EGY CSEPP VÉR. – EGY CSEPP MÉREG.

A nagy boldogság is megöl.

Ez is paradoxon; pedig igaz. Egészen realisztikus igazság.

Az emberi organizmus nincs az absolut boldogság számára alkotva…

Milyen nagy bölcs volt az, a ki a farsangot a tél végére tette, a mikor folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, a mikor folyvást hosszabbodnak…

Csináljunk approximativ budgetet az «egészen rendes» férjnek az idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása számára?

Hivatal, iroda, országház	5	óra
Étkezés (no, az még félig-meddig közös élvezet)	2	«
Clubb, játékasztal	4	«
Dohányzás	2	«
Szinház	3	«
Ujság olvasás	45	percz
Borotválkozás	15	«
Horkolva alvás	6	óra.

Marad az asszony számára netto 60 percz egy napra.

S ezek még mind csak himnemű, és nem nélküli osztozók, de hát ha még nőneműek is előjönnek!

Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja ezt szépen.

De hát az a századik, a ki a maga talányát kitalálta! A kinek a nap feljöttétől a nap lementéig, s holdkeltétől holdszálltáig minden percze azé, a kié minden gondolatja?

Pedig ilyen furcsa emberek is akadnak a világon.

Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után, Godiva megtörülte az ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.

Milyen sebesen elkezd dobogni a szív, mikor ez a kis vércsepp megjelenik!

Mi van abban? A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilegiumát lezárja.

Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek, nőknél, nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy pathologiai értekezést; csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.

Másnap «véletlenül» látogatója akadt.

Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy hires fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No de hisz az a jó, mikor az ember egy «orvos» jó barátot sok ideig nem lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati dolgokról. Itt is az a regula, hogy a ki a maga mesterségéről beszél, birságot fizet.

Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja; alig tévedt az ujja az üterére.

De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már a férje gondolatokban olvasni, és még valami más: tán a balsors?

Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harcz attól a vaskezű hatalomtól, a ki nem enged magával daczolni! S az emberek mégis egyre védik magukat ellene és azokat, a kiket szeretnek. Bertalan készül a hadjáratra.

Az első előkészület elfutni, az embernek: saját maga elől. Azt hiszi az ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!

Az orvos eltávozta után nehány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez a hideg pokol, a mi az eget elzárja az embertől.

Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt mondta, hogy asthmája van. Ő neki van asthmája! Szükségét érzi enyhébb égalj alá vándorlásnak. Ő simulálta a betegséget. S egyszerre nyügös lett. Panaszkodott szédülésről, fejfájásról, rheumatismusokról. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban, vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hypochondrát.

Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt. Bertalannak rosszúl sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy ő az, a kinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet. Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.

Bertalan még egy kis világfájdalmat is affectált. Európában akkor volt készülőben az a végzetes nagy harcz a két leghatalmasabb ország között, melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész; mint a hogy egy ember, a kinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi, hogy a kezének az ujjai fájnak: a mik már nincsenek. A németek és a francziák készültek egymást vérbe fojtani.

– Megyek én ebből az őrült világból oda, a hová hír nem jön utánam. A világ két legmíveltebb nemzete, a kiknek az emberiséget az isteni tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlan és Bajazid. Elmegyek oda, a hová hírlap se jön utánam!

És felkészíté az utra a feleségét.

Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás jó és rossz oldalait.

Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra, az egész elutazási tervet előre megállapítva Godivával. Az volt a terv, hogy Bécsen és Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó uthoz előre meg kell aczélozni az ideget, mert ez éppen csak a testvéröcscse annak a methodusnak, a mivel Chinában a halálraitéltet kivégzik: hogy két ember folyvást rázza és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.

Budapesten Lándory (a kinek az a jó szokása volt, hogy az indulási időnél mindig egy órával hamarább ment ki az indóházba) egy kényelmesen ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, a hová őt előre elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta igen véresre sült beafsteaket kellett minden nap elköltenie és tokaji bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a coupét. Bertalan azt mondá Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen: ő maga átmegy szivarozni a szélső félcoupéba. Majd ha Érsekujvárra megérkeznek, a hol a permanens czigányzene úgy is felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvó szakaszba pihenni.

Godiva azonban nem tudott aludni addig, a míg a vonat el nem indul. Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a waggonba, a melyben ők voltak, s azok mind oda telepednek le a szomszéd szakaszba; bőröndjeikkel, utitáskáikkal.

A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd áthallatszik.

Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon ejtett szavaik sejtették, hogy előkelő urak.

Először nagyon örültek egymásnak, hogy itt találkoznak.

Aztán mindjárt megczáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy «kissé nagyon is sokan vagyunk itt!»

Egyik azt kérdezé: «Nem üres a félcoupé?»

