XXXIV. FEJEZET. A JÉGBARLANG.

A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang még akkor csak kevés ember előtt volt ismerve. A kik tudtak róla, nehéz eskü alatt kötelezték magukat nem beszélni felőle másnak, mint a híveknek.

Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, a ki jégből alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj, vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégből, építészi remekeiben utánozza a zuhatagot, a lugast, a szőnyegeket, nem kellenek neki a doriai, a korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái, alvó szobácskák talán, czirádákkal, czikornyákkal felcziczomázva, aztán egy-egy fejszédítő harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a mesebeli üveghegy, hanem a főtermében a tükörpadlaton egész mulatozó emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak, ezüstművesnek, a colossusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fentartják, finom jégkristályból szőtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert czafrangjaik le a padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytűkből. Mikor épít, vakmerő, mint egy titán, mikor diszít, gyöngéd, mint egy tündér.

Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénynyel világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni alhambra átlátszó lesz, át meg át ragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az oltárok tovább adják a keresztül törő fényt. Kívül felczifrázva fantasztikus képletekkel, a mik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet mimelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a látogató elkezdi számlálni az óriás jégfalon, mely mellett elhalad, az évek sorait. A hány esztendő, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson fekvő lapjai. A meddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet számlálni. De hát a mi a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat az?

E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felől rég ismerték a dobsinaiak. Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával odaeresztették le a seres hordóikat, de leszállni bele csak e század utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, a ki azután ez isteni remeket a világ előtt feltárta.

A Rákóczy hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kurucz összesküvőknek.

Rendesen ott a barlang előtt ütöttek össze egy lábtót fenyőszálakból, a miken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót összetörték, elégették.

Hogy a gölnitzvölgyi szádán kivül még egy másik bejárata is van a jégbarlangnak, ez csak a Ghéczy titka volt.

Mikor a közelmult években e barlang hirre kapott, egy dobsinai vén lakos felemlegeté, hogy ő is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de egészen más nyiláson jutott bele, a «Hanneshöhe» oldalán. De nem tudott a helyre rávezetni többé.

Ez volt az a bejárat, melyen keresztül a Ghéczy Zsigmond kastélyából ide lehetett jutni, a hegyoldalból előtörő patak mentén lóháton.

Mikor Ghéczy Zsigmond az ő hajdan kedves czimboráját, Józsa István prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, a miket ők együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menő arany- és ezüstpénzt. Ezt ő akkor hazahozta a gölnitzvölgyi kastélyba, s aztán zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba, ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak; ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! Hatalmas egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az első esztendőben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. – Ha majd egyszer szükség lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor előadja Ghéczy Zsigmond az eldugott kincset. Addig érjék be a jó czimborák azzal, a mit a rézbányája keres. Ő maga beéri szalonnával, kenyérrel.

Hát most itt volt az idő. Újra kellett szervezni a szétzüllött kurucztábort. Izeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani vezérektől, s az országon kivül történtekről; aztán csoportba gyüjtött lappangó hadaknak fentartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a pénztárt.

Ez hozta ide a régi bajtársakat, a kiknek egyike jött Lengyelországból Rákóczytól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértől, a harmadik Erdélyből, a többi innen-onnan az erdőkből, a pusztákról, a Fehérhegyekből, az ecsedi lápból, a hol még fegyverfogásra kész ezrek lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen napon, holdújsággal délután a gölnitzvölgyi jégbarlangban megjelenni, s ott várni Ghéczy Zsigmondra, a ki átadja a kincseket, s a kincsetérő leveleket a kurucz főuraktól.

Ezeknek már hajnalelőtt, mikor még sötét volt, át kellett vonulni az erdőkön, hogy a dobsinai labanczok figyelmét kijátszszák, s elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg. Tüzet rakniok nem volt tanácsos, mert a kiszüremlő füst elárulta volna, hogy itt emberek vannak.

