A VESZETT LÓ.

A mi virágos keleti nyelvünk «veszett lónak» szokta az olyan embert nevezni, a ki minden helyes ok nélkül nekirohan mindenkinek s keresztül-kasul gázol ártón és ártatlanon; a kit, ha megharagított valaki s azt hirtelen meg nem kaphatja, nekimegy egy másiknak, a kit közelebb talál s azon tölti boszúját.

Mint látszik, a veszett ló czím ilyenformán nem annyira megtisztelő elnevezés, mint a mennyire következetes.

Az ember, épen úgy mint a ló, arra van hivatva, hogy esze által tüntesse ki magát s midőn e hivatását olyképen mellőzi, hogy az ész józan kocsisságát megvetve, a szenvedélyek lódarázsa elől megriad s bősz dühében eltépve az illem gyeplüit, a rendes kerékvágásból kiugrik s rúg és harap, a kit elől utól talál, akkor nagyon méltán mondják róla azt, hogy veszett ló.

Tisztelendő Gutai Thaddeus uram megérkezvén Kassára, sietett az alispánt az általa tudvalevő titkokról informálni.

Olyan köztiszteletben levő férfiú tanubizonysága rögtön segített az ifjú Kadarkuthy veszedelmes állapotján, kinek legfőbb baja az volt, hogy valami párbaj miatt, melynek halál lett a vége, ő kénytelenül álnév alatt szökött Belgiumból Francziaországba; ott is tovább üldöztetve, ismét más fölvett név alatt menekült Svájczba, úgy hogy tárczájában négyféle nevű és leirású útlevelet is találtak, a mi még jobban belekeverte a hinárba s annyira ellene bizonyított, hogy az öreg Kadarkuthynak épen semmi sem állt volna az útjában azon pompás tréfa kivitelére, miszerint Viktor úrfit ott üldögéltesse nemes Abauj vármegye philanthropicus intézetében mindaddig, míg ő meghal s csak végrendeletében nyilatkoztassa ki, hogy az bizony mégis az ő fia, hát csak ereszszék szabadon: – hogy ha ez a tudós ember bele nem elegyedik a dologba, s mint aféle tudós ember gyülölője levén minden élcznek és anekdotonnak, ezt is elrontja komoly közbeszólásával.

Már pedig valóban elrontotta. Önvallomása kideríté, hogy a kit az öreg báró saját fiaként mutogatott a világban, az Gutai Lőrincz volt; s a valódi Kadarkuthy Viktor igaztalanul ül ott, a hol az ember nem mondhatja a «tessék leülni» kinálásra azt, hogy «köszönöm, nem fáradtam el».

A rehabilitált bárót aztán szabadon bocsátották; az öreg Kadarkuthyt hivatalosan megpirongatták, a miért a törvényhatóságot készakarva tréfálkozásokra használta fel; Thaddeus úrnak pedig elismerő szavakat mondtak példás igazságszeretetéért, mely szerint inkább saját családja szégyenét fedezte fel, hogy sem hallgatása által egy ártatlan embert tovább is szenvedni hagyjon.

Thaddeus úr még aznap, a midőn Kadarkuthy szabadon bocsáttatásáról tudósíták, el is hagyta Kassát s sietett vissza saját városába.

Keresztyéni alázatosságában nem óhajta alkalmat adni a kiszabadított Kadarkuthynak arra, hogy megmentőjét hálálkodásaival halmozza el: nem kivánt tőle semmi köszönetet. Még csak találkozni sem kivánt vele. Oh a szellemaristokraták büszkesége határtalan. Nekik tetszik azon öntudat, hogy eszük, jellemük, érzéseik által egy czímernemest lekötelezhettek, oly adósságot hagyva rajta, a mit az sehogy sem tud nekik lefizetni.

Thaddeus látni sem akarta Viktort; nem is lett volna rá nézve e találkozás kedves.

Hazament szépen; elővette szárított virágait s ha azokban kevés vigasztalást lelt, benyitott legszebb eleven virágának szobájába; a kinek akár magyarul, akár latinul hangzott a neve, legszebb volt rá nézve az egész hazai flórában; a szép Lila; a szép Syringa vulgaris Linnæi.

Az egyszer utczán talált gyermek most paloták dísze lehetett; szépségét valami megszentelő bűbáj emelte emberfölöttivé; szép lelke látszott azon keresztül. Epétlen, haragtalan, önzés nélküli mindenki irányában. A háznál mindenki iránt engedékeny volt, mégis mindenki azt tette, a mit ő akart; Thaddeus urat szinte elkényezteté, pedig az is úgy élt, mintha egyedül csak őt szolgálná.

