Nadir.

A ki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.

Mint a forgó szél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.

A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna közepett.

Köröskörül csak puszta föld és puszta ég.

Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget egy magános lovag.

Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma, sivatag az mindenfelé.

Csak nagy távolban látszik két egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy «M» betüt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy «Memento mori»?

Ödön a kútgémek felé irányozá a lovat. Az is szomjas volt s gyorsabban ügetett.

A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubiczát s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.

Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.

A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét, össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább szikes avar terül nagy messzeségre, a min nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.

Útnak nyoma sincs; kerékvágás nem látszik.

Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba, míg Ljubicza kipiheni magát s azzal az illusióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.

Ödön a puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.

Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.

Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább él az egész halála után.

A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint uszó sziget tünik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.

Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e csak?

Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.

Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!

Ödönt e gondolatnál elővette a vágy: lefutni a földről. Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.

Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.

Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hirűl. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a tovább futásra.

Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekvő, ki a sors kezét kerülgeti.

Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világító tornya.

Ezer lépésnyi távolból már ki lehetett venni az alakróll hogy valami guerilla csapat elzüllöttje. Kerek kalapjáró, messze virított a veres szalag.

A mint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.

Még örömet is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.

Az utolsók közül való ugyan, a kik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, a midőn a legjobb barát oly szívtelenül elárulá?

Üdvözlé a közeledőt.

No de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.

– Tyhűj! Főuram! Csak hogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól tette, hogy odább állt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.

Azzal leszállt a lováról s megveregette az állat nyakát.

– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harminczadjára nem jutok. Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de azt a száz ökröt, a mi a kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az arany paszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm, eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott, nem is drágállotta, a hogy tartottam neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.

– Rideghváry Nagyváradon van? kérdé mohón Baradlay.

– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért: hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se értek. Czoki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram apró pénzzel.

Ödön keble nehéz tehertől könnyebbült meg.

Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? – Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére, a menekülésben? – Talán most volt épen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül volt.

Lehet, hogy nem így volt. De Ödön ragaszkodott a magyarázathoz, mert az visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.

Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalismus nyugalmát. Az embereknek missiójuk van. Vannak emberek, a kiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?

– Én igen köszönöm önnek, szólt Boksához, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, a kit kerülök, a kinek nem adom meg magamat soha.

– Hát?

– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, a kit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok? Számoljunk: fizetek.

Boksa Gergőnek e nézet épen nem nyerte meg tetszését.

– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyü ember vagyok, de ezt nem irom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első furiájában van, a ki legelől találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?

– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant? beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.

– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek; hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, a ki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, a míg nem invitálják.

– S addig lakjam a kukoriczát, míg a meghivó levéllel rám akadnak?

– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoriczát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, a míg érte küldenek.

– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat levágja, az által, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurczoltassam el magamat, a kiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem itélhetne rám.

– Mikor látta ön legutoljára családját?

– Négy hónapja mult már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.

– Tehát még a nagy csaták előtt.

– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.

– Hát Kőrösszigeten mikor volt ön?

– Soha sem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s a mióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.

– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitünő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon, és milyen állapotban? Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsipetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekisértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyü eszével valamit, a mi ide illik, Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, a ki nem esik épen útba. Ott ön megirja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy ime itt vár további rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hát ha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak? Várja meg ön, míg helyébe jön s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, azt tenném.

– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen a merre akar.

Ödön utána bámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végig görgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, daczos tüskével fenyegető növény, a míg gyökerén áll.

Ime két nap óta már a harmadik ember, a ki őt helyéből kilódítja. Apró cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előrehajtják az avaron mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik, és Boksa.

Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, a mekkorák voltak.

Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.

– Tehát kantározzuk fel a lovainkat és aztán ballagjunk.

A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.

Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.

Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltünt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.

A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, a mint azt a víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.

A hol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.

Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.

Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördög-vetés hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!

Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.

Szív és fej legyen, a mi e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztül gázoljon.

Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt.

Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a dágványokat, mikben feneketlen a sár? hol bírja meg az ingó bürü a lovat és lovast? A ki letéved róla az abajdócz lápba, elnyeli a süppedék, semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett? miknek emelkedett szérüjén legelőt találnak a lovak, nádkunyhót a lovasok.

– Nem kell félni, a ki utánam jön!

Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, a hol senki sem parancsol. A mi nincs meghódítva soha. A hol az orosz czár minden hadvezérének meg kell állni.

Ő pedig otthon él benne.

A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átusztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok, a vaginya nyápicz-levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta a vadonat egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.

Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az útat maga is.

Olyankor aztán hátrahajolt és tartotta beszéddel útitársát.

Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész caleidoscop volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.

«Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ.»

«Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék.»

«Több, mint bizonyos, hogy az orosz czár kikötötte, hogy itt a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.»

«Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.»

«Azután még sokan vannak, a kik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a guerillaharczot.»

«A fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hivják, mint Tököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni.»

«A török háta mögött áll Anglia és Francziaország, azok meg fogják támadni az oroszt.»

«A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja.»

«Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros és behozza őket. Minden sátoralja harminczezer harczost számlál.»

És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.

Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:

«Vajjon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?»

Bizony meg!

És nem volt egy ember, kivételnek sem, a kit itt valami kis rész e holdkóros látások hallucinatióiból meg ne lepett volna.

Még az asztaliráshoz is folyamodtunk s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?

Álmainkat magyaráztuk!

Kik? – Mind!

Csak az a külömbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.

Egy halálos-beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Oh, de soká gyógyúlt ki belőle!

Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett ez emberlaktalan útban.

Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafa-bokrokkal bekerítve.

A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénynyel összekötözve.

– Itt megpihenjünk uram, monda Boksa Gergő, leugorva lováról. A lovakat kimélnünk kell.

A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes: a lovak jó tanyára találtak.

– Nem érez ön valamit? kérdé Boksa.

– Semmit, felelt Ödön, nem értve a kérdést.

– Például: éhséget.

– Azt soká el tudom tűrni.

– Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.

Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Nehány pillanat mulva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.

– Az «r» nélküli hónapban igen jók.

Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.

Kiszedte őket s odateríté a fűre Ödön elé.

Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.

Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.

Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:

– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra a helyre találunk, a hova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dülni. Azt már látom, hogy az útfélen kinálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával, meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szunyogokat elűzze. Úgy sem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?

Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.

Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tova tünt a nádbozót között.

Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét sulyát.

Kívül volt a világon.

Egyedül egy husz ölnyi kerületű szigeten.

Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom számüzöttje, mely rossz hirével az emberlakta vidékről a magányba menekült.

Itt díszlik a Gyilkos Csomorika, a vérbogyóju Álkekengi, a kéklevelü mérges Ádáz, a vízlakó Békakorsócska, a kábító bűzű Zizon, a maszlagos Haramag, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.

Körül pedig a vízi kietlen körülbezárt egyeteme.

A víz szinén fennúszó nymphæák kalapnagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanuskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. E liliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.

Milyen csodálatos börtön a természet ős tanyája.

Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha ólomtetők rekeszei alatt ülne.

S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.

De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?

A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, a mint a nap lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt oduja előtt, vad kacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliardok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csíkasz éh-vonítása. – És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.

Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.

És ismét másik – és ismét másik.

Eszébe villantak vezetője agyrémei.

Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert s nem harczol többé. Ki ágyúz ott?

Talán a két szövetséges fél egymásra?

És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer fölriadt önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?

Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?

Magához tért.

A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.

És Boksa még sem jön elő.

Ha oda talált veszni? Hát ha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszút állhat érte. Csak itt kell felednie, a kit idáig behozott, az ingovány közepén.

A nap leszállt már s az ingovány tulsó oldalán, szélesnagy arczot meresztve, jött fel a hold.

A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.

Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.

Nem sokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.

Ödön fentartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.

Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész expeditióhoz való élelmezés.

– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.

– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Minden ingyen van, szólt Boksa és nevetett.

– Hogyan?

– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a mint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.

– No, és mi lett?

– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram, mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében!

S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.

Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is megtalálja az átkozott humort.

– És most útra!

A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.

Reggeltájon egy folyam partjához értek.

Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhó ajtajában.

– Mennyi az idő? – kérdé tőle.

– Alkonyra jár.

– Olyan hosszan aludtam! Miért nem költött fel elébb?

– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis fiával beszélgetett.

E szóra Ödön nagyon elkomorult.

Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.

Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, a kihez önt vezetni igértem.

– A neve?

– Majd ráismer ön.

– Nem leszek neki terhére?

– Bizonyosan nem.

Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.

Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.

A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.

A két lovag csendesen haladt a kastély alá a kavicsos úton.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.

És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.

A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.

Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.

– Otthon!