Egy Új Vendég

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélekzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak. Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teriték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.

– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.

– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek. Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?

A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.

Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.

Féléve mult, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutralis államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőt barna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!

Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arczán.

– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arczot?

– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szeliden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arczához emelve.

Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte, összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?» s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arczán.

Teréza nevetve mondá:

– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!

És aztán félrefordult szemeit törülni.

– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.

Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a beszédet is.

Megéhezett.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él?

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.

Ebben meg kell tébolyodni!

A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból, gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!

És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?

Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.

«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?

Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.

Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.

Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.

– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél használtatok?

– Itt vannak a kamrában.

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»

Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.

– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

Teréza csak mosolygott.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy «jó lesz».

– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni, te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

És úgy lett.

Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.

A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele, a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.

S aztán, nem kérdezik egymástól, hogy «szeretsz-e?»

Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekercze.

Noémi bámulta ezt nagyon.

– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?

– De az voltam, még pedig hajóács.

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra?

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.

Ez osztály a civilisatió vadembereinek osztálya.

Status extra statum!

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet, abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett békeszövetséget.

Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja, pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket ő hozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

«Apa!»

Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy mosolyog, nem is lehet más.

Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is. Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom, mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában, s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza, megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:

«Az én babám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára…»

S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább?

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva. Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben.