedő.

– Mindegy. Én utazom.

– Hiszen utazol, a mikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.

– Nem, Leonin, szólt Ödön fásultan; minden óra, a mit nem az uton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

– Jó, menjünk lakásodra.

A két ifju azon tekervényes uton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velök.

A mint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsudott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.

Leonin egy karszékbe vetette magát s ott nézte, Ödön mit csinál?

– Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?

– Bizonynyal.

– Hibázol, életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

– Az mind kárba vesz.

– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a czárnak is be akarnak mutatni. A czár maga kivánta legkegyelmesebben.

– De anyám mást parancsolt.

Ödönnek e nehány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.

– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?

– Inkább más szivességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.

– Oh a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.

Nem telt másfél óra bele, hogy Leonin visszakerült.

– Itt az útleveled.

Ödön némán megszorítá kezét.

– Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?

– Azt már tudod.

– Nem maradsz itt tovább, sem az én barátságomért, sem a czár kegyéért?

– Nagyrabecsülöm mind a kettőt, de anyám kivánsága elébb való.

– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alexandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, a kiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat és maradj nálunk…

Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.

– Megyek haza anyámhoz.

A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével és kaczagott.

Talán nem is kaczagás volt ez?

Azután nyers modorral oda lépett Ödönhez s megragadta annak két karját.

– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?

– El.

– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.

Ödön átölelte barátját és az is őt, és hosszasan tarták egymást sziveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az uti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazó szánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmi szerekkel, füstölt hús, hal, rostopsin, kétszersült és kaviár-döböz, theakatlan és tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér medvebőr-bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát és két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükségük lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett utitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, a mennyi húsz napi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről darabra újra öltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell készülni télen?

Biz Isten! úgy gondoskodott róla, hogy édes anyja se tehette volna jobban.

A «vasok», az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőrveretes menedék, elől bagaria ernyővel, hátúl csizmatalp-szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengetyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az «imsik» kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

– Tehát csakugyan útra kelsz?

– Úgy van.

– Akkor fogadd el tőlem ezt az amuletet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű camea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba foglalva; Szent-György lovagot ábrázolta a sárkánynyal.

Ödön visszautasítá az ereklyét.

– Köszönöm bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. A mikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

Leonin megragadta barátja kezét.

– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között, vagy négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét és válaszolt:

– Négyet.

– Jól van, szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s aztán befészkelte magát a vasok elejébe, s percz mulva repült a szán a főváros hólepte utczáin végig. Reggel volt már, nyolcz óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Itt későn virrad.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyujtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, a mi pénzért valahol megszerezhető.

Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmeztette őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostul bevonultak a hollók, varjuk a városba; minden templom teteje tele van velük.

– Ejh, mit tudnak ahhoz a varjuk? feleltek neki, s reggel útaztak tovább.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnjeperen végig útazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, a hol megpihenni sem lehet, míg Leonin ráhagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, a miknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sürű volt a köd, hogy alig birtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengetyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre perczegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.

Szinte dél volt mire kivilágosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sürű ezüst fátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen: az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakad a köd s eléderül a táj. Szép fehérre festett táj, ezüst lapon czukor alakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zuzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristálylyal behintve.

És nehány perczig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekivánkozott az utazókról.

E tünemény oka nem sokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét köd forma, eleinte kétes lilaszinű, azutan mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan, – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolból nézve ijesztő sebessége kivehető, a mint közelít s a mint a napot elboritja: az egész táj egyszerre hamvas-szürke lesz.

Leonin kitekintve az ernyő alul, halkan dörmögé társának:

– No bajtárs? most megkaptuk a buránát.

– Mi az a burána?

– Majd mindjárt megtudod.

A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda?

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen, gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött tánczolva, keringve egy rettenetes fehér kisértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! az északi «szél-menyasszony», ki homok helyett hóból emel oszlopot ég és föld között, s az őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talált, erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána.

