Az Alabástrom Szobor Menyegzője

Timár túlboldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.

A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelid kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék üztek a leány szivével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmü udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez.

Most végre eljutott vágyai czéljához. A szép leány az övé. Neje lesz.

És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól.

Mert attól a naptól kezdve, a midőn Timár az elsülyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kisérte, felemelte szavát a belső vádló: ez mind nem a tied! ez egy árva leánynak a vagyona volt, a mit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? nem igaz! Szegények jóltevője vagy? nem igaz! Arany ember vagy? nem igaz! – Tolvaj vagy!

Most ez a per el van döntve. A belső biró kimondja felmentő itéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. A mi férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.

De vajjon ki van-e engesztelve?

A sophismára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kinált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szivét. S hogy ez csalás, ez erőszak.

Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghiresebb párisi divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig himezni, – mint azon a másikon. – Az a másik, kétszeresen szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, a melyet soha sem nyitogat senki. Azt onnan soha sem fogja elővenni senki.

Hanem más szent akadályok álltak megint elő.

Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.

Timár igen természetesen kivánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak.

Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez mulhatlanul megkivántatik, hogy a neophita megismerkedjék azzal a cenfessioval, a melynek kebelébe felvétetni óhajt. S miután itt nem elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát szükségképen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a megismerendő tanokból: hogy meggyőződhessék felőle, mennyivel okosabb, rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, a miket ezentul fog követni, mint a minőkön eddig tévedezett.

Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nők számára semmiféle dogmákat nem készített. A mohamedán nők nem tagjai az ecclesiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén, számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb táblának, őket nem kötelezik sem az «Abdésztán», sem a «Güzül», sem a «Thüharet» mosakodásai; sem a Ramazan-bőjt, sem a Bejrám-ünnep; ők nem zarándokolnak Mekkába a Kabához, nem csókolják a bűnbocsátó követ, nem isznak a Zenzemet-kútból, őket a pap nem esketi, nem tanítja, nem confirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra nincsen másvilág; ő értük nem jön el a halál óráján a lelket a testtől elválasztó Azraël angyal, őket nem vallatja ki a halál után a Monkár és Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben? őket nem fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, őket nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az ő homlokukra nincsen irva e szó: «múmem» (hívő), ők nem futnak át az Alsirát-hidon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül legemberségesebb temperaturáju pokol még a «Gyehenna», az utána következők pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját fokozatosan melegebbek. Ettől a nőknek mind nincs miért félni, de viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert ott a férfiaknak ő reájuk semmi szükségük nincs; azokra ott az örökifjuságu «hurik» várnak, minden férfira hetvenhét. – A mohamedán nő semmi sem, csak egy virág, lehull és elmulik, lelke virágillat, elfujja a szél és nincs többé.

Azért a nagytiszteletű úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, a midőn Timéát az észszerű vallás felfogására akarta birni. Zsidót, pápistát eleget convertált ő már, de török leánynyal még nem próbálkozott.

Az első nap, mikor a másvilág gyönyörűségét magyarázta a nagytiszteletű úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi voltak és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak s egymáséi lesznek, – a leány ezt a kérdést intézte hozzá:

– Vajjon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, a kit szeretett, vagy azt, a kivel a pap összeeskette?

Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletű úr puritán állást foglalván el, igen jól megfelelt rá: «miután nem lehető, hogy valaki mást szeressen, mint a kivel a pap összeeskette, s viszont nem lehető, hogy a kivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az igéret tana egészen correct».

Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletű úr Timárral.

A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tőle Timéa, vajjon Ali Csorbadzsi, az ő apja, szinte oda jut-e a másvilágon, a hova ő?

A nagytiszteletű úr erre a kényes kérdésre bizony nem birt kielégítő választ adni.

– De ugy-e, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? kérdezé Timéa mohó kiváncsisággal.

Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy minden bizonynyal úgy lesz.

– Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet, hogy az is velünk legyen; s ő azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugy-e?

Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre s azt mondta, hogy ezt a scrupulosus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé fogja terjesztetni.

Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a férje.

Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor került először protestans templomba.

Ez az egyszerű épület, fehérre meszelt falaival, aranyozatlan szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik templom, melyből a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer beleskelődött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott, titokteljes éneklés hangzott, csengetyü szóra térdre hullott a nép; képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszu padokba, külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz kiki maga elé, s mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet és végig énekli az egész zsoltárt.

És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész és elkezd beszélni minden czeremonia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy a mint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, a ki két óráig meg van némulva. Bár csak legalább egy «amen»-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikácziónak vége van.

Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni; az vezeti őt ki a keresztelő medenczéig, keresztapa pedig a főkurátor úr.

Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos dolgokat a vízmedencze előtt; egyszer annak is végeszakad; a neophita meghajtja a fejét a vízmedencze előtt, a lelkész a szentháromság nevében megkereszteli őt «Susánnának». – Ezt a nevet választották neki a keresztszülők.

Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fenhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték őtet épen Susánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?

Az imádkozás után megint leülnek s a kántor ez alkalomra neki zendíti a LXXXIII. zsoltárt: «Oh! Izraelnek Istene!» a miből Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.

Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, a ki másodiknak jő fel a kathedrába s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy irást vesz ki a könyvéből s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvécziai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyezte magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Susánna kisasszonyt, helvécziai hitvallású keresztyén leányzót.

És ez a három légió asszony még erre sem szólt egy szót is.

Timéa megnyugodott a történtekben.

Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.

Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg.

Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, a ki ő róla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a török általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonáért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna.

Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanusítja, hogy őt mégis szereti.

– Oh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!

S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét és mosolygott rá.

És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a mit Timéa regélt el neki felőle.

Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a kit e nő szeretni fog.

A menyegzői nap is eljött.

Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama boldogtalan napon; de ezuttal semmi szerencsétlenség nem történt.

A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét.

És azután ott várt, míg a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics-ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, oh! bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!

Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a hogy azt Zófi mama leirta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenhordani, a hogy kell a nemesi díszruha mellé.

Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy feketeruhás pap, a ki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy «goszpodi pomiluj!» – Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgatott keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett meg egyebet, mint a szertartást.

Talán idővel?

A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál.

Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész valóján.

Az a véghetetlen kincs, a mit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárni, hogy őt keblére vonja. – Nem meri. Varázs alatt van.

A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül.

Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.

Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsuszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.

És most sem, midőn azt súgják fülébe: «kedvesem!»

Egy alabástrom-szobor az. Egy szobor, mely hajlik, simúl, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem tilt. Tehet vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyujtja meg vele.

Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, a mely ellen természet, őrangyal, és minden érző ideg fellázad.

– Timéa! szól hozzá hízelgő suttogással. Tudod-e, hogy te az én nőm vagy?

Timéa szemébe néz és nyugodtan felel:

– Az vagyok.

– Szeretsz-e engem?

Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemeit reá a hölgy s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.

– Nem érzesz hozzám szerelmet? eseng a férj epedő sohajjal.

Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi:

– «Mi az?»

Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a ki azt nem érti.

Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, a ki azt meg tudja magyarázni.

– Oh te gyermek! sohajtá Timár, felállva neje mellől.

Timéa is felállt.

– Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, a mit ön kiván, a mit ön parancsol.

Mihály félrefordult és eltakarta arczát.

Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt? a szent kép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért?

«Tenni fogom, a mit ön parancsol!»

Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!

Nőül vett egy csodaszép alabástrom-szobrot.