A Menyasszony-Köntös

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kiséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között, utoljára leánykorukban.

Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, a mikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, a miből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleánykorára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoriczával, aztán kiült a lóczára s egész estig hámozta a kukoriczát és eszegette szemenkint s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.

A szabad nap, a főtt kukoricza most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalóczáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoriczát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.

Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a himzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, a ki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.

Timéa épen odaillett Zófia asszony mellé a lóczára. Ez is olyan eltürt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.

Tehát Timéa odabujt Zófia asszony mellé a kis padra, mint a hogy szoktak pesztonka és szakácsnő, a kik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek és pletykáznak.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatódzik-e valaki? s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:

– Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?

Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, dönczölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.

– Hjaj, te Timéa, kezdé mesemondó ájtatossággal, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.

– Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból, gyóná meg őszintén a leány, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almárium elé.

– Az az oltár!

– Akkor egy rossz gyerek észrevett s kikergetett a templomból: «Kimégy innen, te török leány!» Én aztán elszaladtam.

– Hát tudod, kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoriczát, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy arany süveg, a vállán nagy arany csattos himzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást?

– S azután felelni kell?

– Hát persze! nem csak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya, fiu, szent lélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön örökké Amen. Az egész khórus énekli utána az Ament.

Timéa fázósan borzongott össze.

– Akkor azután a pap előveszi egy ezüst tálczáról a két jegygyűrűt s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az újjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a khórus orgonaszó mellett énekelik, hogy «Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj».

Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldásthozó bűvige lehet.

– Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől-talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.

– Ah!

Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén s hozzálátott annak a képzeletét felgyujtogatni az oltári gyertyákkal.

– Ezalatt folyvást énekli a khórus a «Goszpodi Pomiluj»-t. Akkor a pópa a kezébe veszi az egyik ezüstkoronát s odanyujtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor az megcsókolta, szépen a fejére teszi s ezt mondja hozzá: «Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!» Azután pedig veszi a másik ezüst koronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonynyal.

– Azt is megkoronázza?

– Azt is.

– Hát annak mit mond?

– Annak meg azt mondja: «Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.»

– Nagyon szép! Az igen szép!

– Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, a mivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi s úgy suttogják az emberek: «Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj de gyönyörű egy pár!»

Timéa szűzies ábránddal bólintgatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így s nagyon szép lehet.

Zófia asszony nagy lélekzetet vett a tovább mondandókhoz.

– Akkor aztán a pópa egy arany poharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymásután.

– Igazi bor van abban? kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.

– Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!

Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási mysterium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.

Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoriczával.

Jó mulatság volt ez nagyon.

Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyított valaki.

Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.

Huh, be megijedt Zófia asszony. Mert, hogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoriczával. Mit rejtsen el hamarább? De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.

– Bocsánat! szólt Kacsuka úr családias otthonossággal, odaelől minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.

– Igen ám! sikoltozék Zófia asszony, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, a míg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.

– Nem tesz semmit, Zófi mama, szólt a kapitány nyájasan, hát akkor én is itt maradok a konyhában.

– Oh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, a hová leültessük a kapitány urat…

Zófia asszony igazán zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, a míg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.

– Soha se czeremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.

S leült a fa-kannára Timéával szemközt.

De már most még a kukoricza volt a nagy baj. Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.

– Zófi mama tán bizony kukoriczát majszol? Soh se restelje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.

Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, még pedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.

– Hát épen arról beszéltem Timéának, kezdé a társalgást Zófia asszony, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajjon milyen lehet az a keresztelés?

Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt extempore másra ne birja fordítani a beszédet.

– Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól ijedt meg. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kis babákat, mikor keresztelni viszik, s azután sirni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.

Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.

Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalienak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszítette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevér alakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott a hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, a minőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kimélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillotokat, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.

Kacsuka úr felvilágosította őt róla.

– Ugyan, Timéa kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viaszszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, a mi elvész. Pedig ettől a hajkinzástól, a mit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti a fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könnyen elszakad és hamar hullani kezd. Mind erre a mesterséges fonadékra kegyednek nincs szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kivánhat magának.