Egy másik azt mondá: «Lándoryt látom benne ülni.»

– Egyedül? kérdé egy harmadik.

– Igen. Magában, felelt az előbbi.

– Akkor csak inkább szoruljunk itten össze.

Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú összevissza beszélgetés morajába, a minek a tartalmát a waggonfalon keresztül kivenni nem lehet.

De kitalálni lehet.

A discursust félbeszakítá a kalauz közbejötte, a ki a meneti jegyeket jött hitelesíteni.

Azután jött még egy pár veszekedő utas, a ki a kalauzzal hatalmaskodott, hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.

Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.

Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék coupéban mondottakat élvezhesse: Vácz, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.

Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan thema. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani. Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzá fogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsivány hősét személyes bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának, hogy azt csak egy hetærának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy «az» belészeressen. Hát «ő neki» nem is mondta el soha.)

Godiva mohó kiváncsisággal hallgatózott e mesére.

De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb viharszokta betyár-paripára, s kétcsövű fegyverét magához véve, egyes egyedül elindult a «puszták rózsájának» a látogatására, télen, hóviharban.

Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat megindult s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.

Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd. Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes utitárs, Lándory.

A kalauz tíz percznyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő gyorsvonatnak valami akadálya volt utközben.

Tíz percz alatt aztán sok szépet lehet elbeszélgetni.

– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy félrevonul a világtól? kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.

– Talán inkább a világ ő tőle? felelt rá egy ráspolyéles hang.

– Dehogy! Állítá egy gordonka-bassus; ő valóságos kedélybeteg. Aligha a Lipótmezőre nem kerül.

Ekkor aztán túlharsogta valamennyit egy éles, francziásan hadaró organum.

– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az, hogy megházasodott!

– Tán mesalliance-t csinált? tudakolá a fuvolahang.

– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internationális rablóbanda bankárjának a leányát, a ki orgazdája volt a többieknek.

Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött neki, hogy megverje ököllel a waggon közfalát s átkiáltson: «Ne rágalmazzátok az én halottamat!»

Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonka hang ellenmondott a hadaró kelepnek s védelmébe vette Traumholdot.

– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt hitte, hogy azok forradalmi czélokra szolgálnak. A politika áldozata volt.

– Hát akkor mért lett öngyilkossá? kérdezé a szelelőrosta hang.

– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! szólt közbe a ráspoly hang. Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt a «Pester Journal»-ban. El is csipték a gazembert; elitélték husz esztendei fogságra.

Most meg már a Pétert szidják. Az is fájt Godivának.

– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak? Tudakolá a lágyhangú.

– Vádolta a lelkiismeret; magyarázá a mélyhang. Nem tudott többé aludni, mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el aztán a bankár leányát.

– Mind rosszul vagytok értesülve! rikácsolt közbe a ráspolyéles. A mi Lándory barátunk nagy astronomus. Előre lát! Speculátióból vette el a bankár leányát.

– Hogyan? hogyan? kiáltanak közbe mind a hárman.

– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold vagyonából mind azt a kárt megtérítik is, a miért felelőssé tehető, a végleszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.

«Egy millió! Ah, ez már valami!»

Ezt az indokot úgy látszik, hogy mindenki bevehetőnek találta.

Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák a legundokabb gyanusítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk?

Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire s tovább hallgatózott, hátha még «jobb» is jön?

Jött.

– No már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt: orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.

– Miért nem?

– Nagyon furcsa hirek keringenek róla. Egész Bécs beszéli, még a saját rokonai is. Hirhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a genialis kisasszony kiment Münchenbe act rajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly scandalosusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a szállást, éppen karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.

Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten most egy vasuti összeütközést létre, a melyben legyenek összemorzsolva a vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?

Mennyivel jobb volna úgy meghalni, mint így!

A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése hangzott s odáig Godivának még sok hallani valója volt.

– Ez az oka, vevé át a szót a sebesen hadaró hang, hogy Lándory úgy kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, a kit nem vihet társaságokba. Hiszen kinálta őt már a kormány magas hivatalokkal, államtitkár, főispán lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága útjában van. Se nem viheti a feleségét a salonokba, se maga salont nem nyithat: nem koczkáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére. Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!

Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat s a várakozó vonat tovább indulhatott.

Godiva bámult azon, hogy ő még mindig él!

Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abba hagyja a mechanikus működését?

Minek is él ő ezen a világon?

Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, a ki férfikora virágában kénytelen magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? A kitől senki sem kérdezi, hogy van a feleséged? a ki senki előtt e szót ki nem ejtheti: «a hitvesem».

Milyen jó volna meghalni.

Úgy jött neki az egész, mint egy álom.

Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a waggonfolyosón az ő coupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.

Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét, vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud majd tettetni.

