BAJCSY ALISPÁN.

Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi magával, megválasztották a candidált csizmadia-czéhmestert alispánjuknak, – s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények kikerekítésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig nyúlik a publikum hite?

Azért rendén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.

Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott.

Való, hogy azt fájdalmas szenvedés követte.

Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendei megválaszták nemes pártbuzgalomból a nekik candidált csizmadiamestert megyéjük első hivatalnokául.

És a fenmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.

Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, a mit e sajátságos férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk, s a mit mi lassankint el fogunk felejteni; egy laconikus rövidségű itélet ez, mely hosszasan csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: «liquidum est debitum, solvas, ebadta, punctum». Még azt is hozzá teszik, hogy a veszedelmes rövidségű itéletet a királyi tábla is helybenhagyta, ilyenforma záradékkal: «sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta, approbari».

Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy jellemzett.

Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna.

Ne kérdezzük, vajjon igazán Bajcsynak hítták-e azt a kézművesből lett alispánt, a ki ez itéletet hozta? hatalmas úr volt-e az, a ki ellen ez itélet szólt? Malárdynak hítták-e azt? vagy ez a név is más volt? Gutai Thaddeusnak hítták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a büszkék fejére?… őrizkedjünk a lélekidézéstől… hagyjuk pihenni azokat, a kik már végig játszották tragédiájukat.

Nekem pedig bocsássanak meg az elmult idők halkan beszélő árnyai, ha csendes susogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt kifecsegek.

Hiszen a csendes parochialis házban nem susog már Gutai Thaddeus uram selyem stolája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának komoly merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifju; két megsiratott halottja…

Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány koczkázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt, szépen elegyített magyar és diák szavakban.

Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a vágó-utczai szögletház kertjében; köröskörül járva és nézve, hogy nő a fű, a bimbó, és újra visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.

Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piaczról a megyercs-utczába, s a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a mit csaknem vakmerőség kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.

Ha lehet szavaimnak hinni, a dolog ekképen történt:

Mákosné asszonyom, a mióta szomszédura a megyercs-utczai kis házból a nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenkint ellátogatott a vármegye házához – magát kibeszélgetni.

Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek, hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt soha se ereszszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta meg; előfogta az ügyesbajos embereket a folyosón, kihallgatta, elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét; meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, a mi kívül-belül történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a vármegye dolgait, egy szóval mindig talált emberre, a kivel kibeszélhesse magát s az is jól esett neki.

Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüst sarkantyús csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem az alatt, a míg a csizmáit felhúzza, meg a míg borotválkozik, kegyeskedjék őtet kihallgatni, mert bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.

A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert a mint üti a kilenczet, az alispán megy az ülésbe s ott hagyja őt a faképnél.

Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber bizonyosan tele beszélte már valamennyi hajdú és hajdúné lelkét azzal a hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék férfiút.

– No mi a baj, nagyasszony? hát miért jött? mondja el.

Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros dolmány volt rajta, nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta kócsagos kalpagját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.

Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, a mi a derék férfiút tökéletes zavarba hozta.

Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta inkább, hogy Mákosné asszonyom confidenskedni fog, a hajdani szomszédság előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta, hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.

– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! kiálta fel a derék úri ember, kezeit lehető magasra felkapkodva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; én nekem kezet csókolni!

– Oh kérem alázatosan, szólt a nagyasszony megjuhászodott orczával, tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsület-tudás? tudom én, hogy a tekintetes viczispán úr orczája előtt hogyan kell megjelenni? Most már a tekintetes viczispán úr életnek és halálnak ura s a ki hozzá közeledik, meghajtsa a térdét, megalázza az orczáját.

– Tisztelem a nagyasszony eloquentiáját, vágott közbe Bajcsy alispán; nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött? akként, hogy én is bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szüntem meg jóakarója lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az indultusomat.

– Oh bizony kérem, kedves komám uram, – ezerszer engedelmet kérek, tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…

– Jól van, jól.

– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, Isten mentsen meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én soha sem törődöm a magam bajával.

– Tudom biz azt, mindig a más dolgával vesződik. Elég baj az.

– De mikor olyan nagy emberek, nagy familiák veszedelme forog feljül, tekintetes komám uram: a mi bizonyosan minden embert megszomorít; kicsinyt avagy nagyot.

– Miféle nagy familiák?

– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni, hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a czélra, hogy minden szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…

– Már megint szerencsétlenség! sóhajta fel magában Bajcsy alispán. Kit öltek meg hát? mondja el hirtelen.

– Jaj bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá, hogy szörnyűségeket míveljenek; ha csak a tekintetes viczispán úr hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképen.

– Beszéljen.

– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy familiákat, kettős baj két nagy familiát, még pedig egyik a volt tekintetes viczispán úré, a másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé.

– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr causái engem mindig interessálnak.

– Igen is jól tudom; épen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.

– Valami mendemonda lesz megint.

– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet. Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre, a ki egy pár nap óta itt jár városunkban?

– Miféle drómó emberre?

– Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojácza, vagy micsoda? Egyik azt mondja, hogy medvetánczoltató, másik meg azt, hogy mameluk herczeg; elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.

– Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek?

– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utczán, mint a bolondok szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az utczán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszított a csatornába; kérem alázattal, az egész czipellőm elmerült bele. A minap meg a «Fekete sas»-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sietett neki kinyitni az ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piaczon összeveszett egy kásás kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére az egész paprikás szakajtót, hogy maig sem lát szegény asszony az egyik szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott, pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogó hídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen tánczoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket cselekszik?

Bajcsy uram nem czáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy vajjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki épen a feje tetején jár is?

– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a mult este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komám uram, mert jobb helyen nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény; lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza, mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a megyercs-utczán; hát hogy rövidebb úton haza jussak, egyenesen átvágtam az anglius kerten; hogy majd a klastromon át a barátok utczájára, a pápista iskolán keresztül meg a szombati-utczára jutok s hamarább otthon leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól esett, mikor a csavargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam: «ugyan lelkem hova megy ilyen egyedül?» A tisztelendő úr valami pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember, elereszti azt a fiatal leányzót magában: «de hát nem fél itt járni?» Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanúl; nekem semmim sincs, a mit elvegyenek tőlem. – Milyen együgyű felelet ez már! No ezt így nem ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s visszafordultam, hogy majd elkisérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem kiabálni: «hallja, bocsássa azt a lyányt; tisztességes leányzó az, a nagytiszteletű úr leánya!» de a veszett ló rám se hallgatott, hanem egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kigyó forma szemeivel s fogta mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: «hol van a testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg nem mondod, megcsókolom az orczádat itt az utcza közepén s akkor majd előjön a ficzkó, ha még lélek van benne».

Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott kegyelmed kiáltani?

– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a haczukáját is elhasítottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei közől azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt, megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz semmit, csak néztek egymás arczába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar? a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piaczra ki nem értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután hazavezettem a kis Lilát, szegényke inkább halott volt, mint élő, csak arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú?

Bajcsy alispán mély komolysággal kérdezé:

– És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek?

– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komám uramon kívül senki fia előtt.

– És ki volt az a megmentő fiatal ember?

– Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia: Kálmán.

Bajcsy alispánnak olyan jó szivós arcza volt, mely nem engedte a meglepetéseket észrevétetni.

– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komám urammal beszélni, folytatá a rosszhírhordó asszonyság; mert már most mi lesz ebből? Én az én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kisérgette volna a leányzót alattomban nyomon s miért esett volna oly dühösen neki annak a hóbortosnak? Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba ember mindenkit azzal ijesztget, a kire megharagszik, hogy kihivja egy szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihivta egy szál kardra, a miért nagyon megtalálta csudálni. Mi lesz már most ebből, ha a tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudják a veszedelmet? Ha nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt veszének el, még azt is meg kell nekik érniök, hogy Lila miatt elveszszen az a derék ifjú ember s egymás miatt tőből kiromoljon két olyan nagy tiszteletreméltó család? Én bizony nem tudom, hogy mit cselekedjem? Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes komám uramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, a hogy legjobbnak találja.

Bajcsy ismerte az eset előzményeit s annál jobban értette annak folyamát.

Odament Mákosnéhoz és megszorítá a nagyasszony kezét.

– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A tudomásúl vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.

Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút s parancsot adott neki, hogy vezesse le Mákosné asszonyomat és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét kisérje fel tisztelettel.

A numero négy nem volt egyéb, mint egy földalatti börtön, melynek ezúttal nem voltak ember lakói, s mely épen csak egy kis arasznyi ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon?

A hajdú onnan ismét felvezette a nagyasszonyt az alispánhoz.

Bajcsy uram szeliden kérdezé tőle:

– Látta a nagyasszony azt a szomorú helyet odalenn?

– Igen is láttam, tekintetes komám uram. Jól tetszett mondani, hogy az nagyon szomorú kvártély.

– Valóságos pincze, másfél ölnyire van a föld alatt.

– Nem hiszem, hogy patkányok ne lakjanak benne.

– Sőt a kigyó is megterem.

– De úgy-e bár, oda már nem szállítanak mostan rabokat?

– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy soha sem lesz; hanem – – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komám asszony, ezekből a dolgokból, a miket nekem most itt elmondogatott, csak egy drága szót is eltalál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor fogadom hitemre, hogy a numero négynek támadni fog állandó lakója, és az senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hirével.

A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a folyosóra, a folyosóról az utczára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól: soha sem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.

Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem kikerült neki a szomszéd utczába, s ha valaki kérdeni találta, hogy mi újságot tud, csak sóhajtott és szájára tette a kezét, mint a kinek nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.

Igy teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír hordozásától.