Az Első Fejszecsapás.

Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók megtanulták egymást szeretni.

Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.

Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.

E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani szívtelenség.

E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.

E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára a hant megelevenül.

Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.

Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent, vagy csak harczi szünet?

Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére festett fatemplom ott a rácz temető közepén.

Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.

Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett az, a meddig nagy volt a veszély.

Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.

Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak Debreczenből, a híres collegiumból.

Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit, presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség…

… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak főgondnokának.

Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.

Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.

Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.

Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát.

A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást: «hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az ajtón.

Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?

Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.

Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot adni.

Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti gyüjteményét gazdagítá.

Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva, benyitá az ajtót.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja, lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.

A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.

Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».

A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.

Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve; mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.

E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral, miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.

Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított be egy ablakot az istentelen.

Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot kárpótolni, a mit az a másik okozand.

A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott: Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.

A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a szárasztóban adá ki lelkét.

– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?

Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.

– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.

– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény, mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen háttérbe szorítja.

Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a dologban?

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy eset volt nála.

És egész alakja, egész arcza elváltozott e néhány percz alatt.

Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg, athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.

Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és bátor hangon monda Bajcsy uramnak:

– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk szerint.

És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott szív van, még pedig igazi szív!

Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok. Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte. Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.

A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.

A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.

Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett békével várni.

Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón, díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.

Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:

– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek kegyelmetekkel.

Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a hozzáférhetést a két követ elől.

Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a folyosón és várta az ülés végét.

Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.

Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s az ebéd sokáig fog tartani.

Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a «mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.

Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn; egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.

Egy perczre visszadöbbent tőlök, azután magas tekintettel szólt feléjök:

– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket, holnapután majd lehordatom én.

Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve, eltávozott lakosztályába.

Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá mind a kettő:

– Mink is ott leszünk.

Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram kezét, el sem akarta többet ereszteni.

– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is elfért volna a vigasztalás.

A német úr különféle variatiókban köhögött, s azután azt felelte:

– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.

– Hát miért?

– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.

– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?

– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.

– Rosszul megy a kereset?

– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.

Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben, mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem oka, valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de időjártával.

Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.

A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.

A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására. A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem lehete őket kényszeríteni arra.

Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a kik akaratát végrehajtsák.

A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van emberekkel, a kik ott énekelnek.

Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn elvégzik.

Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.

A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki semmit.

Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?

Néhány pillanat mulva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.

Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei; néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki félre az útjából.

Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák szélylyel azt a benn levők fejei fölül.

A legények a parancsszóra megindultak szekerczéikkel.

Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:

«Hogy a Babyloni vizeknél ültünk…»

Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.

– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal? kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.

Az alispán büszkén felelt neki:

– Hogy e ház megszünjön ház lenni…

Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.

És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:

– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a te arczodat hozzám, hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne feledkezzél róluk… Úgy legyen!»

Irtózatos! Irtózatos!

A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!

Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év után is. Vond vissza e szókat!

A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; – minden be volt zárva.

Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén; pedig meleg nyár van.

Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb, semmivel sem érzőbb.

Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén. Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:

«A nagy búnak és bánatnak miatta
Hegedünket függesztettük fűzfákra.»

És az ő arczán egy vonás sem változik.

Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.

Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a legkedvesebbet?

Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra lépett; – azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy erős csapással behasítá a bezárt ajtót.

E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.

Azzal visszafordult a munkásokhoz:

– Most folytathatjátok a munkát.

Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre, leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.

Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak.

Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének sorait:

«Boldog ki tenéked e dolgot
Megfizeti, e méltatlanságot,
Ki öledből gyermekidet kirántja,
És az erős kősziklához paskolja.»

Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett mindenki.

A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.