VALAMI VAN A LEVEGŐBEN…

Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen különös idők kezdtek járni itt minálunk.

Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. – Tavasz lesz.

Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek, szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.

A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak, nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.

És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik vele minden bimbó, minden szív.

Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.

Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak fagyott állapotban jön elő.

Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy nem tudtak magyarul beszélni többé.

Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott magával elhitetni, hogy alszik.

Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.

És ekkor kisütött a nap.

Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz; előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.

Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket: József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán bocsátott ki ő magyar népéhez.

A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden ügyeiben».

E szavak boldoggá tettek egy egész népet.

Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre; milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!

Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.

Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem bántak testvérek gyanánt.

E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.

Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.

Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke ember, mint Malárdy alispán.

Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék, szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok, mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport, elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel, tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói magasabb lények, tündéralakok voltak.

És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.

A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e itt valami?

Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye tisztviselői.

De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve, hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?

Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? tán jegyezte magában valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja? hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy, hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az embereket erőhatalommal?

Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény, mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.

Várjuk el leszálltát.