Lehettek valami huszan. Közöttük volt Fabriczius, a ki most járta be a Szepességet, Pongrácz, a ki a Czelder Orbán catastrophája elől menekült, s újra összeszedte a szétrebbent hajduit, Korponay János, a ki a fejedelemtől érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a közös izenethordója. Ez most is parasztleány ruhában volt, a többiek mind gölnitzvidéki hevérnek öltözve.

Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, a hol letelepedtek. Most «beduinsátornak» hivják azt a jéggrottát.

Az urak, untokban, a jövő terveit fejtegették egymás előtt. Mind nagyszerü volt az, és mind kivihető, csakhogy mindegyikhez pénz kellett. Azt pedig honnan venni? A «libertás» rézforintoknak még az anyamintáit is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy fabatkát sem ér többé.

Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab pergamentre.

– Mit kalkulálsz, fiacskám? kérdezé Korponay.

– Azt számítom össze, hogy a jelenlevő uraknak a fejeire, kire mennyi díj vagyon kitüzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, a mennyire azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol vegyük a pénzt?

Jót nevettek a tréfán. – Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban lenni, a hol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy erre száz, erre meg kétszáz arany van kitüzve. Legtöbbet ért a Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.

– De mégis legtöbbet ér az én buksim, enyelgett Pelargus, mert ha kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezret.

– No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk.

Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüst órája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka melegített. Aztán meg valami más. – Bolondság!

Már erősen zugolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról, gyávaságról, egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngő vihar moraját.

– Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az én Zsiga bátyám neki megy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, a ki a farkát a fején viseli, de az úr Istentől szertelenül retteg. A tizenkét zsidó patriárka, szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy a Zebaóth Istentől, mint a jó Ghéczy Zsigmond, a mióta a tüzes mennykővel megczirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából, ha mi adunk is neki annyi aranyat, a mennyit ő tőle akarunk kapni.

Lett erre nagy káromkodás.

A kurucz különben sem igen szokta kapiczányon tartani a nyelvét, mikor a mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig épen tehette, mert itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.

S a zivatar csak nem akart mulni. A körül fekvő hegyek belseje csupa vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykő a hegyoldalba csap le, s a sujtott szikla fenékig megrendül.

Az összeesküvők türelmetlensége chorusban tör elő; az az istenesebb, a ki jobban átkozódik.

Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a villám oly apocalypticus hatalommal sujtott le a «hegyes bérczre», hogy betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogványnyal árasztva el a felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e káprázatos fénytől a szem elveszté világát; a következő pillanatban aztán sűrű sötétség lett, a miben rémséges zuhanatok hosszantartó dörgése rémíté el a szivet; a hegytető beomlott.

(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetőn s alant a barlangban a lezuhant tömérdek sziklatömeg.)

S az iszonyu légnyomás eloltotta mind a három gyertyát.

Addig, a mig a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a száz ölnyi mélységbe gördült le (a mit most «pokol»-nak czimeznek), addig emberi hang nem szólalt meg ide lent. S mikor már a zuhanatnak vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy cziterázik a magasból aláhulló jégkristályok permetege a jégtáblákon.

– Meg kellene gyujtani a gyertyákat, suttogá valaki a sötétben.

Erre a szóra többen elővették a tűzszerszámaikat; azt mindenki magával hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind valamennyien elkezdtek a tűzkővel, kovával dolgozni… Olyan volt az, mintha dæmontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett újra meggyújtani.

Most következett el még csak a rémület ideje.

A kik ide lenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a jégtömkelegből az Isten világára.

Kétségbeeshettek.

Előttük a csúf halál, a mi ellen semmi ész, semmi erő nem való a védelemre.

E szívzsibbasztó csüggedés közepett úgy tetszik, mintha a barlang mélyéből valami derengés hajnallana fel.

Pelargus vette azt legelőször észre.

– Világosságot látok! kiáltá, oda mutatva.

