XXXVI. FEJEZET. A VÁRT JUTALOM.

A milyen mankón típegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltünhetett nyomtalanul.

Azontul aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg hol itt, hol amott; Dunáninnen, Dunántul.

A mennyi viharnak a magját ez az asszony jártában keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt a nélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.

Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, a mit sértett szive haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy a ki Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétás-ezredet, hanem elütötte – vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; a mig a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe præsidiálisokat is küldeni, úgy sem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyülés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.

Hanem a kurucz összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczypárti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. – Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labanczok előtt, ez egyszerre az egész kuruczság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a «korcsmageneralis» nótáját, s mást kezdtek felőle:

«Andrássy homlokán
Virul a borostyán»
«Esik eső karikára
Az Andrássy kalapjára,
Valahány csepp hullott rája,
Annyi áldás szálljon rája.»

A palóczok meg ezt a nótát énekelték:

«Andrássy lesz a fiskális;
Pöröl az a királylyal is.»

Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. – Nem bánta ő, akármivel hódította is meg Julianna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött a felől. Gondolta, bizony nem a «szentek hegedüjéből» énekeltek, mikor magukra voltak.

Künn Európában is keveredett a világ: új háboru készült Francziaországgal; a török szultán Rákóczyért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcseségüket commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, a mivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napi renden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a vallási villongást ujra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.

Julianna épen egy veszedelmes körutból tért vissza. Rendre járta a magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük s úgy megcsipi, hogy belehal.

Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.

– Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűséget. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.

S hogy a bünbocsánatát meg is pecsételje, előhivta Juliannának a kis fiát.

– Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szeretheted.

Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.

No hát! Már van egy lélek a világon, a kinek szabad őt szeretni. – Talán még majd a többiek is megbocsátanak.

– Már most még egy utat kell megtenned, szólt az öreg. Ezeket a leveleket, a miket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon? – Te azonnal neki indulsz, egész parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosontasz Poprádra és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.

Juliannának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?

– Az egy jó kis félreeső hely, folytatá az öreg, egészen arra való, hogy egy pár szerelmes a világ szeme elől elbujva, turbékolhasson benne.

Julianna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.

Az öreg nevetett.

– No hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecskeleányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?

Julianna eltakarta lángvörösre gyuladt arczát.

Az öreg cholerikus nevetéssel döczögteté a szót.

– Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanubizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?

– Az uram lesz ott? rebegé Julianna, s egymásután eltünt az arczáról az a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes mosolygó kifejezése volt.

– Az uram lesz ott!

– Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz ő rá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, a miket tapasztalásból tudsz; meg a miket én tőlem hallottál. Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, a mit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is épen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretőjeért, hanem a szeretőjét is megcsalta én végettem. Sokszor ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá s hozzám jött – nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy igy tegyenek velük. – Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bizott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, a míg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.

Julianna engedte ezt a hideg mérget a szivére csepegtetni. Szenvedett az anyjáért is, meg magáért is. – És el kellett viselnie, mert igaz volt, a mit az öreg mondott:

«Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállut! Épen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.»

Igaz volt az öreg mondása. Julianna most a férje után vágyott, azt kivánta visszahódítani.

Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.

Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőitő hatása alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesülyedt a sybarita kéjmámor tunyaságába; – mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép mænade ölelte meg, lett belőle szatir. Ennek sem maradt meg. Egy halott arczától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pán sipot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsójárójává szegődött egy mumiának, philosophál, flagellálja magát és hajdani kedvesének erényes prédikatiókat tart. – Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart igy? – Mikor a lőcsei kis rejtek szobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy arany fürtjével, hej nem bánta akkor, akárhány labancz muskétás ezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy hiréből! és most, ni hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, ascetai ridegségét, nem is kellett neki a harczi trombitákat fujni az ablaka alatt, elég volt egy tollsip, mely büszkesége alvó dæmonát fölébreszté, hogy odadobja a keztyűt vakmerően a császári udvarnak, és mindezt miért? azért, hogy meg ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le ne tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyusok. Most megint egy hős lett, de kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. – Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.

Mennyivel bámulatrakeltőbb az a másik alak, a kit igy hinak: «az én uram». Az egész jellem abból az érczből van öntve, a min nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, a ki volt; egy kimondott szavához sohasem hűtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, a mely eszményképe. Daczol a halállal, s a sötét jövővel. Mily állhatatosság! Mily igaz tiszta lélek!

Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!

S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, őrt állni az álmai felett s lesni az üldözők közelgő dobaját, ott állni mellette, mikor harczol, s kilőtt fegyvereit ujratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.

Ez volt most a legujabb ábrándja.

Ő rajta is épen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.

Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.

