Női Boszú.

– Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja haza; mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint notáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt irják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé felmenni a kathedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalább is tíz esztendőre el fogják itélni s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.

Ilyen szép jóreggel-kivánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján az utczának azon vége felé, a merre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza.

Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a leány és nem időzött tovább az utczaajtóban.

Leült a dolgozó asztalkájához, a félbehagyott fehérnemű-varrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül; keresve millió ismeretlen arcz közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.

Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.

Valóban gyönyörű arcz; hosszudad, mint a tragédia muzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, classicus arczéllel, finom ajkakkal, dús, tömött gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.

A nagy szempillák egy perczre felnyilnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem jön az, a kit vár; s nagyot sóhajtva, folytatja munkáját.

Pedig a kocsizörej ezuttal éppen a paplak előtt szünt meg.

Hintó állt meg az ajtó előtt.

A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön?

A szobaajtó hamarább nyilt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő előtt.

Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.

Baradlayné fekete bársonyruhát viselt, fekete himzett gallérkával és karmantyúval; fején gyász főkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek látszott márvány arcza.

Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány odahajlott és megcsókolta azt tiszteletteljesen.

– Jó reggelt, gyermekem, szólt az úrnő kegyteljesen, de egész hidegséggel. Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, a miket el kell egymás közt intéznünk.

Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet vele szemközt.

– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat, sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte. Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.

(Tehát mégis igazat mondtak! Sóhajta magában a leány.)

– Még szabadsága is veszélyben forog, folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy hosszabb időre bezárják és nem fogod őt látni.

Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arczán ezek a szavak nem idéznek elő változást.

– Te magadban fogsz maradni.

A leány némán inte fejével.

– Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?

– Mindenre el vagyok készülve. Felelt a leány nyugodtan.

– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyiltan: hová akarsz menni? mihez akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.

– Itt akarok maradni, asszonyom, szólt a leány, s méltóságteljesen emelé fel arczát és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.

– Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.

– Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.

– S miből fogsz élni?

– Dolgozni fogok pénzért.

– Az nagyon keveset jövedelmez.

– Be fogom érni kevéssel.

– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.

– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal, vagy harmincz mérföldnyi távol válaszszon is el.

– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok neked vagyont, melylyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.

A leány csak némán rázta fejét.

– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltünnek a jó barátok: a szerencsétlenséget mindenki elitéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melancholia hamar vénit. Itt el leszesz temetve. A hol az emberek olyan közel vannak egymáshoz, mint itt falun, ott azt, a kit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, a miért az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha megalázva láthatnak valakit, a kire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt, sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz magadnak, a milyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét, kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód, segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a legmagasabb ajtókig, a miken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, a mi szenvedés miattunk érte családodat. S aztán örülni fogok, ha boldognak látlak.

E szónál felállt a leány a székről.

– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresnem mindennapi kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom, ennek a gyűrűnek a történetét; folytatá a leány, balkezén a kis karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. Ez köt ide engem, elszakíthatlanul. A ki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem: «én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok: kergetnek. De bárhová hányjon is a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen elmenj: itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy hagyd el e helyet, itt maradj: visszatérek.» Azért higyje el ön, asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ urainak annyi rettegtetése, a mi engem innen eltávolítson. Fogok szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál, de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök; de itt maradok.

Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, a melyiken a gyűrű volt.

– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt? valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani róla?

Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az úrhölgy erősen tartá azt és nem bocsájtá el.

– Oh asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk, a ki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?

Baradlayné eleresztette a leány kezét.

És azután oly jóakaratú, oly éltető szelid mosolylyal nézett reá.

– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jőjj velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, a mi szerelmetekből fenmarad!

A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.

– Oh asszonyom, az, a mit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Az ilyen eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a mennyországba lehessen jutni.

– Igaz, szólt az úrnő felsóhajtva; hisz az én arczom olyan hideg, s az én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járókelő szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas vagyok. Ülj mellém.

Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt s azzal kebléből kivont egy levelet.

– Nézd. Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e levelet nem bontani fel; hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel és olvasd előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?

A leány meghajtá fejét és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.

– Hát vedd e levelet és olvasd fel nekem. Ismerni fogod az irást!

Az úrnő a lepecsételt levél czímét mutatta Arankának.

Aranka kezébe vette azt; és azután a hálás mosolygás egyszerre eltünt arczáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló nagy szemeket vetett Baradlaynéra.

– Nos?

– Ez nem az ő irása. Rebegé a leány.

– Ah, dehogy nem! Mutasd. Én csak ismerem tán fiam irását. Ez a B egészen az övé! ezek az erősen megnyomott vonások: ez a férfias character a betűkben; ez mind…

– Jó utánzás… suttogá a leány.