– Az a Ghéczy Zsiga! mondák a kurucz urak s elkezdének happ-happot kiabálni, hogy észrevegye őket a sötétben a közelítő. S aztán megint elővették a tűzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük helyét észrevétessék a jég Bábelben.

Mert nem olyan könnyü annak az alsó részéből a felső emeletébe áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszakgatva széles rianásoktól, mik feneketlen mélységet mutatnak.

A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot, mely azt magával hozta.

Férfi alaknak látszott, bányász öltözetben. A világosságot egy szál viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezből készült süvegébe volt tüzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább bányászlámpát, a mit a bőrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sűrű előre-hátra bukdosása a sikos jégúton; estében kialudt volna a lámpa, míg a süveg felül maradt a gyertyával.

Keserves küzködése volt, a míg a jégbarlang felső emeletébe fel tudott jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig, vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal kúszott fel egy meredélyen, gémberedő kézzel fogózva a jégkolonczokba, s szeges talpu saruival akadályozva lecsuszamodását.

Már odáig jutott, hogy csak egy meredek, kürtőforma mélyedésen kellett felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött vaskapocscsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alaku jégcsapjaira, s aztán a térdvasai segélyével elkezdett egy faderék vastagságu jégcsapon felfelé kúszni.

– Ez nem a Ghéczy Zsiga! dörmögé Pelargus. Nem látom a nagy fehér szakállát.

– Csak nem őrült meg, hogy másra bizza a titkainkat! mondá rá Fabriczius.

Korponay azonban segíteni akart a felmászással küzködőnek, s kampós botjával lenyulva a horgával megkapaszkodott kötélért, annálfogva elkezdte azt felfelé vontatni.

– Ez nem az öreg Ghéczy! dörmögék valamennyien, a mint az alak a mélységből fölmerült. A mint a kezével megkaphatta a jégmellvédet, egy pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.

– Nem! Hanem a leánya, suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva fejéről a bányászsüveget az égő gyertyával: szép sárga haja izzadságtól csapzottan hullott lángoló arczába.

– Árulás! ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami fegyvert kapjon a kezébe.

Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, a melyen felhúzta a feleségét, hirtelen annak a nyaka körül keríté s úgy nézett annak az arczába, mint egy őrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.

Julianna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.

Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástól a földhöz vágja, hát azzal eltemeti magát is, meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az jár jobban, a kit hamarább megölnek.

De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égő gyertyát, s a legcsendesebb hangon szólalt meg.

– Itt vagyok, uraim. Apám küldött. Nektek hoztam üzenetet. Hallgassátok azt meg, aztán tehetitek velem, a mit haragtok rám mért.

– Meg ne hagyd szólalni a kigyót, Korponay! ordítá Fabriczius a jégsátorból; fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.

Korponay még szilajabb dühvel nézett Julianna szemébe s kezdte szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.

– De biz azt a bolondot nem teszed! kiáltá Pelargus, s odaugorva Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet s kirántva az asszonyt az ura kezéből, odaállt eléje, saját testével védve azt mindenki ellen. «Hozzá ne nyuljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor nem ismerek sem Istent, sem embert! – Hát megbolondultatok, hogy megakarjátok ölni, a ki minket megszabadít? Az üzenethozót. Pongrácz ezredes úr! parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik köztünk!»

A kurucz vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngő Korponayt félreczibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az ő felesége dolgába, holott még szeretője sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony bolondja.

– Bolond az, a ki kihallgatás nélkül itél! vágta vissza Pelargus. Eddig csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen annyi férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját urának elrágalmazni! Becsület ez? – Nem bánom, mondjatok bolondnak: én nem hiszek el felőle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá minden csihést a szépsége miatt!

Julianna megsimogatta a gyermekhős fejét.

