V. FEJEZET. A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől, hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).

– Feras mihi clavim pincernarum! parancsol biró uram az ajtónállónak.

Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé «feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum, ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyuljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek mondta.

– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

– Hát a janitor mire való?

– Annak kötelessége az «extenebratio».

– Vagy úgy!

Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva – hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek! Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a «divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay, Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság» pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek belőle, csak egy rénes forint.

A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni nem szabad.

A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. – Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol érhesse őket.

De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az első verset:

«Vinus, vina, vinum
Nomen adjectivum…»

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patriciusi méltóságát.

– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb érkezettől.

– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem extenebraltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.

Wenczezlausz urfi nem találja a kulcslyukat.

Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor ő rajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg, előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.

– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.