Úgy látszék, hogy meg akarta jutalmazni Isten a sokat érdemlett és sokat szenvedett férfiut öregsége keserű napjaiért ebben az angyaljóságú gyermekben, a kiben a jó öreg minden szeretete egyesült. Ezek a szelid kék szemek voltak az ő vezércsillagai; ez az édesen csengő hang az egyedüli szó, mely előtte arról beszélt, hogy a földnek is van még valami öröme; annyira szerette őt a jó öreg úr, hogy még a templomban is, mikor imádkozott, rajta feledé szemeit, mintha azt akarná látni, hogyan adják tovább ez imahangokat az ég angyalai, a míg azok az Úr zsámolyához eljutnak, együtt könyörögve gyarló halandókkal nem is ismert bűnök kegyelmes bocsánatáért.

Szinte haragos volt a jó öreg úr olyankor, mikor arra gondolt, hogy ezt a szelid angyalt, ezt a martyrarczot valamikor el fogják tőle rabolni; valami goromba kamasz megkéri, elveszi, fejére teszi azt az ostoba prózai főkötőt; – s akkor ő nem lesz többé öreg nevelőapjának imádkozó angyalkája, nem lesz többé az a lesütött szemű szent; nem lesz többé olyan halavány az arcza; – ez a gondolat képes volt Thaddeust nagyon megkeseríteni.

Hanem hiszen messze van még az idő, a leányt még nem hallja senki titkon sohajtani; még valami holdvilágos árnyék fekszik szivén abból a testvéri érzelemből, melyet egykor Lőrincz iránt érzett. Hiszen Thaddeus maga is úgy akarta azt, hogy egykor ebből több legyen, mint testvéri érzelem. Hajh de ki várhatja többé a hajnalt, hogyha meghalt a nap! Mit ér az elhalt ifjura gondolni többé s mit érne rágondolni, hogyha élne? Ő elfeledte a legjobbat, a legszebbet; a kit családja neki szánt, a kiben örömüket lelték volna, a ki által boldogok lettek volna mindnyájan, és választotta magának azt, a kit gyűlölnie, a kire soha gondolnia sem kellett volna; apja halálos ellenségének leányát, a vallásüldöző gyermekét, a ki miatt aztán meg kellett halnia.

Az ég akarta így. Az ég akarta, hogy az átokkal ütő kéz maga is sajogjon az ütés után, mert rettenetes az: egy embernek fejét megsújtani az Isten átkával s nem lehet az, hogy az iszonyúan verő kéz is ne fájjon azután.

A nagy férfi nagyot bukott; sok nagy példa teljesült be rajta; és ime Thaddeus most imádkozik azért, hogy ne érje Malárdyt több csapás; maradjon meg neki az, a mije még megmaradt: csak egy fia van már Malárdynak, egy édes fia, a ki őt nem szereti; nincs büszkesége, hatalma, gazdagsága. Lám: ő neki sincs már, csak egy leánya, egy fogadott leánya, a ki őt szereti, ez öröme, ez reménye, ez megnyugovása. Oh idején van imádkozni az Istenhez, hogy ne teljesítse tovább az átkot.

«Itthon a pap?»

Ily rövid kérdés hangzott a kerti bejárat előtt, mely nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram szobájához vezetett.

Thaddeus úr maga is hallotta a kérdést s gondolta magában: ejnye goromba pimasz, hát én neked csak «a pap» vagyok.

Még jobban mérgelődött azután, midőn hallá a felelet csengő hangját.

– Dolgozószobájában van.

Ez a szép Lilla édes hangja volt.

(A neveletlen még attól a szép lánykától kérdezősködik ily otromba hangon.)

– Melyik az ajtaja? szól újra az elébbeni hang.

Erre már nem jött felelet; a válasz hihetőleg néma intésből állt.

Azután erős, sarkantyús lépések hangzottak s a lelkész ajtaját kinyitották, minden előleges koczogtatás nélkül.

A tudós ajtaja elég magas volt közönséges emberek számára, de a most érkezett nevezetes ember mégis kénytelen volt meghajtani a fejét, mikor belépett rajta, oly szertelen hosszúra találta őt kinyújtani az áldott természet.

A hosszú kezek és lábak embere szinte maga is látszott restellni termete felmagzott állapotját, valami lanyha maga-elhagyás lógatta előre egész alakját, minek következtében hanyagul előrehajlott, s mikor fel-felütötte a fejét, mindig még egy fejjel nagyobbat látszott nőni.