– No fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba – haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, a hogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öcscsének, bátyjának, biztatta őket szent Mihálylyal és Gergelylyel.

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg sem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kigyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apocalypsis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyúan; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három s hasztalan emleget nekik az ismik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Nehány percz múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles égető havat; a bőrfödelet, mintha óriási korbácscsal ütötték volna; egy perczre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfi kézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz s megcsókolta barátja szemét.

– Látod-e még csillagaidat?

– Látom.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek s Isten irgalmára bízni testét lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt sugá barátjának:

– Most mindjárt el leszünk temetve.

Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:

– Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött és temeté a maga alá legyürteket, hanem a typhon elhaladt mellettük: ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, a hova levetette magát s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból; – nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadúlt hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt belőle egy perczre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor: a milyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkiséretét, s már a keleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végig czikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, a melyen végig ment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi tánczáról.

Az a folt erdő, a melyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.

És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. A hol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sánczokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

– No batyuska! merre megyünk most? kérdezé az imsiktől Leonin.

– Azt csak szent Prokop tudja, felelt az imsik és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy szent Prokop az utazók védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdeni, merre az út?

– No hát valamerre majd csak előre menjünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a Dnjeperen, úgy e batyuska?

– Biz uram nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnjeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

– Vess keresztet magadra, s menjünk odább.

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja hová mennek? Néha azt hitték, hogy már útra találtak s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel, vagy lovassal nem bírtak találkozni; se egy emberi lakást nem birtak felfedezni köröskörül.

A burána után pedig a hideg még nehány fokkal erősebb lett.

Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:

– Ott jön szemközt egy kozák!

Leonin kitekinte s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.

– Hajts feléje.

A szán nemsokára beérte a látott alakot.

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült; hosszú dárdáját a földre leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg.

– Jó napot, vitéz, honnan jösz és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen ficzkót s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

– Héj, ficzkó, nem tudsz te szólni? rivalt rá azután Leonin, s oda ment hozzá s megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél!

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Egy lovagszobor az útfélen.

– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág? mondá Leonin utitársának, visszatérve a vasokhoz.

– Szegény katonát útban érte a burána s lovastul megfagyott. Nem új dolog ez, sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél? őt magát lovastul együtt úgy is megeszik reggelre a farkasok.

– De már most csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? sürgetőzék Leonin. Dél elhaladt már s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett; valahová fedél alá kell jutnunk éjszakára.

– Magam is azt tartom, felelt az imsik. Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te uram, hogy merre menjünk?

– Tudom is én! Csak egy compass volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak? Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óralánczodon.

Ödön nagy ügygyel bajjal kigombolkozott annyira, hogy óralánczához férjen s arról a kis delejtűs szelenczét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.

A hány annyiféle véleményen volt.

Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, a honnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószinűbb, hogy ez valami emberlakta állomásról jött erre felé.

No hát a míg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, a ki megmondta nekik, hogy merre «ne» menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanúl kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkas-üvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestialis kardal követte: az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, a mit a ki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.

Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplőt.

– Urak meneküljünk! kiáltá ijedt arczczal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva, s a következő perczben már meg volt fordítva a szán villája s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra, a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni, vagy elveszni, a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztűl.

A két ifjú készült a veszély elfogadására.

Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.

– Van két puskánk, töltényünk elég, ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez? Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arczán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, a mint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik szellentyűn s azután azt mondá Ödönnek:

– Most nézz hátra.

Ödön a másik szellentyűt emelte föl s kitekintett.

A hátra hagyott buczkák közül rohantak utánuk a farkasok.

Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, a ki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végig borzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem e sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

A lovak jól futottak; hanem a farkasok valamivel még jobban.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezér csikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jőjjenek.

Egyszer azután az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert a míg a szánnal a czihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.

Most azután a golyóban volt a segély.

Egyik cső jobbra, a másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy meglőtt társaikat elébb megették s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket s a más oldalról lovaik elé igyekező farkasokat egyenkint leterítheték.