– No de olvasd a czímet: «A ma très adorable mère». Ezt csak fiam irhatja nekem. A postajegy «Orscha»

Oroszország közepe. Értesz francziául?

– Igen.

– Ki tanított rá?

– Magam.

– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a pecsét csak az ő czímere?

– Megengedi, nagyságos asszonyom? szólt a leány s reszkettek kezei, midőn kis ollójával a papirt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s azután kibontá a levelet.

És azután az öröm napvilága derült fel arczán újra.

– Ez már valóban az ő irása! «Kedves anyám!»

– No úgy-e bár?

Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arcza, úgy változott derüre borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket kerget az északi szél.

– Nos, mi az?

– Csak ez a két szó az ő irása; a többit egészen idegen kéz irta és francziául.

– Idegen kéz? Oh kérlek, olvasd sietve.

A leány kezében reszketett a levél.

«Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a czím-borítékon elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, a miért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullott a toll a kezéből. Nagyon alélt.»

«Ne rettenjen ön meg: Ödön nagy veszélyben forgott; de már túl van rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.»

– Veszélyben forgott? szólt bele az úrnő: oh kérlek olvasd!

Még sem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van indulva a leány.

Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.

«Leirok önnek mindent őszintén, a hogy történt».

«A mint Ödön az ön levelét kapta, mely őt haza hívja, itt hagyott rögtön mindent: czári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.»

A leány szemei e sorok után egy hálatelt ihlett pillanatot vetének a levélből kitévedve, az úrnő arczára.

«Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek: elkisérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnjeper jegén két óra hosszat korcsolyázva.»

«Mondhatom önnek asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül visszafordult üldözőink ellen s elverte őket rólam, pisztolylyal, handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.

Az úrnő arczán a büszkeség pirja gyulladt ki e magasztalásnál. De láthatta jól, hogy a leány arcza annál halaványabbra változik, mentül tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak nagy erőtetéssel bir tovább olvasni. Oh a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, a mi a spartai anyának gyönyör.

«Azután ismét folytattuk a menekülésünket: a mi nem volt tréfa. Valami kétszáz farkas volt a nyomunkban!»

– Az égre! kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!

A leány sebesen olvasá tovább; de szemei már zavarodtak, hangja akadozott:

«Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk, midőn egy rossz helyre értünk a Dnjeper jegén, hol halászok léket ütöttek elébb; nem vettük észre az ujon befagyott helyet, s mind a ketten leszakadtunk a jég alá és elmerültünk a befagyott jégboltozat alatt.»

– Irgalmas Isten! sikolta fel Baradlayné magán kívül. A leány nem szólt semmit; de feje hátrahajlott és szemei lecsukódtak; arcza halvány lett, mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

Az úrnő karjaiba fogta az aléldozót, megsimogatá arczát, homlokát.

– Térj magadhoz. Lásd; te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja vagyok. Én is érzem azt, a mit te.

A leánynak megeredtek a könyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

– Ne sírj. Már most én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én nem könyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben? Jőjj, nézz bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten beleláthassanak.

– Olvassunk tovább.

«Engem megőrzött amulétom, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt kináltam azt barátomnak; igaz amulet: megóv vízbefulástól, vad harapásától, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy e csillagok: szerető női szemek! Mikor partra vontak bennünket a halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e még csillagaid? ő mosolyogva felelt: mind a négy.» (E szónál mind a két hölgy érezte a másik villanyos rándulatát: e bűvös szikra egyszerre ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, a min most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem nappal. Bátran ragyoghatnak ágya fölött őrcsillagai. – Ma erővel levelet akart írni, de hát ime nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem ez ne nyugtalanítsa önt asszonyom. Nincs már semmi veszély: két hét múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá alakul, s az utunkban több van, mint elég.

Ramiroff Leonin.»

A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt köny: ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét s homlokát megcsókolva, gyöngéden suttogá:

– Leányom!

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve, odafekteté égő arczát az úrnő ölébe és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De a néma elhallgatásnak egy teleirott titokteljes könyv volt az értelme oly szemek előtt, mik a szivekben olvasni megtanultak.

Az úrnő keze ott nyugodott a leány fején.

Egy óra múlva, a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági hintóban, a bárónő mellett ülve, hagyta el a pap leánya a szerény papi lakot. A két hölgy derült arczczal beszélgetett egymással; hiszen tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, nosza hirtelen két pofont kioszta két léhütő siheder fiának: egyik «szaladj a hintó után, hová mennek?» másik «szaladj a parochiára, mi történt ott?» Nem sokára visszatért mind a kettő; egyik meghozta, hogy a hintó a kastély udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója, meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már, mert a kisasszony ezentul a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó kosarat kotlóstul együtt s összecsapá két első extremitását:

– Ha ezt a megboldogult nagyságos úr látná!