Az ember impertinens szőke volt, még pedig olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátulról sehogy sem lehetett becsületesen összecsavarítani; mindenfelé álltak ki a szálak a czopfból, végződvén mint egy nyűtt meszelő; az oldal hajbodrok pedig valószinűleg régen nem levén felsütve, kiegyenesültek és meredtek, a merre nekik tetszett. A képe meg volt borotválva; egy párszor a borotvával bele is metélve, jeleül annak, hogy maga borotválkozott s igen türelmetlen borbélya volt; az orra mellett hosszában egy régibb, de mélyebb vágás forradása volt látható, a mit valószinűleg nem borotválkozás közben ejtettek oda. A világos szőke hajjal valami kellemetlen ellentétet képeztek a sötét szemek; úgy látszik, ez embernek saját alkatrészei is antipathiában voltak egymással. Semmi sem volt azonban visszataszítóbb rajta, mint a vastag, duzzatag ajkak, mik bestialis kifejezést adtak az egész arcznak s valami ijesztő jellemet kölcsönöztek a szavaknak is, a mik keresztül jöttek rajtuk.

A jövevény még ehez valami idegen szabású öltözetet viselt, mely állítólag finom kelméből készülhetett valaha, de most minden szennyes és gyürődött állapotban volt. A nagy türemcsizmák kifényesítetlen, a fehér szarvasbőr nadrág zsirfoltokkal tele, a bársony zubbony összevissza törve, a hol valami fehérnemű fodrainak kellett kilátszani belőle, azok nagyon régi találkozást emlegettek szappannal és tiszta vízzel, s a gavallér még annyi figyelemmel sem volt a világ iránt, hogy begyűrje azokat a kabátja alá.

Nem, a jövevény nem sok figyelmet mutatott bárki iránt is. Nem mondott sem jó napot, sem egyéb tisztelkedő szót a papnak; oda állt egyenesen az arcza elé, hogy a csizmáik orrai egymást érték, s Thaddeus úr kénytelen volt a nyakát felfelé görbíteni, hogy az arczába lásson, s akkor röviden azt mondá neki:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok.

Thaddeus kissé visszahökkent. Bizonyára legelső gondolatja az volt: «no már most értem, hogy az öreg báró miért nem szereti a fiát látni?»

– Tessék helyet foglalni, monda azonban egész tisztelettel.

Az ifjú úr le sem ült, nem is köszönte meg; a helyett még egyszer elmondta:

– Báró Kadarkuthy Viktor, s egyszerre egy fejjel magasabbra emelkedett.

– Örülök, hogy szerencsém van, mondá Thaddeus; pedig sehogy sem örült, azt hitte, hogy ez most megköszönni jött hozzá azt az erélyes közbejárást, melynek folytán kellemetlen helyzetéből kiszabadult, s e hálálkodást szerette volna kikerülni a jó úr.

De nem hálálkodott a jövevény; másért jött; – miután mind a két hosszú karján feljebb gyűrte a zubbonyújjakat, félrefordítá a fejét, s úgy elfelé néző képpel kérdezé Thaddeustól:

– Hol van az úrnak a fia?

Thaddeus elbámult.

– Nagyságos úrfi: kegyelmed a fiamat kérdezi…

Most egyenesen felé fordítá a képét az ifjú óriás s nekimeresztett szemekkel kérdezé másodszor:

– Hol van az úrnak a fia?

A lelkész lesüté szemeit és alig hallhatón rebegé:

– Fiam – meghalt.

Két csepp köny remegett fehér pillái alatt s nem tudott kicsordulni szemeiből.

Az ifjú úr nem ügyelt a könyekre.

– Az nem igaz. Az csak mesebeszéd. Hol van az úrnak a fia?

A lelkész megerősíté hangját s a fájdalom ihletével felelt:

– Istennél van ő bizonyára, ha irgalmába bevette, és megbocsátá bűneit.

– Pokolban van! kiálta közbe a báró.

– Az az Úr dolga! szólt reszkető hangon Thaddeus.

– Mit? Az én dolgom? kérdé amaz ingerülten.

A pap szilárdul válaszolt:

– Én Istent értettem «az Úr» alatt.

– Ejh, nem kell nekem most papos komédia! kiálta a báró türelmetlenül, nekem ne bibliázzon, hanem feleljen, hol van az a semmirekelő, országcsaló, a ki nevemet bitorolta és a ki miatt esztendeig ültem a börtönben?…

A pap alázatosan felelt neki:

– Elismerem uram, hogy ön méltán neheztel reá, hogy sokat vétett ön ellen; de mégis kérem: ne illesse őt előttem becstelen nevekkel; én apja vagyok s a mit vétett, azért bizonyára egy halállal mindent megbűnhödött.