Csak hogy az ereiben lázasan lüktető vér elárulta.

– Átjöttem hozzád, mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a coupé ajtaját. Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty, felzavart az álmodból.

– Igen. Aludtam, mondá Godiva.

Hanem a keze mást mondott Bertalan kezének.

– Neked lázad van? mondá a férje megijedve.

– Nem. Nem. Semmi bajom sincs.

– Akor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit beszélhettek, s te ezt kihallgattad.

– Nem! Nem! sietett tiltakozni Godiva. Semmit sem hallottam.

– Az üteredről érzem, hogy «igen». Ez nem láz, ez lelki felindulás. Én rólam beszéltek, meg te rólad. Mindenféle rosszat.

Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját, mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a lelke háborgását.

– Te hallottad? kérdé suttogva.

– Nem én. Még egy coupé választott el bennünket. De azért mégis tudom, hogy rólad beszéltek, meg én rólam; valószinüleg az atyádról is. No ne remegj. Ebből nem lesz semmi affaire. A kitalált és falon keresztül hallott sértésekért nem szokás elégtételt «kérni». – «Venni» igen: annak idején. – Csakhogy az egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót, úgy hivják a casinóban, hogy «a pletyka Napoleon.» Az az éles ráspolyhangu pedig a «salon-hyæna». – Rágalmaznak ezek mindenkit; bibornokot, királyt, saját szűzleánytestvérüket és az édesanyjukat is. Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hirhedett országos nagy hazafinak a temetésén voltam velük egy csoportban; az alatt, a mig a pap beszentelte a halottat, a mikor még annak a bebalzsamozott orczája be sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux perpetua luceat ei! annyi őrült rágalmat anecdotáltak el a megdicsőült felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a ravataláról s vagdalja a fejéhez a gyászoló kiséretnek a koporsójára rakott koszorukat. – Azért salon-hyaena a nevük.

Godivának kezdett az ideges reszketése elcsillapulni.

Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd coupéban is meghallhatták.

– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül? Először boszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Úgy-e elmondták, hogy én kerülöm a világot, a mióta megházasodtam, mert a feleségemet nem vihetem társaságokba. Egy hirhedett orgazda leányát! Úgy-e így nevezték atyádat? ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat, s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, a ki tudom, hogy ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része megmarad, arra speculáltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.

Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utolsó rágalom.

– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy összeget kaptam kelengyéül veled.

– Nem! Nem! Azt nem mondták, tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.

– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel kiegyeztem a Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.

Godiva szeretett volna kaczagni is, mérgelődni is.

– Nem! Nem. Egy szót sem.

– Bizonyosan mondták. Csak te nem hallottad a kocsirobajtól.

S aztán addig nevetett Bertalan, a míg Godivára is elragadt a nevetés.

Hanem azért az a fellázadt ütér még egyre verte az alarmot.

Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik, hanem hogy ennek a beszédnek hatása van! Azért e sok rettenetes mende-mondának mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit, mert fáj tőlük a feje.

Bertalan tovább hüvelyezte a boszorkányborsókat.

– Úgy-e, azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még te rólad is beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia! Háziur által kiűzetés!

Godiva most görcsös nevetéssel ölelte át erőszakosan Bertalan fejét.

– Hát ezt honnan tudod?

– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki voltunk hirdetve, mint jegyesek, az esküvő napjáig csak ugy özönlött hozzám az anonym-levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.

– S te egy arczvonással sem árultad ezt el én előttem.

– Dehogy nem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jó kedvem?

– És ez ellen nincs oltalom?

– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor ott találunk egy gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arczunkba. Ez az oltalom! Ha ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, a kiket nem becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, a mely olyan embertől jön, a kit tisztelek. S ilyen ember is van a világon.

– Szeretném én azt megismerni.

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?

Ez az utóbbi nem.

Elszánta rá magát, hogy hozzányul ehhez a gyógyszerhez.

Elővette a tárczáját s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory Bertalant, nejével együtt.

Godiva reszkető kézzel vette át a meghívó jegyet.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem, kérdé Godiva, elernyedve, elbúsultan?

Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, a mit érez?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged az egész világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem léphetnéd át soha.

Godiva még mindig nem látott tisztán.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari bálba elmenjek?

Bertalan huzódozott a választól.

– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni.

Godiva arczán negédes mosoly vonult át.

– Hát nem vagyok én elég szép decolletálva?

Most is úgy volt.

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könycseppnek is.

Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.

Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül és suttogva beszélt hozzá.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.

– Aludjál csendesen.

Még egy dolog jutott eszébe.

– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót váltani?

– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.

– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.

– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt «én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. – Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben, hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi, hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

Vajjon «ki», «hol» fog feltámadni közülük?