Julianna nem úgy tett, a hogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes paraszt szekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett, a hol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő árúczikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhencz, a mik csak úgy czammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, külömben félre tértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes fiatal paripa volt, a minek csak egy ostorlegyintés kellett, s aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltünés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, a kikhez az apjától levéllel küldve volt.

Így indult neki a szepesi utnak is.

Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz. Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az utitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.

Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országuton haladt a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra s négylevelű lóherét keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszivek gyógyító irfüvét. A ki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szive meggyógyul.

Négylevelű lóherét keresett s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; «ha te koczkára teszed a fejedet egyszer, én fel teszem tízszer, úgy-e hogy csak méltó párod vagyok?»

A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kivül állt meg az utczán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. «Hogy adja?» – «Vékája két tallér.» – «Nagyon drága!» – «Csakhogy kapni! Slavoniából hozom.» – «Törődött lesz az már!» – «Kend is törődött már, azért mégis ember!» – «Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.» – «Nem is a kend fogára való az, hanem az uri vendégeknek.» – «Jár is ide vendég ilyen késő őszszel.» – «Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.»

E hangosan folytatott tereferére kinyilt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarcz tekintett ki rajta. Julianna rögtön megismerte az urát.

– No vegyék kegyelmed szép szercsika almát! Kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egy párt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsből.

– Hozzon fel az asszony hát egy vékával, hangzott az ablakból.

– Parancsolatjára.

Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.

A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jóestét kivánva, belépett.

Ott várták.

Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymásután soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.

– Beljebb, beljebb! szép menyecske! kiabáltak a belépő asszonyra, s a mint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, a milyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, a mely közé, (vesztére, vagy akaratból) egy kaczkiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik kaczaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, vihánczolás vékony asszonyhangon, a borizű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik, hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak kémkedők elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kaczagnak, hogy az arczuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, a mi izeneteket az összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a hireket, hátát a kályhának vetve, a borozó-asztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőrsüveggel egy percz alatt letörülheti az egészet.

A míg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. «Vay», «Ráday», «Ocskay Sándor», «Csajághy». Mindeniktől hozott izenetet a «vihar galambja.»

Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, a miből fegyveres dandárok nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, a mivel a lőcsei árulásról hirbe hozták.

Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak:

– Andrássy István kizárta a labanczot Krasznahorkából!

– Vivát! ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján! de hirtelen feltalálja magát s hangos csókot czuppant Pelargus arczára, s azt mondja neki: «adj egy pofont, de csattanóst!» Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, a mit Andrássy István adott a labancznak.

– Ez olyan jó hir, hogy el se lehet hinni, dörmögé Pongrácz kurucz ezredes.

– Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák irásban, mondá Julianna s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, a mit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.

A levél kézről-kézre járt; falták, úgy olvasták:

«Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak.»

«Kedves jó öreg czimborám, vitéz bajnoktársam!

Itt küldöm Te Neked, kedves leányod, nagyságos Korponay János, főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekomendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak, és erdélyi fejedelemnek: őrizd meg gondosan. Ellenben szivesen fogadom Te tőled, ha ama derék sugárágyút, a melylyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül, és jól beburkolva, nehogy a labanczok, a kiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.

Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jó akaród: Báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros Generális, gömöri örökös főispán és Krasznahorka várkapitánya.»

Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. A hány mondás, annyi csapás.

Azt is lehetett hinni, hogy a mit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczy Ferenczre értetődik.

Mindenki ismerte Andrássy irását, a kik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leirt nevét.

– Hm! mondá magában Julianna. Itt ugyan osztják a csókokat, hát nekem jut-e vagy egy?

Pelargus olvasta a levelet utóljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.

Azzal felkapott egy poharat az asztalról, s azt mondá:

– No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy a ki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicső asszony!

A poharak összecsördültek s mindenki utána kiáltá:

«Vivát a dicső asszony!»

De Julianna nem ügyelt arra, a mi a háta mögött történik, ő csak azt a némaságot leste, a mi a férje ajkait halottá tette. Annak az arcza nem mozdult meg.

Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az épen nem fogott a palatábláján, mikor irni akart vele.

Julianna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szive legtitkosabb gondolatját, de hogy az arcz csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.

– Én uram! Én kedves egyetlen egy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Ime nem tartottam elégnek, hogy megbünhődjem érte; meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mértföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: a hová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam; tüzes sárkánytól őrzött kincs nem nehezebb, mint a mit onnan én elhoztam… Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?

S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könyező, bűnbánó, megtérő szemeivel férje arczán élve.

Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől.

Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.

– A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak ezer darab aranyat.

Julianna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utczára, felkapott a szekerébe, rávagdalt a lógósra s azzal, mint a kit veszteni visznek, vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!