– Csak ebből az átkozott bozótból szabadúljunk ki egyszer, dörmögé Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztül vághatnak ezen a veszélyes helyen, azontúl menedék várja őket. Senki sem tudhatja minő menedék; de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztán enged láttatni, a láthatár kitünik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbecscsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. És ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, a min túl ismét a tisztás következik, s az az ő javukra lesz.

Hanem a mint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán a nélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: «Szent Pál, segíts!» s kiugrott a vasokból és odahajította a gyeplőt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban ketté törve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

De hát miért hagyta el az imsik a szánt?

Erre a kérdésre a következő percz meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás: végre egy nagy zuhanás, s ezután eltünt előlük a világ.

A mint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová jutottak most?

– Élsz-é? kérdé Leonin bajtársától?

– Megvagyok. Hát neked kezed lábad ép-e?

– Mi valahová leestünk; csak azt tudnám hová?

– Kisértsük megtudni.

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak lesüppedve mindenestül.

Hanem a szán eleje nem volt sehol, az leszakadt a vasokról és eltűnt.

A merre pedig az eltünt, arra nekik is útat kellett találniok kifelé.

Kikeczmeregtek a hóból. Akkor látták, hova jutottak?

Megtalálták, a mit olyan nagyon kerestek, a Dnjepert.

Csak az a baj történt, hogy a Dnjeper partja azon az oldalon hét nyolcz öl magas, s ők e torony-magasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat; hanem a szán ketté szakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. – Hát a farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt: a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást neki indult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat mulva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn s folytatják a üldözést a három paripa után.

– No ezek már nem kapják meg azt a három lovat; szólt Leonin. Nagy előnyt kaptak előttük a lovak s már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

– Várunk van most s ott védhetjük magunkat reggelig is, szólt Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.

– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút a Dnjeper, tudjuk merre van; előre magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnjeperen egy pár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egy pár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

– Pompás lesz! Mondá Ödön, s a két fiatal ember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnjeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végig sikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos kulacsot kivéve, minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt s azzal hurrah kiáltással neki ereszkedtek az aczélsíma pályának.

Hanem még korán volt hurráht kiáltani.

A fenevad-tábor tömegestűl elvonult a három száguldó paripa nyomán; de hátra maradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek épen elég lesz. A legvénebb martalócz kiült a partmagasságra s úgy nézett tovarohanó társai után s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Ez meglátta a menekülő ifjakat.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tova csuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s a mint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását s a hátulsók visszaszállingoznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra.

Azt is tudta már, hogy a sík jégen s farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot.

A két ifju, a hogy bele jött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak yatagánhegyre is kevés.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenczeket vetve, néha mind a hárman egymáson keresztűl hemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná ügyetlenségeért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnjeper kanyarulatot tett. A vén ficzkó nagy mérnök volt: már tudta, hogy mi az a diagonalis vonal. Míg a két ifju a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul épen eléjük kerültek; no most megfogjuk őket! Gondolta a négy farkas.

A két ifju hirtelen jobbra balra vargabetűt csinált s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfi-gyönyör égett arczaikon. Milyen magas öröm, játszani a halállal!

Hanem a mint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátra tekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.

– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! szólt Leonin s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és neki vetette magát teljes tehetségéből a futásnak.

– Amott füstöt látok a távolban, mondá Ödön, utána száguldva.

– Az katonai őrtanya lesz, vagy valami helység. Fél óra alatt elérjük.

Arra a fél órára aztán minden erőt össze kell szedni.

A két ifjú tova siklott a jégen, mint két repülő madár, a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon: a futás életre halálra ment már.

Hanem győztek.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Leonin járt elől. Ödön mindig néhány ölnyire mögötte.

Egyszer Leonin hirtelen hátra maradt.

– El vagyok veszve! Kiálta sápadtan.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.

– Mi lelt?

– Végem van. Korcsolyám szíjja elszakadt a csatnál. Te siess és menekülj.