– Köszönöm jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy ebben a világban. – Hagyd abba, s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt közöttük nyugodtan, ölébe leeresztett kezekkel: «Uraim! Biráim! Nincsen mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lőcsén, azt bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok. Hogy helyre hozhatom-e azt? itéljétek meg, ha azt, a mi rám lett bizva, átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, a mit ügyetekért teszek, felér azzal a roszszal, a mit ellene tettem, akkor feloldotok; – ha abban állapodtok meg, hogy marad fenn tartozásom: itt vagyok: végezhetitek életem; senki sem sirat meg. – És aztán, ha ti föl találtok menteni, még marad itt egy birám, ki fölöttem itél: az én hites uram. A mi közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettőnké. Ti hagyjatok bennünket kettőnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon. Az uram majd később utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e, balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak az Isten tudja meg.

A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak, kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fő; neki mondá el Julianna Ghéczy Zsigmond üzeneteit; az ő kezébe tette le a leveleket, a mik a hajdani kurucz főuraktól jöttek. És azután, atyja kipéczézése nyomán rávezette őket azokra a rejtekekre, a mikben a bányavárosokból elhozott arany- és ezüstpénz el voltak dugva. Minden előkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levőnek jut belőle czipelni való.

– Bevégeztem küldetésemet, szólt Julianna, mikor a rejtekekből előhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen Fabriczius felé fordult. Kegyelmed főbiró uram, ezen hivatalában legtudósabb, mondja ki rám az itéletet.

De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy itéletet mondjanak ki – prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé, s az egyik kezével megfogta a biró vállán a puffos bányász mándlit, a másikkal pedig hevesen hadonázva, magyarázva, s a biró mellét ugyan ütögetve, megtartá a competens védőreplicát az ő imádott szép asszonya mellett.

– Hát ti urak, hogyha birák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a logikát, ismeritek a principiumokat. Tudjátok, hogy mi az «in dubiis charitas». Ha tudna azzal az angyalarczczal, azzal a galambtekintettel asszony oly szörnyü árulást elkövetni, a milyennel őt ti, a férje, az egész világ és az ő saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna százszorta nagyobb és sulyosabb árulást elkövetni most, a midőn egy intés, egy szó kellett volna csak tőle, hogy mindnyájunkat a hóhér kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csirájában elfojtsa? Ha lehető volna, hogy ebbe a szivbe a hitszegés beleférjen, hát nem siethetett volna az a rábizott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s felfedezve az összesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi főurat a vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényűzés, duskálkodás gyönyörködtetné szivét-lelkét: így állna-e itt most közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarczolt kezekkel, hogy nekünk rejtett pénzbányák oduit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna innen azokat a kincseket a maga gyönyörüségére, úgy hogy még a kakas sem kukorítana utána? Ilyen ábrázata van a bűnnek? Így festik-e a rossz lelkiismeretet? – Ime, nem csúsz-mász térdepelve előttetek, kezeit tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, a hogy a bűnösök szokták. – Itt áll nyugodtan, mint egy martyr a római circusban az oroszlánok között. Nem hivogat sem szenteket segítségül, sem élőket tanubizonyságul, nem szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, a mit tettem, megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezren tették azt, a mit ő. Hittek a csábító szónak, biztak az esküvésben, a hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fővezér közülünk tette le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S ő, a gyönge asszony vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a leveleik a kezeinkben, áhitattal olvassuk, gyönyörködünk a megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink, tanácsadóink; emeljük őket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a mélységbe? Azért mert asszony? azért, mert gyönge asszony? Azért, mert szép asszony? A mennydörgő ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy tartson meg és úgy veszítsen engem, a hogy esküvel bizonyitom, hogy ez az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szűz jégoszlop itt előttünk. Fejemmel állok jót érte!

Az ifjú trubadur lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak helyeslő mormogása hangzott közbe. A birói serpenyő mérlege valóban a szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bűneiét. A megtérőt be kell fogadni, kivált a ki ily erős próbát kiállt, miként ez.

Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Ő maga leült egy jégkolonczra, mint valami birói karszékbe, a többiek körülállták.

Valamennyi gyertyát meggyujtottak már most, a jégsátor egész világos lett bele.

Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, ő kaszás hanáknak volt álczázva. Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette a nyakát az előtte állónak.

Megszólalt, nehéz csend után.

– Halljad a mit mondok, te, kinek nincs neve, «lőcsei fehér asszony». Nem mondok én te rád itéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De elveszem fejedről fenyegető kezemet s azt mondom, senki se bántson. Nem tudom, ki vagy? Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztül mentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék. Nem azért, a miket ez a nederes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a csengő érczekért, a miket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, a mivel bennünket a pokoli sötétségből megváltottál, a ki nélkül veszve lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az apádtól küldve jösz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, a ki nálamnál törhetlenebb szivű, csak egy embert, a ki hazáját irtóztatóbb lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon, a ki ellen nagyobbat vétettél, mint én ellenem, mert nagyobb csorbát ütöttél a czimerén, mint az enyémen; s a ki ezért téged jobban keresett a halálra, mint a hogy én kerestelek: ez az apád. Ha te meg tudtad venni Garamszegi Ghéczy Zsigmond szivét, ha ő te rád bizta azon titkait, miket soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, a mibe az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, a mely uton jöttél, s vidd el neki azt a levelet, a mit neked adok, nem sok szó lesz benne, de elég: «leányod betölté küldetését».

Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél sem volt. Pelargus oda adta neki azt a darab pergament, a mire az imént társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitűzött díjakat.

– Ez jó lesz, monda a biró. Már a neveink is rajta vannak.

Azzal a pergamen elejére felirta azt a három szót.

A pergamen sorra járt; mindegyik vezér oda írta a neve után: «vidi».

Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.

Ő nem irta a neve után a «láttam»-ot, hanem bedugta a pergament a köntösébe.

Igaz. A nagy hazafiak, a törhetlen szabadságharczosok elintézhették a maguk perpatvarát azzal, a ki őket egyszer elárulta. Ha másszor jó szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. De hát a férj számadása ki van-e?

Az még nehéz egy szó lehet.

Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Kiki felvett a vállára a pénzes zsákok közül; fogta a gyertyát s indult a jégbarlang kifelé vezető sikátora felé. A távozó alakokat egyenkint eltakarták a jégkárpitok, a bolygó fények eltünedeztek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.

Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló jégpokol. A padmalyról perczenkint egy-egy vízcsepp hullott alá a jégsátorra, mint egy folytonos óraütés számlálva az örökkévaló időt.

Julianna a férfiöltözetben is tökéletesen asszonynak látszott most: kérő, esdeklő meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvető szempillái alól kisugárzó szemei rávallottak, hogy asszony.

Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé lassan s úgy nyujtá ki karjait ama másik alak felé, a kinek még a jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.

Visszautasítólag intett a kezével.

– Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot meg tudnád is olvasztani egy lehelleteddel, engem nem olvasztanál meg benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyülölet sem.

– Elfelejthednéd-e kis árva gyermekünket? rebegé az asszony.

– Ne hozd elő, mert még megátkozom az órát, a mikor született.

– Az volt a vétkem, hogy őt oly nagyon szerettem.

– Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzuzom a fejét, minthogy keresztvizre tartám, mert az én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, a ki nem megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: «fogantatott a gonosz lélektől!» örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.

– Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?

– Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a czivakodásra. Megcsaltak, úgy-e? A kik arany hegyeket igértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.

Ez egy új nehéz kő volt Julianna szivére. Hát az ő kedvenczét is szerencsétlenné tették azok, a kikben bizott? Ez is az ő lelkére támadó vád, az ő álmainak réme?

– Értelek már most egészen, mondá Korponay. Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elől futni. Velünk egy uton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, a mi bennünket sodor magával. Boszut akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozánk s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, a hogy ma vártunk s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nemnélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.

– Hallgatok csendesen.

– S felelsz egyenesen. Még én nem irtam alá az elbocsátó leveledet, elébb meg kell alkudnod velem. Mondd meg, hova tüntél akkor, a mikor még annyira tele volt veled a szivem, hogy haragomban meg akartalak ölni?