A báró most még jobban dühbe jött.

– Mit? még azt se mondjam róla, a mi őt megilleti? még gazembernek se nevezzem? de fogom őt annak nevezni, és arczul fogom vágni, és megölöm; megölöm az átkozottat!

Az ember reszketett a dühtől, ökleit összeszorította, vastag ajkai kifordultak és szemei körül villogott a fehére.

Thaddeus most már nem félt tőle. Látta, hogy nem emberrel van dolga, az ördögfélétől pedig nem igen rettegett. Nyugodt lélekkel vállára veregetett Kadarkuthynak.

– Nagyságos uram, azt meg nem öli kegyelmed többé.

– Mit mond az úr? rikácsolá ez embertelen hangon.

– Mert ha meghalt, akkor már halva van; ha pedig élne: kezének egy ütésével úgy összezúzná önt, hogy soha sem lenne önből többé ember.

Már ezt az utolsó mondást nem valami malasztteljesen ejté ki Thaddeus úr, hanem egy haragvó és büszke apa indulatos hangján.

Kadarkuthy elsápadt, perczre még vastag ajkai is elkékültek; mikor meg akart szólalni, egészen el volt rekedve, alig találta meg a hangját.

– Hol van tehát?

– Háromszor mondám, hogy meghalt.

– Ki látta őt meghalni?

– Én magam…

– A hol van ni. Szép kis tanubizonyság. Ön maga bizonyít a mellett, a mit mond, ön elrejtette a ficzkót, ön halálhirét terjesztette, hogy megszabadítsa a büntetéstől, a bosszúállástól; de én nem hagyom magamat bolonddá tétetni: én akarom tudni hol van? ki akarom húzni gyáva rejtekéből és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szívén keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: veszszek meg, ha addig ruhát váltok, a míg azt a kalandort meg nem öltem.

– S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen.

Ez nem fegyverzé le a dühödtet, csak megátalkodottságát nevelte.

– Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, a mit én meg sem tartozom köszönni; ha azt mondták az úrnak, hogy én az az ember vagyok, a kit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg velem.

– Nem mondták azt; szólt Thaddeus keserűn; önnek édes atyja előre figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, a ki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabadítám önt.

– No hát már most ne csodálkozzék rajtam, szólt az ifjú Kadarkuthy, mintha a pap mondásának ez volna a logicai menetrendje. Tudja, hogy kivel van dolga, beszéljen röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg, hova dugta el? mert én addig el nem megyek innen.

E szóval leült egy nagy, spanyolnáddal font karszékbe az úrfi.

A lelkész lenézte végig, s azzal hidegen válaszolt:

– Ha meg nem unja magát a házamnál nagyságod.

Azzal ő is leült iróasztala mellé, s elkezde tudós phlegmával irni, még pedig az ifjú báró boszantására arabs verseket póklábbetűkkel; a ki tehát azzal sem ingerelheté a tudóst, hogy asztalára könyökölve az irásába nézett; nem ismerhetvén meg belőle semmit.

E perczben halkan félig kinyilt a mellékszoba ajtaja s egy pillanatra a szép Lilla tekintett be a lelkész dolgozószobájába.

A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait nem veheté ki s a mint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes gondolatja támadt: vajjon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös idegen? A mint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve egymással szemközt az iróasztal mellett, zavarultan visszahuzódott s becsukta az ajtót.

Kadarkuthy hirtelen térdére csapott és felállt sebesen; szinte félő volt, hogy fejével átüti a padlatot.

– Ki volt ez? kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve arra a nagy kutyabőrös foliansra, a miből a tisztelendő úr másolt.

– Ez? felelt a jó úr tudós szelidséggel; Izmael Asmai, hires arab költő; az Abner életének koszorús irója.

– Az ördögökbe! nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, a ki itt benézett. Leánya az úrnak?

Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt; ennél a pontnál nem lehetett vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent elmondani az ifjú úr kérdésére; nagy szárazon azt felelé neki: «az».

– No akkor elő fogja az úr egy hét alatt állítani a fiát! szólt ez odahajolva hosszú termetével a lelkész füléhez; azzal vette a háromszegletű kalapját, s megindúlt. Az ajtóból még egyszer visszanézett, fenyegető szemöldrángással intve a pap felé, s azzal egy lépéssel kilábtózott az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga után.

Thaddeus sem sietett őt kikisérni; egyik sem köszönté a másikat; de a tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta:

«A veszett ló!»