– Csigavér! mondá Ödön; vedd elő a késedet és csinálj új lyukat a szíjjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

– Igazán? szólt Leonin, mosolyra derülő arczczal, s megszorítá barátja kezét. Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vad állatoknak, míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt oda tette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s a mint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.

Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit.

Minden golyóval találni kellett és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról a meglövőjét.

A három fiatal jött elől, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen: a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel, és farkát alácsapva, ravasz kaján vigyorgással pofáján.

Hideg vér!

Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az mindjárt félre ült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy a mint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfenczet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá és engedett magára czélozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő s a golyó czélt tévesztve, pattogott tova a síma jégen.

Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt.

Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá: nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltünt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harczot, mely nem tetszett neki; «egy úr, egy úr ellen», s a berekbe menekül vesztett ügyével.

Utána nézett, míg el nem tünt előle.

Azután Leoninhez kiáltott.

– Készen vagy-e?

– Vigyázz! kiálta az vissza.

– Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sürűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harczképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsürűből Leonin irányában.

Ödön nyilsebesen vágtatott vissza Leoninhoz.

Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas.

Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szijján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, féllábon, korcsolyával úgy sem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával és következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubanczolt tömeg hentereg a jégen, itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy keztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva, – késsel, foggal, körömmel, s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem a ki végre felkelt: az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse össze-vissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogtatta össze végvonaglásában.

– Hopp! Ez megvan! kiálta Ödön korcsolyáira állva.

– Ez is megvan! Felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

Egyszer Ödön háta mögé tekintett.

– Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.

Leonin is hátranézett.

– Igazán.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

– Ezek eszükre tértek, mondá Ödön.

– Nem éppen, szól Leonin. Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, a hol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolya-útját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: «ez mulatságos egy nap volt!»

Nemsokára feltünt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az államposta szánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, a min azok kiabáltak elé: egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!

Leonin megértette a kiáltozást s rémülten ordíta barátjára:

– Megállj!

Késő volt.

A következő perczben Ödön eltünt előle.

Azon a helyen a viza-halászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt és elmerült a jég alá.

Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a partonállók közül.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.

– Oda is veled megyek, dörmögé fogai közül s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utána ugrott a jég alá eltünt barátjának.

Leonin gyakorolt hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Viczkándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fürészhátú, merevszemű, legyezőszárnyú, pánczélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimærái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve: ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogu falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.

Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.

Tovább kutatott.

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.

Úgy kiáltotta magában: Ödön! Ödön! Hol vagy?

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Ez volt az.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, a hogy elmerülni látta, összefont karokkal; fejjel fölfelé állva, arcza fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, melylyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

De hova fölfelé?

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyilás, melyen napvilágra lehet jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig két lábnyi vastagságban ívlik.

Merre van a felvilág ajtaja most?

A míg barátját kereste: egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.

Egy gondolata támadt; ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.

És akkor lélekzetét kibocsátá.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s útat mutat neki a nyilás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok, mint fehér üveglabdacskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejebb bocsátkozott Leonin s még egy lélekzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag s eltünt egy ponton szemei elől.

Az a szabadba talált.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélekzete vezérletét követve.

Ideje volt: mert már a harmadik buborék nem lett volna üres, az már a bucsuzó lelket is hozta volna magával.

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól fölmerülni.

Sietve ragadták meg csáklyáikkal ruháit.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.

– Ezt mentsétek!

Ez volt első lélekzetvétele.

A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.

Ödön meg volt meredve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.

– Tízezer rubel annak, ki egy orvost hoz! hörgé Leonin kétségbeesetten.

Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.

– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram: vetkőztessük le és fektessük a hóra. – Hanem azt mondhatom neked uram, hogy a mit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt és szaladt vele a part felé, míg havat ért, a hova lefektetheté, akkor neki gyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

– Nem addig, míg szemeit kinyilva nem látom.

Minden öltöny jéggé fagyott rajta.