– Ott voltam a közeledben, a fali tükör mögött levő rejtekben.

– Az volt a titkos átjáró a szomszédházba?

– Igen.

– A honnan «ő» is átjöhetett te hozzád, te is «ő» hozzá, a mikor tetszett?

– Igen.

– Mikor előlem menekültél, oda mentél ő hozzá?

– Akkor nem, mert a vezérek és a senátorok ott voltak nála s a capitulatióról tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. A mint a császáriak megrohanták a szobájában s kelepczébe keríték. Akkor segítségére siettem.

– Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?

– Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor épen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, a kik szobájába tódultak.

– S te hogy segítettél rajta?

– Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának s arra ő kiparancsolta a szobából a muskétásokat s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.

– S hogy nem menekült «ő» ki azon az uton, a melyen te bejutottál hozzá?

– Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.

– «Ő» az volt, te nem! Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei árulásban? Te voltál az, a ki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, a mi őt megfordította. Nem arany gyapjuval, hanem arany hajszállal huzták ki a helyéből.

– Úgy van.

– Hát ez «úgy van». Már most hallgasd meg, a mit mondani fogok én, urad, birád, gyilkosod, czimborád, a hogy akarod, választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári viadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlajától s átbukjék az ellenségei közé; most eredj oda hozzá és csábítsd őt vissza.

– Hogyan? kérdé a nő, elsápadva szörnyen.

– Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, a mivel a tévutra vitted, hozd az igaz utra vissza. Adj neki mindent, a mit a szív kiván, hozd mámorba, tedd őrjöngővé, hogy kövessen megint, a hova te viszed. Vedd elő azt az arany hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s lánczold vissza hozzád.

Julianna arczra veté magát és elkezdett zokogva sirni.

– Ne sirj itten! Könnyed jéggé válik, a mint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi érezni való. Adunk és veszünk. Veszszük, a mire szükségünk van, s adjuk érte azt, a miért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúkkal ellátva. A régi kuruczság még most is bálványozza őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország, mint egy tábor sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megveszszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges dolgot mivelsz majd.

Sértő, szivig bántó volt mindenik szava tanubizonysága a hideg megvetésnek; a nő megszünt sirni, fölállt, összefonta karjait s azt mondá: «jól van, odamegyek!»

– No lásd! Ez okos szó. És már most vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajösz. Bizonyosság is kell felőle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanubizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kanczellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulicust, a ki az alatt, míg valamennyi öcscse mind a szabadságért harczolt, ő maga ott maradt Bécsben s megtartá a hűséget. Most ezt nevezték ki gömöri főispánnak, a mi eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labancz ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öcscsét pedig, a megkegyelmezett kurucz tábornokot, szállítsa ki a sikra, betléri kastélyába. Ha te most elmégy és visszajösz s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt s kiutasítja a labancz szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanubizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.

Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.

– Elvállalom, suttogá Julianna.

– Akkor készen vagyunk, mondá a férfi s elővonva ködmene belsejéből az elbocsátó lapot, ő is oda irta a neve után e szót: «vidi».

S aztán oda nyujtá a nőnek.

– Már most, ki balra, ki jobbra!

Végezzék dolgukat.

– Kérem kegyelmedet, szólt még Juliánna, segítsen e jégfalon aláereszkednem.

Igazság! ezt még meg kellett neki tenni.

Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégis csak át kellett őt fognia a két karjával, de csak még sem szorította őt magához.

Julianna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábizta magát a kötelet tartó kézre.

A mint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arczát fölfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha visszahuzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: «nem mégy oda, hanem jösz én velem, viharok utjain!» De csak nem tette azt a férj. Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, a mi a lába alatt tátongott; s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: «nem oda, nem oda, hanem a halál országába!» De csak azt sem tette.

Nem sokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végig fut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.

S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.

Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a perczek örökkévalóságát.