A «HYPOCRENE».

Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.

Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt, Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább, mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a melyből sikerült a lelket kivenni.

A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb gondolat.

Ámde ez nem tarthatott így örökké.

Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s megujítod lételedet.

Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.

De épen ezen fordúl meg történetünk egyik válpontja.

A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még magyar nyelven is irni?

Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre, irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára, mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki, mely házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta össze.

A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai irányzattól távol tudá tartani.

Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!

És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:

– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.

Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.

Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan támogaták vezérük indítványát; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.

Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de most – van valami a levegőben.

A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert, ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.

Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban haragszik; a körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.

A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.

Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:

– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.

Persze hogy nevetett rá mindenki.

Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:

– Ne sutor ultra crepidam.

Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutató ujját rázva szörnyen:

– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!

Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel, féltréfával veté oda a csizmadiának:

– Quod licet Jovi, non licet bovi.

Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról félig kacsintva oda felelt:

– A bove majori discit arare minor.

Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy uram még is nagyon mulatságos férfiu.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe, a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.

Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.

Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes, nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!