UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.

Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

A bátyám aztán megmagyarázta.

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk: a Szücsökéből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.

Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér: mondá a nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt, társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

Ennyit jónak láttam elmondani.

Dr. Jókai Mór.