A Gézengúz.

Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az öreg emberből ismét gyermek legyen.

Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utczái jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében lakni.

A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal, bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más, mint válogatott erősnyakú nemzedék.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.

A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.

Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell bele lépni az utczáról.

A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat, lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.

Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak, mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.

Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban, hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.

Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon állapotban, melyben azelőtt volt.

A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is: a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is; van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál titkot. Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.

Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz, mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.

Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával; aláirva jó öreg betükkel:

«Nemes Bajcsy András, csizmadia mester.»

Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt «lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai választának ő maguknak.

Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat, harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa persona és brevi manu.

Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült helyét találják a megyercs-utczai házban.

Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.

Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze, lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.

Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki mennyiszer kiállta.

Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései, tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz, elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.

Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram: oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől, földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az ablakon.

A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak, miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni, mint az oroszlánt.

Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű delnő, a kinek a sok rosszhírmondásban két akkorára nyult az ábrázatja, mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen; hogy nincsen helyes esze; hogy egy párszor meg is verték már a hamis hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta keresztül törni magát e gyanusításon, hogy mint teheti azt fel ő róla valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, a ki nálánál egy fejjel magasabb?

Mákosné asszonyom tökéletesen megütötte a katonamértéket.

Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, a mit pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden körülirás nélküli szavakban tudtára adá, hogy az ő nyakára ne járjon, hogy üljön otthon és lásson a maga dolga után; hogy őt ne boszantsa, ne gyötörje, ne kínozza és hagyjon neki békét.

Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy ime itt van egy asszonyszemély, a kit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!

Egy reggel, a mikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint az ablakon, s épen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; még pedig a három-tarajos főkötő volt a fején.

– Ahol van ni, már megint jön: szól András úr megrettenve: vajjon kit ölhettek meg az éjjel a városban?

Néhány perczig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; – hiu reménység: az utczaajtó nyilt, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát visszariasztani: «pisz pisz Bodri, ta ta Cziczke», addig beszélt nekik, míg elérte a konyhaajtót.

– Nincs itthon mestram! kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek, a szeme közé nevetve.

A nagyasszony nyájasan veregeté meg a kedves borzaska szurtos pofácskáját.

– De biz itthon van, láttam az ablakban.

Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kivánt embereknek, leányoknak és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is kivánt; a mester úr a tőke mellett ült s döngette a mustával a kész csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.

– Mindig munkában, mindig munkában, édes kedves komám uram.

– Bizony nem is érek én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy uram, majd ketté repesztve, a mi már jól össze volt varrva.

Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó asszonyságot ez nem confundálta, kiment a konyhába, keresett egy zsámolyt, behozta és ráült.

Ott nagyot fohászkodott hozzá s két kezét ölébe téve, elkezdé:

– Hát hallotta-e már kedves komám uram, hogy mi történt?

– Mondtam ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami szerencsétlenség.

Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak látszott mondani, mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott kifelé-befelé.

– Hát semmit sem hallott még?

– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem hiszem; nekem el se mondja. Látja.

Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelid gorombaságoktól meg nem riadt: szokva volt ő már ezekhez.

– Jaj kedves komám uram, az pedig rettentő eset! ki gondolta volna! Ha én nekem még tegnap valaki mondta volna…

– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy pillanatra, szólt közbe Bajcsy András uram… csak egy szempillantásig még. Te Miska inas, szaladj a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?

Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, a hogy valami veszedelmes sebesültet szokás, a kinek vérét vissza kell tartani addig, a míg a flastrom megérkezik.

Miska inas visszajött a kérdéses pamuttal.

Azt pedig fogá Bajcsy uram s a mennyi csak elhelyezhető volt a két fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt Mákosné asszonyomnak:

– No már most lehet beszélni. Nem hallok semmit.

Oh Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani, a mit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdte a mondást.

– Oh kedves Bajcsy komám uram; mennyit tréfál velem mindig; bizony magam is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinczkének a sorsa miatt.

– Micsoda Lőrinczke?

– Ahá! úgy-e hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komám uram, a mit én beszélek. Hát melyik Lőrinczke volna, ha nem a tiszteletes urék Lőrinczkéje.

– Úgy? Az, a ki most Sárospatakon tanúl.

– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna, de…

– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a nagytiszteletű úr, hogy mit irtak róla a professorok. Első eminens mindenből, még a zsidóbúl is; az irása meg olyan, mint a calligraphia. Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás, azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, a hová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni; olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség rá nézni; azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát; – én nekem azt ne mondja a nagyasszony: «jó volna, ha tanulna!», mert Lőrinczke tanul és pedig jól tanul.

Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer Bajcsy uram neki eredt a mondásnak, olyan volt az, mint a Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem juthatott előbb szóhoz, mint a míg Bajcsy uram kibeszélte magát.

– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de… no lássa kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, a mit tudok.

– Csak mondja bátran; elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer embernek; kettő-hárommal se több se kevesebb; mondhat az én legényeim előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit.

– Ejnye milyen különös tréfás ma, Bajcsy komám uram. Lássa pedig iszonyú dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre méltó párnak, a kire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket legjobban.

– Hát hogy keserítette meg? úgy-e hogy adósságokat csinált? Majd kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget; leányok után járt, úgy-e? most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom kezdett nőni, átesik azon minden ember; összeveszett a professoraival, úgy-e? Erős természete volt, nem igen szeretett hizelkedni senkinek; tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom alatt piszkáljanak. Vagy leczkéket mulasztott úgy-e? Könnyű neki azt helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy talán épen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik collegium, beveszik ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.

Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik hüvelykét a másik körül, s mint mikor «hogy tetszik»-et játszanak, különös gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal, hogy mindegyik találomra balkeze öt ujjával olyan forma mozdulatot tehetett Bajcsy uram felé, a mivel azt szokás jelenteni, hogy még ez mind kevés, ha csak annyi volna a baj! A mivel az érdemes férfiut tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgy, hogy végtére markolatig üté a kezében levő árt a bőrbe s dühösen kiálta fel:

– Mi történt hát no?

Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt, odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a fejét, úgy súgta oda a fülébe:

– Lőrinczke rosszul viselte magát; revolucziót csinált a diákok között: a senior azért megdorgálta; Lőrinczke pofon vágta a seniort, és azután elszökött Patakról.

Bajcsy uram úgy tett, mintha ez sem lepte volna őt meg.

– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az egész revoluczió, hogy Lőrincz arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne viseljék a longát, meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem a helyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar dolmányban és vitézkötéses kalpagban. Igaza is volt. Én sem találok benne semmi kivánatost, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg csóka-orrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.

– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komám uram. A kis Lőrinczke nagy gézengúz volt már gyerek korában is; egyszer az én házamat is majd felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúczot ő rántotta le a papiros sárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő úr keveset ügyelt rá; az édes anyja szegény pedig épenséggel el is kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá ment, azt sem tudják él-e, vagy meghalt?

Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a hangja, de nem tágított.

– Majd megkerül. Majd visszahozza a púpos kenyér.

– De iszen nem kerül az meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé; meg a professor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy beállt…

– Katonának! ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generalis is lehet.

– De nem katonának állt ám be; – hanem azt beszélik, hogy beállt – zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.

De már erre a szóra szétpattant az abroncs, a mely eddig Bajcsy uram szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől szétrugott tonna rontott elő mérges válaszával.

– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, a ki mondja; kötnivaló bolond, a ki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel e jőjjön, Mákosné asszonyom, korán reggel.

Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába, becsapta az ajtót, s ott hagyta a nagyasszonyt.

A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komám uram; még egy kicsinyt beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kis kutyákkal s úgy távozott el, mint a kit nagyon szívesen láttak ott benn.

A tisztelendő úr épen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy uram odaérkezett kapujába.

Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már arcza is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.

Bő úti jáponikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony kicsiny embernek látszott. A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.

A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre:

– Isten nékünk…

– … Erősségünk.

Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; – még is aligha nincs valami igaz benne, s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna beszélni róla.

Thádé szórakozottan ment a házba. Elébb lelkésztársa udvarára nyitott be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután valahogy haza találván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az nem nyílt ki előtte, boszúsan dörmögé magában:

– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki érkezni.

A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arczú gyermek, hallgató piczi szájjal, beszélő nagy sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr kezét s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem szólt hozzá semmit, de nagy okos szemei annál többet beszéltek: először üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon, hogy ő haza érkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül? és azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.

És Thádé úr mind azt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén; felelt is rá.

– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbizásokat adtam, hogy ha visszatér szülőihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.

A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, a hol oly nagyon szeretik?

– Hogy van anyátok? – Anyád; igazítá ki a lelkész.

– Oh csak mondja úgy: anyátok, rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva; szegény Lőrincz.

– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a sírba. Nem halt meg a jó asszony?

– Ma jobban van, hála Istennek.

– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy azalatt, a míg odajárok, ő meghal itthon.

Ezalatt leoldá a lelkész pokróczczipőit lábairól a leányka, levetteté jáponikáját vele, kalapját, pálczáját elvette, s bevezette az anyja szobájába.

A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető. Több ízben megütötte a guta, miknek következtében egész termete, összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen.

Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: «mindig, mindig, mindig». Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, – mindig.

Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arcza akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.

Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi; átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjek szoktak.

– Aludtál-e jól? nem voltak szívdobogásaid? Gondolkoztál-e felőlem?

– Mindig, mindig, mindig.

– Megint sírsz? Mit akarsz most mondani? Lila leányom.

Lila értette már e sirást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg asszony úgy csókolta azt a képet.

– No, ne sírj miatta, vigasztalá őt a lelkész. Majd nem sokára látni fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj.

És azután félrefordítá arczát; mert az ő szemei is nedvesek voltak.

– Nem érkeztek leveleim? kérdé a lánykától.

– Dolgozó szobájában vannak az asztalon.

Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden megveregetve a hátát is.

– No de ne sírj érte… S eltávozott dolgozó szobájába.

«Mindig, mindig, mindig;» hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen szó.

A lelkész iróasztalán egy rakáson feküdtek a levelek, mik távolléte alatt érkeztek hozzá.

Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek, fia után tett tudakozódásira.

Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani.

Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad útat engedtek képzeletüknek, hogy Lőrincz eltünését a legborzalmasabb regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei reszkettek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő labyrinthban.

Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltünt fiú, mindenütt a gyalázat országába jut azon, a honnan azután nincs többet visszatérés.

Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik bodrogparti helységből irta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?

A lelkész megtörlé szemeit s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a levelet, felemelé arczát és töredezett szóval könyörge:

– Oh uram: engedd, hogy ez legyen igaz.

Képzelhetni hogy mik lehettek még a többi levelekben?

Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsugta neki, hogy ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.

Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a multkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül.

– Azután, sugá Liliának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó asszony az alatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják mit cselekedjenek? A halotti beszédben elbucsúztassák fiától is s megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó gyermekem.

«Mindig, mindig, mindig!» hangzott a tulsó szobából. Az öreg asszony nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.

Fél óra mulva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön, rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphæák; füvészek gyönyörűsége… Gutai Thádé azokat mind nem látta.