Meglehet, hogy Kacsuka úr mindezt csupán egy kínzott szép hajzat iránti emberbaráti rokonszenvből mondta, s semmi egyéb szándoka nem volt vele, mint Timéa gyönyörű haját megszabadítani a ráerőszakolt furcsaságoktól, hanem a hatás, a mit szavai előidéztek, mélyebb volt, mint ő maga hitte.

E percztől fogva Timéa úgy érezte, mintha ez a fejébe dugott fésű az egész fejét akarná kiszakítani a helyéből, s alig várhatta, hogy Kacsuka úr eltávozzék.

A kapitány nem is időzött ott sokáig; könyörületes volt Zófia asszony iránt, ki ottléte alatt folyvást küzdött azzal a nehéz feladattal, hogy rongyos papucsokba bujtatott lábait ide-amoda eldugdossa; Kacsuka úr megigérte, hogy még ma egyszer el fog jönni, és aztán búcsút vett és eltávozott. Zófi mamának kezet csókolt, Timéa előtt pedig mélyen meghajtá magát.

Alig húzta ki lábát a kapitány a konyhából, Timéa leszakítá fejéről a magas fésűt, letépte a feltornyozott hajfonadékokat, egy percz alatt szétbontotta egész frizuráját, s azzal nekiállt a vizes dézsának s elkezdte haját és egész fejét tisztára mosni.

– Mit csinálsz, te leány? sikoltozott rá Zófia asszony. Abbahagyod mingyárt. Úgy hagyod a hajadat, a hogy van! Hogy meg fog haragudni Athalie, ha hazajön és meglátja.

– Hát haragudjék! szólt a gyermek daczosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.

A dacz már megszületett szivében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kivánsága, az ő izlése törvény volt ránézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, a hogy az mondta.

Zófia asszony kaczagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!

A míg az a haját fonta, Zófia asszony közelébb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.

– No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő? Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A khórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy «Goszpodi Pomiluj!» Akkor a pópa felolvassa az evangeliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüst tálczára s így szól a vőlegényhez: «Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!» Azután a menyasszonyhoz fordul s azt mondja: «Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Rachel!» S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják…

Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.

Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett s meglátta Timéát lebontott hajával.

– Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésüd? hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!

Timéa összeszorítá az ajkait s megrázta a fejét.

– Teszed mindjárt, a mit mondok?

– Nem!

Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki neki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, a ki olyan alázatos volt mindig, a ki a lábát csókolta egyszer.

– Nem? kérdezé odalépve Timéa elé s dühtől kikelt arczát annak fehér arczához közelítve, mintha el akarná azt égetni.

Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.

– Mondtam ugy-e, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?

Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe s még egyszer ismétlé:

– Nem!

– Miért nem? kiáltá Athalie (most már az anyjáéhoz hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).

– Mert így szebb vagyok! felelt Timéa.

– Ki mondta azt neked?

– Ő…

Athalie két kezének minden újja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!

Akkor aztán elnevette magát.

Gúnyos kaczajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát s eltávozott a szobájába.

Még az nap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.

– Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?

– Igaz! erősíté a kapitány.

Athalie mosolygott.

Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, a mit a gyermeken ki kellett elégítenie.

Csak két nap volt még hátra a menyegzőig.

E két nap alatt Athalie csupa figyelem és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.

Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.

A szabó is haza hozta a menyasszonyi köntöst.

Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!

Hogy tánczolt, hogy tapsolt a tenyereivel!

– No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! monda Athalie kegyetlen mosolygással.

A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfüzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.

Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy álló tükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszony-ruhában. Talán még arra is a gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is szive. Talán égett is ott valami láng, a mi kéjt és fájdalmat ád?

Oh! erre nem gondoltak azok, a kik játékot űztek vele.

A szobaleány, a ki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.

Athalie pedig kegyetlen szinleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arczán.

Athalie előhozta a menyasszonykoszorut is, felpróbálta Timéa fejére. A myrtus és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.

– Ah be szép fogsz lenni holnapután!

Aztán levettették Timéával a menyasszonyruhát.

– Most már én próbálom fel, szólt Athalie, hát én rám hogyan illenék.

Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorut; ő is körülnézte magát az álló tükör előtt.

Timéa nagyot sóhajtott és hazudatlan bámulat hangján súgá Athalienak:

– Oh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!

Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?

Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.

A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatott rovására.

Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?

Talán sejtett.

Bánta azt? Talán nem is bánta.

Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, a miket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.

Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:

– A mai napon bőjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap bőjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.

Timéa megfogadta az utasítást s egész nap nem evett egy falatot.

Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, a minek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, a miket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a bőjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágy-ingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalieról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki bőjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is s nem birt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vaczognak össze a fogai s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: «Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni».

Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, a mi ily időben még bábálmát aluszsza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszivében?

Órahosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, a mik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarczát hordozzák, kisértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság? mert arról senki sem világosította fel (hisz ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fenhangon mondani az egyptomi tíz istencsapásról irott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy «Elsőben a vizek vérré változának», s végződik azzal, hogy «Végre mind meghala, ki elől született!»

És Athalie elég szívtelen volt magában kaczagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: «nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: «Mi Atyánk», imádkozzuk el azt együtt!» és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy «szabadíts meg a gonosztól». Mert bizonyára az «ő» menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor elfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.

Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.

Pedig ez volt a menyegző napja!

Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehuzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébreszszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével.

Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében.

A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s a mi nagyobb baj, új czipőkbe is, a mik növelték azt az óhajtását, hogy bár csak vége volna már ennek a mai napnak!

A vőlegény is előjött már; derült arczczal, udvariasan, mint mindig, de a mely derült arcz soha sem tanusított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.

Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszinű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arcztól.

Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.

Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.

Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó az atyjával?

Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.

De hová is lehetett Brazovics úr?

Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán s azt kiáltotta be neki az üvegen át «jó éjszaka» fejében: «a százezer forint holnap készen áll!»

És nem volt jó kedve alaptalan.

A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláirásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.

Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.

A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hivatta.

– Egy kis baj van, mondá a belépőnek.

– No csak nagy ne legyen.

– Hallotta ön valaha hirét a Staatsrathnak?

– Nem én soha.

– Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a daczára létezik, és épen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már compromittálni nem lehetett. Tehát összehivatott a Staatsrath, a miről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdijukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig 18–20 évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.

Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egy valaki lehessen, a ki a saját érdeke ellen vádaskodjék?

Ez ellen nem volt semmi segedelem!

A bizonyosra várt százezer forint oda van; de oda még azon kívül a másik százezer forint is, a mely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, a mik ez órában értéktelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely azt szétfujja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja s semmi sincs belőle többé!

Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavillon ablakai tánczolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dülni…

Ah! itt jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagysokára fölébredt, s mint a ki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közellevő szobákban, kitámolygott abba a terembe, a hol Athaliet öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szivén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athaliera tekintett, azt gondolá, hogy ime ez az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni s valami megsiratni való.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem birták visszafojtani jó kedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénynyel lépett eléje s a kis leány finom állát megfogva fehér keztyüs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, a ki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába s várhatsz még öt esztendeig s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem birták visszatartani a kaczajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meghagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se halaványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, a mit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

– No jer ide, Timéa! szólt a gyermekhez. Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyol!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s oda lépett vele Athaliehez. Egy arany nyillal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalienak a nyíl tompa hegyével könnyedén megtalálta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

– Ejh, te ügyetlen! kiáltott izgatott kedélylyel Athalie s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e perczben összehuzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és épen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könycsepp tolult szemébe. A könycsepp végig gördült fehér arczán.

És bizonyára ez a két csepp köny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Ime a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bir elég önmérséklettel.

A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői? megigazítja karpereczeit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott szörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn? És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

– Nézze meg ön, mi baj van? szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athaliet nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll és onnan szól menyasszonyának:

– Brazovics úr meghalt!…

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arcza most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: «No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!»

A vőlegény ott marad az ajtóban állva és nézi sokáig Timéa arczát, s aztán megfordul s a támadt zürzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.