A Szent Borbála És Utasai

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve fel a Majnacsatornáig kilenczezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, a minek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem a ki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; a mi ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az? és milyen az? mert hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiu özvegyasszony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt, a miért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a cholerát; a törököktől pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vis-a-vis lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a mi nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s a ki azokhoz hozzáér, az «kevert», az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató-kötele a fordulóknál hozzáér egy jobbparti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete «kevert», s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos organum: a «tisztító». Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjuból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a «tisztítónak».

S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patronusuk.

Csupán a Bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, a miket csak evezők mozdítanak előre.

Igaz, hogy a vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en-gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A Bóra bizony tisztára fujja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, a míg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai őrállomás káplárjának még is úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, a mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld, s a mi a mennydörgésből is kiválik. Valami különös visszatetsző, szomorú üvöltés az egy hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most? s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt?

Az a hajó «jön».

Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfahajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszinű s magasra felnyuló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyiló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a martyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszinű köntösben, világoskék palástban, s delipiros főtakaróval, köröskörül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, a mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezei virágkoszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.

A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet vízellenébe vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat? hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a ki a timon-rudat tartja; a másik a hajóbiztos, a ki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.

A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arczszínnel, a két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is reczés volt. Hangja örökösen rekedt s csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószinűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, a mi állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajuszszal és másutt simára borotvált arczczal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatunak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos «tisztító» a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsáját; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág.

A nehéz tölgyfaajtóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, a kik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hanyat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, a hol erősebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tünni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, a kik nem rég vágták le onnan a sűrű körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarcz tekint ki, s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arcz nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség, melyre nem idéz pirt sem a szemközt fuvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de a magas, nyulánk alak és komoly, szoborszerű arcz, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a miloi Venus arczán feledte volna szemeit valaha.

Sűrű fekete haja valami érczes fénynyel bir, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa.

Ezek a szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vizben haladnak most? időt vesz magának, hogy a szent kép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán új-görögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a leánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.

A fehér arcz, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, a mik szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyujtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok?

A kormányos látja ezt mind onnan a timon-állványról s nem tetszik neki.

– Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésű hangjával, a helyett, hogy a szent elől letépi a virágokat s annak a gyermeknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál; mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta s párbeszéd lett belőle.

– De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

– Miért hát? felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az útunk. Tízezer mérő tiszta buza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótól.

– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. A mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus segíts! szorítsd azt a lapátot, hééééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, a mint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, a mitől a szeme még veresebb lett.

– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

– Aztán majd jön a másik.

– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

– Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt kivéve a szájábul, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán buzát szállít.

Fabula uram oda nézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

– Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, a mire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az?

– No most nézze kend, szólt Fabula János, a mióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, a mi a «szeretők sziklája» alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, a helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyult a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Clissuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betük, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővévált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, a ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábizott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratu törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szivét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.

A míg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott s a martalékot a szeretők megoszták:… az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok «kecskék»-nek híják a gyapjas hátu hullámokat.

«Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!» dörmögé a kormányos s egyszerre nagy hangu kiáltásra erőszakolta hangját.

– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté.

A Tachtalia-szoros közepett jártak épen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka föllül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, a mit a kormányos jelzett: «mi jön ránk ott szemközt?»

Egy szemközt jövő jármű a Tachtalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

– Egy malom!

– Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, a mik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hova félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, és aztán ereszszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették szavait, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem birták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.

– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány percz mulva azonban Trikalisz már megérthette látásból is, hogy minő veszélyben forognak? Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő.

A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányozott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiusítja erőködésüket. A mennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a hullám-völgyben s a másik perczben ismét fenn libegett a szilaj habgerincz tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz!